Az életnek úgyszólván minden viszonylatában igen nagy jelentőségű azoknak a külső és belső tényezőknek az egybehangoltsága, amelyek alapján az egyént általában rokonszenvesnek vagy ellenszenvesnek szokták ítélni. Az igazi emberi értékek kialakulását természetesen azok a belső tényezők döntik el, amelyek az egyénnek a munkához, a munkatársaihoz és az emberekhez való viszonyában jutnak kifejezésre.
Ez időhöz kötött folyamat, amit szükségszerűen megelőz a külső tényezőkön alapuló első benyomás, mely gyakran döntő befolyású. Márpedig ha az első benyomás kedvezőtlen, ez már eleve kizárhatja annak a lehetőségét, hogy érvényesüljenek olyan belső értékek, amelyek, feloldva az első kellemetlen impressziót, helyet adnának egy kedvezőbb vélemény kialakításának.
Az első benyomást különböző külső tényezők összhatása kelti. Kétségtelen, hogy ezek mozaikjából is a jó modor és a szerény, de nem megalázkodó fellépés mellett elsőrendű szerepet játszik a kedvező arcalak és a megnyerő arckifejezés.
Miben is áll az arc természetes, kedvező adottsága?
Az arc alakját sok egyéb tényezőn túl, annak csontos váza, a két állcsont és a járomcsontok, továbbá a fogmedernyúlványok és azokban ülő fogak határozzák meg. E csontról erednek a rágó- és mimikai izmok, az ajkakat és az orca egy részét pedig a fogmedernyúlványok és a fogak alkotta fogsorok támasztják alá. Az arcmagasságot (az orrgyök és az állcsúcs közötti távolságot) a fogmedernyúlványok és a fogsort alkotó fogak hosszúsága és záródása határozza meg. Az arcszélesség pedig nem más, mint járomcsontok egymás közötti távolsága, ami végeredményben a felső állcsontok fejlettségétől és szélességétől függ.
Az ép és hibátlan fogsort a köztudat fontos esztétikai tényezőként értékeli. A legrégibb időktől napjainkig: a romantikus irodalomban alig akad szerző, aki hőse előnyös külsejét elsősorban is ne annak „ragyogó gyöngysorhoz hasonló, hibátlan fogsorával” jellemezné. (A gyermekmesék gonosz, vasorrú bábáját pedig többnyire egyetlen kiálló, rút foggal szokták ábrázolni.)
A reneszánsz festői zárt ajkakkal mosolygó nőkről festettek portrékat. A középkorban a kifinomult, puha-
porhanyós ételcsodákat előállító konyhaművészet hamarosan az elülső fogak megromlását eredményezte, és a letöredezett, megbámult vagy kicsorbult fogak palástolására alakult ki a természetellenes mosoly etikettje.
Az arc esztétikai szempontból akkor gyakorol a szemlélőre jó hatást, ha az épséget és az egészséget tükrözi. Az ember akkor harmonikus és szép, ha az arcot alkotó szervek színben, formában és méretben összhangban vannak egymással, az arckoponyával, az egész szervezettel, az egyén alkatával és biológiai életkorával. Fontos az ajak viszonya a fogsorhoz pihenő állásban, beszéd és nevetés közben. A második jelzőrendszer, a beszéd rendkívüli szerepet játszik az emberek egymás közti érintkezésében. A beszéd- és énekhangok formálása elsősorban az ajak és a nyelv összehangolt, bonyolult reflexeinek útján történik.
Természetes tehát, hogy beszéd közben az ember a beszélő arcán elsősorban a száját figyeli. A legjobban talán a szájrés által feltárt, látható fogakat figyeljük meg, és a szemlélőt ez nagyobb mértékben hatja meg, mint az arc többi részlete.
Esztétikai szempontból fontos, hogy az utolsó rágófogak elvesztése hamarosan a szájképletek, arcizmok, állcsontok és az állkapocsízület elváltozásaihoz vezet. Ennek következtében az arc akkor is az öregség látszatát kelti, ha viselője ettől valójában még távol van.
Lélektanilag az sem megvetendő, hogy a megöregedést azok sem fogadják megnyugvással, akik előrehaladott korúak, tehát valójában öregek. Sokkal súlyosabban érinti az elfogatlanodás azokat, akik sem életkorukat, sem biológiai állapotukat tekintve még nem öregek, csupán arcukat öregítették meg a fogatlanság járulékos következményei.
Az ilyen emberek önbizalma elvész, életkedvük lanyhul, munkájukban nem lelik örömüket. Fogyatékosságukat szégyenlik, nem szívesen étkeznek mások jelenlétében, kerülik a társaságot, lassan önként kirekesztik magukat a társadalomból, maguknak élő, lelkibeteg emberekké válnak.
A fogak elvesztése nemcsak a száj, hanem az egész szervezet működésében zavart okozhat. Emésztőrendszerünknek szüksége van az összes fogakra; a rágószerv hiányossága fiataloknál is, de különösen idős
embereknél, jelentősen megnehezíti a táplálkozást. A foghíjas ember az ételek egy részét nem képes megrágni, a puha ételeket kedveli, csak lassan tud enni, és csak kis ételdarabokat vesz a szájába. Az életkorral arányosan csökken a gyomor és a belek nyálkahártyájának emésztőnedv-elválasztása. és éppen ezért a rosszul felaprított tápanyagokból a szervezet nem tudja fedezni sem kalória-, sem létfontosságú fehérje- és vitaminszükségletét. Ezért öregszenek meg a foghíjas emberek hamarább, és ezért szenvednek ugyanezek gyakrabban különféle – egyáltalán nem szükség-meghatározta – emésztőszervi betegségekben.
A foghíjasság befolyásolja az arckifejezést is Kiterjedt vagy teljes foghiányban az állcsontívek annyira közel juthatnak egymáshoz, hogy az alsó és felső fogatlan ínyek érintkeznek. Jellemző a foghíjas ember beesett arca, a kétoldalt behúzódó, ráncos orca, a hegyes, előreugró áll és petyhüdt ajkak. Az orr és az állcsúcs közötti távolság megrövidül, az arckoponya kisebbedik és mindez – öreges arckifejezést okoz.
A foghíjas embernek a beszéde is megváltozik. Egyes hangzók kiejtése – főleg az elülső fogak elvesztése után – megnehezül. A beszédzavar miatt a legtöbb ember foglalkozásában és a társas életben gátolttá válik.
A hiányzó fog pótlása: a legelterjedtebb és viszonylag a legtökéletesebb testrészpótlás. A jó fogmű nemcsak az esztétikai kívánalmaknak felel meg, hanem a működésbeli követelményeknek is. Sok száz millió ember visel fogművet.
Ritka nálunk az olyan negyven éven felüli ember, aki ne szorulna fogpótlásra. Minden pótlás – akár tartósan a fogakhoz rögzített, akár kivehető – a szó eredeti értelmében: protézis. (A mindennapi életben azonban csupán a kivehető, lemezes fogművet, vagyis a műfogsort szokás protézisnek nevezni.)
A „szakemberek” a legrégibb idők óta törekedtek a hiányzó fogak pótlására. Ennek a múltban egyetlen célja a megcsúfított archarmónia helyrehozása volt. Csak sokkal később tértek át arra, ami a fogpótlás mai értelemben vett célja: a rágási felületek visszaállítására.
Az ókorban már időszámításunk előtt több ezer évvel történtek ilyen irányú próbálkozások. A kihúzott fogak helyére a „fogmesterek” a legkülönfélébb anyagokból pótlásokat készítettek és nem riadtak vissza a bizarr ötletektől sem. I. e. 3500 évvel az egyiptomiak sykomorfából faragott fogakkal pótolták a hiányzó fogakat. A Kefren-piramisban talált múmialeletek között mesterien faragott protézisre bukkantak az archeológusok, amely ma ismeretlen, kemény törzsű fából készült. Az 1872-ben felfedezett Ebers-papirusz – mint talán ismeretes – az egyiptomi orvostan teljes rendszerét tartalmazza. Ennek tanúsága szerint fából, csontból, valamint állati fogakból készítettek pótlásokat.
Azt is tudjuk, hogy Kleopátra egyik kitört felső fogát orvosa egy rabszolganő fogával pótolta. A műfogak rögzítésére a legkülönfélébb anyagokat alkalmazták: lószőrt, selyemszálat, növényi rostokat, arany- és ezüstdrótokat. Az i. e. 400-ból származó sidoni sírban találtak egy koponyát, amelynek szájában kétfogas fogpótlást látni, a pótló fogak embertől – bizonyára halottól – származnak és dróttal kapcsolódnak a szomszédos, egészséges fogakhoz. (A lelet a párizsi Louvre múzeumban látható.)
Az első, kezdetleges teljes fogsort marhacsontból készítették – bizonyság erre az a lelet, amely egy XIV. századi svájci sírból került elő. A XVIII. századnak kellett elérkeznie, hogy a fogászati protétika erőteljesen fejlődhessék. Számos történész határkőnek tekinti a porcelán – mint fogászati anyag – első felhasználását. Duchateau párizsi
gyógyszerész volt a porcelánfogpótlások kezdeményezője, neki támadt az az ötlete (1776-ban), hogy elefántcsontból készült fogsorai helyett procelánprotézist égettessen.
Feltehetően az indította a „patikáriust” ilyen irányú munkára, hogy a gyógyszertár aromás anyagainak illatát az elefántcsont fogsor beszívta, és ez kellemetlen szájízt eredményezett. Saját porcelánfogsorai jól sikerültek, viszont akiknek hasonlót készített, azok nem voltak vele megelégedve. Ezt ma könnyű megmagyarázni. A fogakat és a protézis-alapot egy darabban égette ki és ennek mérete, a zsugorodás miatt, eltért a mintájától. A francia sebészakadémia nem méltányolta találmányát, viszont Dubois-Chemant, párizsi fogorvos felismerte a gondolat értékét, és gátlás nélkül ellopta az eljárást, sőt szabadalmaztatta és nyomtatásban ismertette.
Míg egy fél évszázad elteltével Goodyear felfedezi a kaucsuk vulkanizálását 1837-ben és ezzel a fogpótlásoknak új korszakát nyitja meg.
Az élclapok évtizedekig arra tanították a közönséget, hogy a fogatlanság „igen humoros” testi fogyatékosság, a műfogsorviselést pedig egyenesen ki kell gúnyolni. A század eleji viccmagazinok közismert karikatúrája volt az éjjeliszekrényen, vizespohárban ázó „hamis fogsor”. 1894-ben a szaksajtó így ír: „… örömmel fogadtatott a vulkánit, mely mindenfele elterjedt, s olcsóbb előállítása következtében a szegényebbek is hozzájuthatnak.
„…minden ma rögzített fogmű étkezés után a szájból kiveendő, s a száj kiöblítendő, valamint a fogmű is gondosan lemosandó. Este lefekvés előtt a fogmű fogkefe segélyével szappannal lekeféltetik, s leöblítés után vízbe tétetik – melyhez kevés borszesz vagy kölnivíz adható – egész éjjelen át a fogmű a vízben ázik, s csak reggel, a fogak megtisztítása után tehető ismét a szájba. Igen előnyös, ha fogművet hordó egyének másodpéldánnyal is bírnak, részint azért, hogy esetleg beálló törés alkalmával magukat – néha igen kellemetlen – zavartól megkíméljék, másrészt azért, hogy az egyik fogmű némileg tovább állhat a vízben s így könnyebben elkerülhető az, miről gondatlan egyének panaszkodnak, hogy a szájban szagot kapott.”
Nem tévedünk, amikor azt gondoljuk, hogy betegeink szinte leküzdhetetlen ellenszenvét a műfogakkal szemben részben erre vezethetjük vissza. Hiszen egy évszázad múlik el, amíg a modern kémia a fogorvosok rendelkezésére bocsátja a metil-metakril-sav polimerizátumait, az 1936-ban felfedezett akrilátokat.
Ezzel lezárul a „pohárban ázó kaucsuk-fogsorok” kellemetlen korszaka, melynek emlékével a modern protézisanyagok birtokában levő fogorvosnak még ma is annyit kell küzdenie. Kérdés: az elkövetkező száz év alatt elérünk-e legalább annyit, hogy betegeink felismerjék és megértsék a műanyag és nemesfémötvözetekből készült fogpótlások előnyeit?
Megjelent A Hét V. évfolyama 7. számában, 1974. február 15-én.