„A beteg, aki félelem nélkül ül a foghúzás elibe, olyan mint a kísértet: beszélnek róla, de még senki nem látta.“ (Dr. Dabis)

A fogszú – állítják – a „modern ember” betegsége. Az ásatások során előkerült leletek viszont azt bizonyítják, hogy a fogfájás a történelem előtti korok messzeségéből napjainkig végigkísérte az emberiséget. Őskori koponyák vizsgálatai kimutatták. hogy ha fogszúról nem is, de eltávolításra ítélt fogakról annál inkább beszélhetünk. Eleink fogait – paradoxonnak tűnik – a sok rágás tette tönkre. Az alig megfőtt vagy nyers hús, a rosszul őrölt gabonafélék közé keveredett malomkőpor alaposan koptatta a fogkoronát. De a fogak a rágáson túl szerszámot is helyettesítettek, harapófogót vagy satut. Ha a fogak kopása, törése az apró idegszálacskákat rejtő fogbélig jut – kezdődik a fogfájás. Erre pedig az egyetlen biztos „szer” a foghúzó fogó volt.

A foghúzás

LEGRÉGIBB ISMERT ÁBRÁZOLÁSA

egy i.e. IV. századból származó vázán látható, melyet a krími-félszigeten találtak. Két szkíta harcos térdel egymással szemben, az egyik húzza a fogát szenvedő bajtársának. A fáraók országában, úgyszintén Mezopotámiában a fogfájós betegek a templomban kerestek gyógyulást. A papok imával és ráolvasással „gyógyítottak”, nekik az orvoslás tudományában kiképzett rabszolgák segédkeztek, akik a „véres” munkát végezték.

A városokat és falvakat járó görög orvosok jól felszerelt kis műszertárral rendelkeztek, és rendszeresen végeztek foghúzást. Hippokratész a javallatokat így írja le: „… ha a fog szuvas és mozog, akkor el kell távolítani, ha pedig nem nagyon szuvas s nem mozog, de mégis fáj, égetéssel kell kiszárítani.” Celsus az i.e. I. században a fogfájást a legnagyobb kínok közé sorolta. Korának medikusai, a légiók katonaorvosai jól ismerték a foghúzás technikáját. A volt római tartományok területén végzett ásatások érdekes szerszámokat tártak fel, így hazánk területén, az egykori apulumi fürdőben és katonaorvosi házban talált tárgyak némelyikét a régészek fogászati csipesznek, szondának és fogkő-eltávolító műszernek vélik.

A középkorban az orvostudomány az ókor nagy orvosainak, Hippokratésznek, Celsusnak és Galenusnak a műveiből élt. A XIX. század elejéig az „orvostudorok” nem foglalkoztak foghúzással, ezt borbélyokra, fürdősökre bízták. A borbélyműhelyt tartó egyszerű embereket, akiktől mindössze az írni-olvasni tudást követelték meg, a sebészcéhek képezték ki beretválásra, köpölyözésre, foghúzásra.

A legrégibb fogászati vonatkozású emlékek egyike Zsigmond királynak Dobi Mihály nevű borbélyához fűződik, akit az uralkodó érdemeiért a címeradományozással egyidejűleg nemességre is emelt. Úgy látszik, foghúzási ügyességére volt a legbüszkébb Dabi borbély, mert címerén háromszögű zápfog látható, melyet kéz tart a magasba.

A sebészek fogászati tevékenységének emlékét őrzik a céhek árszabályai, melyeket a városoknak kellett jóváhagyniuk. A kassai sebészek két beadványában is szó van a foghúzásról. Az egyikben ez áll: „Ha valakinek a foga fáj, azt 5 pénzért vonjuk ki.” A másikban a leggyakoribb három beavatkozás árának szabályozását kérik: „Egy érvágásért jár 12 Den. Egy köpölyözéstől jár 3 Den. Egy fogvonástól jár 6 Den.” (Tájékoztatásul megemlítendő, hogy 1555 körül a férfi napszámbér 10–20 dénár volt.)

A középkorban megjelent orvosi könyvek az emberi test különféle betegségei mellett a száj és a fogak bajaival is foglalkoztak. Strobelberger János Dentium podagra című könyvében, mely 1630-ban jelent meg, részletesen leírja a kukacok okozta fogszuvasodást, és az orvosoknak azt ajánlja, hogy ne húzzanak fogat, többet értenek hozzá a borbélyok.

Nagy feltűnést keltett Prágában egy fiatal orvosprofesszor, Johannes Jesseny a Jessen, aki a theatrum anatomikumban – elsőként – hullaboncolás kíséretében adta elő az anatómiát. 1566-ban született Boroszlón és korának jeles orvostudósa és természetbúvára volt. 1601-ben jelent meg Vittembergben nevezetes orvosi tankönyve; ennek negyedik részében a foghúzásról szóló fejezet címe: De quorundam corpori violenter immisorum extractione, necnon dentium evulsione. Íme egy rész századeleji fordításából: „Noha számunkra kiváló jótéteményt jelentenek a természet adta fogak, néha ezeket mégis ki kell húzni, mivel tűrhetetlen fájdalmat okoznak. (…) Nagy gondossággal járjon azonban a kéz a fog kihúzásánál, nehogy például az alsó fogak húzásánál az állkapocs kificamodjék, vagy pedig heves nekimenés által a felső állcsont még nagyobb veszedelemnek legyen kitéve, vagy pedig a halánték, a szem, sőt esetleg maga az agy is rázkódást szenvedjen. (…) Azután pedig a pácienst alacsony székre ültetve, a feje a chirurgus lába közé hajoljon és a fogat elébb ujjunkkal próbáljuk kihúzni, azután pedig, ha így nem sikerülne, alkalmatos fogóval, nehogy a rossz fog helyett a jót ragadjuk meg s a fog így megfogandó és kihúzandó. Kihúzván így a fogat, a beteg gondosan szívja ki a vért, amitől egyúttal a fájdalomokozó anyag is kiürül, azután pedig a tátongó foghúst ujjnyomással szorítsuk össze, végül pedig a száj meleg borral vagy ecetes vízzel kiöblítendő.” Ez a leírás, ha nem is éppen kellemes vagy kíméletes műtétről szól, mégis – a XVII. század európai orvosi irodalmában – az önálló fogásztudomány kibontakozását jelenti.

A török háborúk és a vallási villongások idején a foghúzás nemcsak gyógyító beavatkozás, hanem az akkor kegyetlen jogszokások szerint elfogadott

BÜNTETŐMÓDSZER IS VOLT

Balassi Bálint 1577-ben írja törökverő unokabátyjának: „Felette igen kérem kegyelmedet, hogy azoknak, az kik Hasszán agáért kezesek, alól a harmadik zápfogát vonassa ki kegyelmed és mindeniknek 75 az farán ütessen el keggelmed.”

A kézdivásárhelyi Matkó Istvánról, a XVII. század híres protestáns hitvitázójáról beszélik, hogy felsőbányai prédikátor korában halálos feltételekkel vitapárbajra hívta ki Sámbár Mátyás jezsuitát. 1662 körül zajlott le a nevezetes szócsata Nagyvárad piacterén és Matkó győzelmével végződött. A győztes azonban nem élt azzal a jogával, hogy ellenfelét megölje, hanem ehelyett két ép fogát húzta ki harapófogóval. Háromszor vonszolta végig a szerencsétlent a város piacán, míg a fogakat ki tudta tépni, az állkapocs egy darabjával együtt.

Nyelvészeink szerint az „otthagyja a fogát” szólásmód a fogságban kínzásul kihúzott, vagy kitört fogakra utal. Említsük meg azt is, hogy az 1848-as harcokban csak ép fogakkal lehetett valaki katona. Mind a honvédség, mind a császári sereg „korszerű“ fegyvere az 1841-es mintájú gyutacsos puska volt; a gyalogság oktatási szabályzata szerint ennek megtöltéséhez nyolc fogás szükséges. A harmadik vezényszó: „Töltésre kanyaríts!” Végrehajtása: „A puskát balkézben tartva függőleges állásban bal lába hegyéhez leereszti, utána a töltényt a szájához emeli és a papírtokot a lőpor felett leharapja, illetve fogával letépi, hogy a lőpor ne hulljon ki.” Ebben az időben az elülső, találkozó frontfogak önkéntes kihúzatása öncsonkításnak számított.

Nyelvészeti emlékeink kapcsán idézzünk néhány sort Eszterházi Miklós nádor 1630-ban, feleségéhez, Nyáry Krisztinához írott leveléből: „Az elmúlt héten igen kezdett vala az egyik fogam fájni ki miatt bizony dolog nagy kínokat vallottam, úgy hogy ugyan nem lehetne egyéb benne, minthogy ki kölle vonatnom. Mely fog helyéről majd negyedfél óráig mind szüntelenül jött ki a vér, ki megkönnyebbítette a fejemet.” Azért érdekesek ezek a sorok, mert szép, de kiveszett műszóval a műveletet nem húzásnak nevezi, hanem vonatásnak.

Mint láthattuk, a fogászatot kitessékelték az orvostudományok templomából. A világtól elzárt falusi ember fájós fogával a kovácsot kereste fel, hiszen ő is „fogóval” dolgozik, értenie kell ehhez is.

Miért számított gyötrő beavatkozásnak a foghúzás az emberek tudatában?

„NAGYON FÁJ”

A lüktető, borzalmas sajgást még nagyobb fájdalom követte: a fognak a csontból való kitépése. Ezt pedig az eltorzult arcú betegek félelme és jajgatása kísérte. Nagy Katalin cárnő naplójában olvasható: „A földre ültem, két kamarás állt oldalamra, és az orvos kihúzta fogamat. A következő pillanatban a számból a vér, orromból és szememből a víz patakzott Az orvos a fogammal együtt egy darab állcsontot is kitépett.” Ebből arra lehet következtetni, hogy rangra és nemre való tekintet nélkül egyforma gorombasággal végezték a fogak eltávolítását.

A fájdalom csillapítására is sok mindent megpróbáltak. Már i.e. 2-3 évezreddel a görögök és a babilóniaiak kábítószereket alkalmaztak; mák kivonatát, mandragóra-főzetet, bort és alkoholtartalmú italokat.

Mindezek a módszerek érvágással és jeges fagyasztással egészültek ki, és alkották a fogászok fájdalomtompltó arzenálját a múlt század közepéig. Talán az sem véletlen, hogy a mai értelemben vett érzéstelenítést Morton bostoni fogorvos találta fel, aki (1846-ban) éterrel narkotizált betegeket operált. A kloretil gyakorlati alkalmazása Carlson angol fogorvos revéhez fűződik. Horace Wells fiatal hartfordi fogorvos 1844-ben saját bölcsességfogát húzatja ki asszisztensével kéjgázas bódulatban.

Ezzel a belélegzés által történő fájdalomcsillapítás elindult diadalútjára. Persze a fogeltávolításnál ma már nem szükséges altatást igénybevenni. A helyi érzéstelenítek sorát Einhorn nyitja meg, amikor 1905-ben előállítja a novokaint.

A helyi érzéstelenítés feltalálása és technikájának tökéletesítése tehát már századunk vívmánya. A fájdalom megszüntetésével a betegséget és a sebészi beavatkozást elviselhetővé tehetjük. Az életmentő műtétek mellett a foghúzás is könnyű műtétté vált, s a „fejet a láb közé szorító és a fogat kegyetlenül rángató” borbélyfogász képe már a mosolyogtató múlté.

Megjelent A Hét VI. évfolyama 30. számában, 1975. július 25-én.