Nyárádszeredában ülök, a 40. házassági évfordulónk ünnepén. Csönd és béke, mögötte kavargó gondolatok – s egy Markó vers.

Mert nem az volt a legnagyobb bűne,

hogy éheztetett minket. És fogva tartott

az országában. Hiszen a mi országunk

lassan az ő országa lett. Úgy történt ez,

hogy észre sem vettük. És fáztunk is

éjjel-nappal. Mégsem ez a legnagyobb

gaztette. Hanem az, hogy megtanított

gyűlölni közben. Lehet, hogy ez is csak

ügyes pedagógiai fogás volt. Hatékony

módszer. Gyűlöltük őt. Egyre jobban.

Egyre elszántabban. Halálra szántan.

Mindenre készen. Reménykedtünk,

hogy beteg. Meg fog halni. Mennyire

sápadt. Milyen rekedt a hangja mindig.

Gonosz volt. Gonosszá tett minket.

Ezt pedig nem lehet megbocsátani.

Elvette a könyörületet. A szánalmat.

A szeretetet. Kimentünk az utcára.

Összegyűltünk. Elűztük. Lelőttük.

Örültünk, hogy ott hever vérbe fagyva

a gyilkos, aki gyilkossá tett minket is.

Mi öltük meg együtt, sok millióan,

mert mindannyian kívántuk a halálát.

Ezt az egyet nem lehet neki többé

megbocsátani. Minden egyebet igen.

Az éhséget, a hideget, a rabságot. De ezt

soha. Rég volt. Nem bántam meg semmit.

Pedig nincs mit szépítgetni, én is gyilkos

vagyok. Mielőtt gyilkos lettem, talán

megbántam volna. Nem tudom, értik-e ezt

a gyermekeim. És megbocsátják-e nekünk

valaha is, amit nem lehet megbocsátani?

Együtt néztük azon a bizonyos szilveszteren, ahogyan a népharag kihallgatja, elítéli és kivégzi a román diktátor házaspárt. Bizonyos kielégülést jelentett a látvány. A rendszerváltás igézetében a radikális megoldás Romániában – számos hősi halott, akiknek emlékműveit a mai lakosok egyszerűen kikerülik. Magyarországon a rendszerváltás átcsusszanás volt, sok megegyezéssel, sok nagy szóval.

Markó önvizsgálata szívbe markoló, a mai politikai indulatokat nem tudván nem hallani. Az elmúlt évtizedek egyre több karaktergyilkossága lassan már nem lesz elég. Arrafelé csúszik az ország, ami a román diktátor elfogására, rögtönítélő bíróság elé vonszolására és a halálos ítélet azonnali végrehajtására emlékeztet. De ma nem lehet egyetlen közszereplő nyakába varrni a felelősséget azért, hogy egyre többen egyre könnyebben készek valakik kivégzésére. Ezért mi mind vagyunk a felelősek, amit nem neki nem bocsájthatunk meg, hanem magunknak.

Miközben boldogan és megszeppenve gondolok az együtt töltött negyven évünkre, van bennem némi aggodalom a következő éveinkre vonatkozóan. Kettőnk tapasztalata az, hogy a megbocsájtás a titok. Nem az igazság, nem az elégtétel és nem is a bűnös elítélése. Csak az irgalom. Erre próbáltuk nevelni a gyermekeinket, ebben próbáltuk erősíteni egymást. És mindeközben a tágabb keret másfajta irányba torzul. Mi ketten már nem adjuk fel, nem mert jók vagyunk, hanem mert így szoktuk meg. Csak reménykedhetem, hogy a tágabb közösségek sem adják fel egészen.

A szerző Markó Béla 75 című blogbejegyzése 2026. szeptember 6-án.