Oltáson voltunk. Bejáratott fegyelem, enyhe görcsoldó lazaságokkal. Jövés-menés alig. Az ampullát nem láttuk, a fecskendőt, tű nélkül, elhozhattuk. Eligazítás: ha láz, akkor paracetamol (és teák, tesszük hozzá gondolatban), de nem aszpirin és nem ibuprofen; ha vörösödés, duzzanat a szúrás helyén, hideg vizes borogatás (almaecet). Megvan az igazolvány, rajta a dátummal és egy másik dátummal, amikor a második oltásra kell jelentkezni. Ezt úgy hívják, rappel (a diplomáciában visszahívást jelent), románul rapel. Az orvos magyarázza: ez a második dózis az emlékeztető, a megerősítő adag, amelyik működésbe hozza azt, amit immunmemóriának nevezünk, „emlékezve/emlékeztetve” erősíti a szervezet immunválaszát; ezért adnak a kisbabáknak is többszöri oltást, hogy a szervezetük vegye át az információt s termeljen folyamatosan ellentesteket bizonyos betegségek ellen. Ki van ez dolgozva. Az oltásellenesek gyáva ostobák.
Az AstraZenaca megérne egy misét, amilyen cécó volt körülötte, leállították több országban, hogy így az öregek, úgy az öregek – ahhoz, hogy újabban főlegesen ötvenöt év fölöttieknek ajánlják. Mindenesetre eddig, harminchat óra elteltével minden rendben (- igaz, ezt mondta a felhőkarcoló tetejéről leugró ipse is a huszonnyolcadik emelet körül…)
Tavasz van, az első igazi, gyönyörű tavaszi nap, tizenhét-tizennyolc fok késő délután is, taxival jöttünk, hazafelé sétálunk egy kicsit a park széles sétányán, az otthon felejtett bevásárlási cédula tételeit igyekezve feleleveníteni. És végre vár a pihenés, a zene, a főzőcskézés, a nagy hedonista szellőztetés, hadd jöjjön be a békehangulat s a hűs levegő.
*
Tavasz van, és ilyeneket olvasunk: „Itt a jó idő, az emberek pedig úgy indultak meg, mintha a járványnak már semmi nyoma nem lenne. A toxikológus szerint iszonyú felelőtlen a hozzáállás, az emberek még mindig nem érzik át, hogy mekkora a baj. Tele a rakpart, az emberek harmada maszk nélkül.+ Ennek meglesz a böjtje, sokan még mindig nem érzik át, hogy mennyire súlyos a helyzet – mondja feldúltan az Index megkeresésére Zacher Gábor. A hatvani kórház főorvosa szerint az emberek látszólag azt hiszik, minden rendben. „Egyáltalán nincs minden rendben! Az a legnagyobb probléma, hogy erről a betegségről még mindig nincsenek konkrét információik az embereknek. Nem látják a kórházakban zajló óriási küzdelmet. És erre nem a szenzációhajhászás miatt lenne szükség, hanem egyszerűen látniuk kellene azt, hogy a koronavírus okozta megbetegedésnek mi lehet a következménye, hogy hogyan küzdenek a betegek, és hogyan küzdünk mi az életükért. Emberközelivé kell tenni a betegséget, hogy mindenki megértse, milyen súlyos a helyzet. Tragikus csúcs: soha ennyien nem voltak még lélegeztetőgépen.”
Érdekes, nekünk az oltáskor nem mondták (vagy csak nem emlékszünk?), pedig hát tudjuk: két hétig a lehető legszigorúbban be kell tartani az elővigyázatossági szabályokat, annyi kell, amíg kialakul a viszonylagos védettség. És utána is!
*
Akiknek nincs tavasz. Harminc éve ápolóként dolgozó nő mondja: „Nem akarok telefonon sem beszélni senkivel. Nem haragszom senkire, csak nincs erőm és kedvem.” A munkahelyén négy hete robbant be a harmadik hullám. Ma két szinten nyolcvan betegről gondoskodnak. Egy főnővér, egy főorvos és – váltásban – hat ápoló tartja a frontot. “Ez azt jelenti, hogy szintenként van másfél nővér. Van, hogy órákig egyedül vagyunk.” Az intenzíven hatvanan fekszenek. A személyzet a műszakokat talpig beöltözve csinálja végig. Tíz palackjuk van ötven emberre: „azt tologatjuk”. Segítenek, ahogy tudnak, közben szakad meg a szívük a sok szenvedés, halál láttán; szinte elképzelhetetlen, hogyan bírható az a stressz. És jönnek a fontoskodó tudálékos kis idióta Trump-klónok – nem hiszik el!
*
Tavasz van, süt a nap, rügyek pattannak, csend és nyugalom a parknak nevezett szanatórium, szanatóriumnak nevezett kis parkövezet, ahol lakunk. Körbehalnak a barátaink, írtuk, és azóta is egyre többen vannak. Voltak. Ha túléljük a csapást, a pandémiát, a lelki sérüléseinket hogy fogjuk túlélni?