2024. július 1-jén (Fotó: MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Fischer Zoltán)
A diplomácia, a külpolitika természetesen nem mindenható. Érdemes felidézni Kosáry professzor összegzését a Mohács előtt kialakult helyzetről, amelyben arról ír, hogy az ország mozgási lehetőségei „egyre szűkebbek” lettek a „török veszély kivédése terén”. Igaz ugyan, hogy a magyar külpolitika még a „maradék lehetőségekkel sem mindig tudott megfelelően élni”, a fordulatokat későn ismerte fel, s különböző hibákat követett el, vagyis elmondható, hogy a magyar külpolitika többet tehetett volna, de nem állítható, hogy „a veszély lényegét – írja Kosáry Domokos a Magyar külpolitika Mohács előtt című, 1978-as esszéjében –, a katasztrófával fenyegető alaptendenciát Magyarország több diplomáciai ügyességgel és igyekezettel végleg elkerülhette volna.”
Nem is kerülte el: ötszáz éve a diplomácia nem védett meg a nyugat felé törő Oszmán Birodalomtól, annál is kevésbé, mivel a keresztény világot megosztotta a francia-Habsburg háború. Ám a diplomácia mégis nélkülözhetetlen, így például az 1920-as évtizedben lezajlott, gróf Bethlen István érdemének tekinthető konszolidáció aligha lett volna sikeres, ha a monarchia bukását követő zűrzavar után legalább valamennyire nem rendezik a győztes antanthatalmakhoz fűződő viszonyt. Minden külkapcsolati rendszernek van elvárható igénye az adott kormánnyal szemben, de abból gond szokott lenni, sőt válság keletkezik, ha ezek a követelmények vagy várakozások ütköznek a hosszú távon jobbára győztes realitásokkal. A Harmadik Birodalom befolyása alá került Magyarország csak rövid ideig örülhetett a trianoni kiigazításként felfogható bécsi döntéseknek, a náci Németország bukása szertefoszlatta az ebbéli reményeket. A szovjet világ sztálinista korszakában szó sem lehetett olyan „hintapolitikáról”, mint a háború idején az angolszászok felé tájékozódó Kállay Miklós és a nem németbarát politikai elit esetében, ám az ’56-os forradalom sokkja és a brutális megtorlások után Kádárék aránylag gyorsan felismerték, hogy az ügyes diplomácia sokat segíthet a nemzetközi elszigeteltség felszámolásában.
Segített is, de azért a nyugatiak nem adták ingyen – politikai értelemben – a gazdasági és hitelkapcsolatok bővítését; a párt sok korifeusa legyintett ugyan az 1975-ös helsinki záróokmány hírneves harmadik kosarára, amely az emberi jogok helyzetének javítását irányozta elő – csak „papír”, itthon úgyis azt csinálunk, amit akarunk, mondták önhitten, ám nem egészen így történt. A rendszer kisszámú, de annál bátrabb, a nyílt szembenállást is vállaló belső ellenzéke úgy fogta föl – és joggal –, hogy egyfajta nemzetközi támogatást kapott, s az összeomlásnak ez is az egyik tényezője lett, ha fontosságban nem tudta is fölvenni a versenyt a döntő világpolitikai hatással, vagyis a szovjet birodalom szétesésével. A rendszerváltozást követő évtizedben a kül- és belpolitika összhangjának ritka – mondhatni, „kegyelmi” – időszaka következett el, talán az első a monarchia összeroppantása óta. Diplomáciánk – teljes mellszélességgel és profi irányítással, pártpolitikai különbség nélkül – támogatta euroatlanti integrációnkat, csatlakozásunkat a NATO-hoz és az Európai Unióhoz, ami megfelelt az ország nemzeti érdekének, a „vissza a Nyugathoz” jelszónak, és kifejezte a társadalom többségének népszavazásokon is kinyilvánított véleményét. Lényegében a második Fidesz-kormány 2010-es megválasztása vetett véget ennek a korszaknak, s immáron csaknem másfél évtizede, hogy a magyar kormányzat hivatalos politikája és a szövetségi rendszer elvárt igényei között egyre mélyebb a szakadék. E másfél évtized alatt nyugat-európai környezetünk sokat változott ugyan, de nem akkorát, amelyet elgondolkodtató elemzésében Lányi András ezeken a hasábokon feltételezett. Nem fér kétség ahhoz, hogy a szélsőjobb, az ultraradikális populista vonal megerősödött, de messze nem annyira, hogy a parlamentáris rendszernek, a képviseleti demokráciának véget tudjon vetni. Nincs vége, ahogyan a szovjet összeomláskor a történelemnek sem lett vége. Sem az eddigi nemzeti választások, sem az Európai Parlament mandátumaiért lezajlott küzdelem nem támasztja alá ezt a vélekedést.
Nincs mentség – A helyzet változásra érett: egy félrevezetett, kifosztott, elgyávult ország friss hírekre vár. Ez a baj. A híreket nem várni kellene, ahogyan szoktuk, ölbe tett kezekkel. Hanem csinálni.
Franciaországban a Nemzeti Front messze elmaradt saját várakozásaitól – éppen azért, mert Lányi tézisének cáfolataként a baloldali szövetség és a Macron-párt tényleges felfogásukat fenntartva összezártak a szélsőjobb ellen, ahogy egyébként ez már máskor is előfordult az újkori francia történelem folyamán. Ha pedig az európai parlamenti választásokat nézzük, nem Orbánék foglalták el „Brüsszelt”, hanem a középpártok tartják kezükben a mandátumoknak nagyjából a kétharmadát – esetleg még többet is –, s a szélsőjobb, ahova a magyar külpolitika önként „bekormányozta magát”, a 20–30 százalékos sávban mozog ugyan, de bárhogyan alakulnak is az osztrák választások és néhány német tartomány erőfelmérése, ebből a sávból az illiberális radikálisok aligha fognak kitörni. Ha pedig a legutóbbi változások felé fordulunk, azt látjuk, hogy a brit Munkáspárt éppenséggel jól meghatározott célokkal – közeledés az Európai Unióhoz, kevesebb sorban állás az egészségügyben, több lakás, a menekülteket szállító kis csónakok eredményesebb ellenőrzése a Csatornán – igyekszik visszatérni a „centrista józansághoz”, miként a Financial Times fogalmazott.
Nagy adag import ebből kellene. A NER-politika se nem centrista, se nem józan. Csakhogy az államilag kordában tartott piacgazdaságban, vagyis az ezer alakba öltözni tudó kapitalizmusban a középpártok uralják a terepet, a szélsőségek maradnak a valamelyest megduzzadt periférián. Itt ért partot az unió kettős – nemzeti és nemzetek feletti – lényegét tagadó orbáni illiberális politika, szembekerülve a társadalom többségének alapvetően Nyugat-párti véleményével és az ország nemzeti érdekeivel is. A populista dagály azonban nem tart örökké. A NER bukásának egyik színhelye éppen az Európai Unió és nyugati szövetségi rendszerünk lesz – Brüsszeltől Washingtonig –, mert a hivatalos budapesti politika Nyugatról Kelet felé menetel, ahol lehet, fricskázva és bosszantva szövetségeseinket.
Vajon a Fidesz egykori atlantista és uniópárti nagyágyúi miért nem szólalnak meg? De ha tovább hallgatnak is, az óriásira dagadt hübrisz, a minden határon átnyúló beképzeltség – lásd a „világrendszerváltás” fantazmagóriáját – a bukást készíti elő. Ám az önmagát túlélt és önnön lehetőségeit messze túlértékelő rendszert nekünk magunknak kell megbuktatni, ebben maradéktalanul egyetértek Lányi Andrással.
Igen, Orbán külpolitikai ámokfutása nem az Európai Uniót veszélyezteti, hanem bennünket, magyarokat.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2024/32. számában jelent meg augusztus 9-én.
