A tagállami szerkezetek, nemzetállami keretek az integráció mélyülését, ahogyan eddig, a jövőben is túlélik, sőt, akár még erősödhetnek is.
„Megismétlem, amit korábban egyszer már mondtam: az amerikaiak a legjobb európaiak.” (Konrad Adenauer, 1953)
Kevés európai politikai fogalomnak van akkora háttere, s ezért annyiféle értelmezése, mint az „Európai Egyesült Államok” jelszavának. Az egyesülési gondolatok hátterében földrészünk hihetetlen sokszínűsége és a sajnos nagyon is valóságos háborúzások álltak.
Elég talán a Páneurópa eszme egyik legkorábbi zászlóvivőjére, az osztrák-magyar arisztokrata apától és japán anyától származó Richard Coudenhove-Kalergi grófra (1894-1972) utalni, aki már az első világháború utáni évtizedben felvetette, hogy az európai földrészen valamiképpen ki kellene alakítani olyan népességet, amelynek nem lenne „európai gyökere és tudata”, mert ezt a „közösséget könnyebb lenne irányítani”. Az első nagy világégés perzselő emléke miatt a maga korának ismert gondolkodója nem látott más megoldást az eltérő nemzettudatok és kultúrák különbözőségeiből föllobbanó háborúk elkerülésére, mint az imént vázolt fából vaskarika „megoldást”.
Az európai farengeteg káprázatos sokszínűségét nem lehet egyszerűen „kivasalni”, de a „béke-gondolat” maradandó eleme lett az európai egyesülési eszméknek a második világégés után is. A máig húzódó félreértések – vagy kicsit nyersebben: tudatlanságon alapuló szándékos torzítások – itt már jóval könnyebben kitapinthatók, mint Kalergi gróf elsüllyedt ötlete esetében. Az „Európai Egyesült Államok” ellen és mellett érvelők előszeretettel hivatkoznak Winston Churchill valóban kivételes, 1946. szeptemberi zürichi beszédére, amelyben az akkor ellenzékben lévő konzervatív brit politikus alig egy évvel a világháború befejezése után felvetette a német-francia együttműködés lehetőségét, az „európai család újjáteremtésének” gondolatát, amely egyszer akár elvezethet az „Európai Egyesült Államokig” is. Csakhogy Churchill, aki korántsem volt tévedhetetlen, óvatosan hozzátette, amit a mai idézői rendszeresen elfelejtenek, azt nevezetesen, hogy „a kind”, vagyis „egyfajta” egyesülésről beszélt. Churchill jól sejtette, hogy ez a terv még „ezer alakot” ölthet – amint öltött is. Az ötvenes évek elején a legelső igazi politikai cselekvés – és immár nem pusztán retorika – úgy őrizte meg a „béke-gondolatot”, hogy egyszerre két ruhába bújt bele: a szénbányászatban és az acéltermelésben a megtartott „nemzeti konfekció” mellett – s nem helyette – létrehozott egy merőben új „öltönyt” is, vagyis a Főhatóságot, amely az alapító hat ország közös érdekeit képviselte, s megteremtette – a francia kereszténydemokrata Robert Schuman (1886-1963) szavaival – „a béke megőrzéséhez nélkülözhetetlen európai föderáció első kézzelfogható alapjait”. Az akkori energiatermelés kulcságazatának egyesítése és közös felügyelet alá helyezése – túlzás nélkül – páratlan politikai tettnek bizonyult, mert egyszerre felelt meg a politikai igénynek és a gazdasági követelménynek. Az előbbi éppen a „béke megőrzése” volt, hetven év három német-francia háborúja után, a nemzetállami szerkezet megtartásával; az utóbbi pedig annak fel- és elismerése, hogy az energiatermelés kinőtte a nemzetállamokat, s ekként „nemzetek feletti” törődést igényel – nevezhetjük ezt akár globalizációs hatásnak is, amelyet az elmúlt évtizedek világgazdasági fejleményei mind magasabb szintre emeltek. Mindkét szempont maradandónak bizonyult, sőt motorja lett az Európai Unió elődjének, a Közös Piacnak, majd az Európai Gazdasági Közösségnek.
Ezen a „kétlelkűségen” sokan szeretnének túllépni, egészen eltérő okokból. A szélsőjobboldalon – ideértve az orbáni politikát – legszívesebben kidobnák az Unió ablakán a szupranacionális szabályozásokat, csakhogy ez ma már nem lehetséges. Bárhogyan alakul is az Európai Parlament összetétele, a politikai centrum mozgalmai – az Európai Néppárt, a szociáldemokraták, a liberálisok és a zöldek – pontosan tudják, hogy az összefonódás a négy alapszabadságon és az euróövezeten át a különféle szakpolitikai összehangolásokig olyan fokot ért el, amit a mondvacsinált és önös politikai célokat szolgáló álságos szuverenitás-elméletek már nem tudnak visszacsinálni. A szélsőjobbos propaganda legszívesebben kitörölné az uniós szótárból a szupranacionalizmust. Nem ők találták fel – ezt sem –: már De Gaulle is a „hazák Európájáról” beszélt, sőt még Henry Kissinger (1923-2023) egykori amerikai külügyminiszter is azt jósolta Diplomácia című könyvében a múlt század végén, hogy az új nemzedéknek, amelynek a tagjai már nem vettek részt a második világháborúban, „semmilyen érzelmi indíttatása nem lesz, hogy nemzetek fölötti intézményekhez alkalmazkodjék…”. Nem így történt, s az is jellegzetesen amerikai szemléletmód, amelyről Charles Gati számolt be e hasábokon (Szép Szó, 2024. június 29.) a nagy hírű politológus-kutató Fareed Zakaria gondolatmenete nyomán. Ennek lényege, hogy Európát döntően a világpolitikai tényezők egyikeként szemléli, de a széttagolt kontinens rendre lemarad a különböző versenyképességi mutatókban az Egyesült Államok vagy Kína mögött.
Következik-e ebből, hogy akkor csak egy út van, éspedig az, amely az „Európai Egyesült Államok” felé vezet? És akkor azoknak lenne igazuk, akik úton-útfélen – hazánkban például a Demokratikus Koalíció – azt sulykolják, hogy az „Európai Egyesült Államok” az egyedüli üdvözítő megoldás? Nem ez az egyetlen és súlyos politikai vakságra valló elgondolás a Gyurcsány-párt részéről, de a hamvukba hullt elképzelések – előrehozott választás, az államfő lemondásának elsietett követelése, a hangzatos „árnyékkormány”, az agresszivitásáról elhíresült pedofil-ellenes plakát stb. – már amúgy is eltűntek a süllyesztőben, maradjunk tehát szűkebb témánknál, az európai jelszónál. Az Uniót belülről ismerő, meghökkentő gondolatmenetektől sem visszariadó bécsi író, Robert Menasse (1954-) alaposan elveri a port azokon az Európa-pártiakon, akik szívesen mondogatják egyfajta buzgólkodó hangsúllyal, hogy „előbb vagy utóbb” kétségkívül elérkezik Európa az „egyesült államokhoz”, s eközben „szuperül”, „lángoló európainak” érzik magukat.
Teszik ezt azért – írja A holnap világa című, a berlini Suhrkamp gondozásában megjelent esszékötetében Menasse –, mert úgy vélik, hogy a tengerentúli világhatalom egyfajta mintául szolgálhat az európai országok együttesének. Csakhogy erről szó sincs; egykor a kivándorolt európaiak erőszakkal hódítottak meg amerikai területeket, következtek az irtóhadjáratok, a rabszolgaság, a polgárháború, mindezek után pedig – így Menasse – „egyesülő államokat”, „nemzetet” képeztek. Az Európai Unió keletkezéstörténete ennek éppen fordítottja: sok évszázados, véres háborúik után a nemzetek önkéntesen léptek be a közösségbe, az emberi jogokat elismerve kötötték meg az alapító szerződéseket, és „végül a nemzetállamok meghaladásával létrehozták a tartós békét”. Ez utóbbi célzás a nemzetek fölötti szerkezet kitalálására és folyamatos bővítésére; Menassének igaza van, amikor az EU ebbéli politikáját avantgárdnak nevezi, az amerikait pedig „szüretnek”; hogy a termés pontosan hogyan érik be, azt nem tudjuk, de a szerző érveit kétségtelenül alátámasztani látszik, hogy komoly elemzők nem dobálóznak az „Európai Egyesült Államok” jelszavával, inkább a „mindig szorosabb unió” – „ever closer union” – kifejezést használják. Nem is tehetnek mást, hiszen az integráció bő hetven éve alatt megmaradtak a nemzetállami keretek, ami mellesleg egyáltalán nem tetszik a kötet szerzőjének, ám ettől még tény marad, hogy a tagállami szerkezetek és hatások nemhogy nem tűntek el, hanem az utóbbi és legutóbbi időben különféle nyomások hatására, olykor a „szuverenisták” sokszoros demagógiája nyomán inkább még felerősödtek.
A vén kontinens „egyesült államok” jelszava – Menasse jellemzése jól ráillik nem kevés magyar ellenzéki, akár DK-s politikusra is – „fantázia nélküli elitek és közvélemény-formálók álvíziós fogalma”, s azt sugallja, hogy az Újvilág egykori összeolvadásának mintájára a régi földrész egyesülése csakis „különböző nagyságú és hatalmú államok közös piacán” képzelhető el. Ennek mond határozottan ellent Menasse, ám időközben jóslásokba bocsátkozik, kifejtvén, hogy a „jövő Európájának” közigazgatási egységei egészen mások lesznek, mint a régi nemzetállamok; hogy ezeket régiónak vagy valami másnak nevezzük majd, azt ma még nem tudjuk – ha egyáltalán eljutunk idáig.
De a múltba sokkal könnyebb tekinteni, mint a jövőbe: Heinrich Mann már 1941-ben (!) megírta, hogy „Európa egyesítésének” előfeltétele „magán függetlenségünk az országhatároktól”. Ha rápillantunk az integráció hét évtizedére, akkor azt látjuk, hogy a függetlenedésnek ez a folyamata tartós – legszembetűnőbb példa erre a határok átjárhatóságát előirányzó schengeni szerződés –, ámde egyáltalán nem mondhatjuk, hogy az európai polgárok „megszabadultak” az államhatároktól. Hogy a legkézenfekvőbb példát említsem, nem Európa, nem is megye, s nem is régió, hanem valamelyik ország van feltüntetve születési helyként személyi okmányainkban.
Az Osztrák-Magyar Monarchia belső határok-nélküliségétől a mai integráció fényévnyi távolságra van, ezért semmilyen erre vonatkozó jóslást vagy az államok egyesülésének európai emlegetését nem gondolom helyesnek;
ha hátranézünk, azt látjuk, hogy a szupranacionális elemek az évtizedek folyamán sokasodtak, s az összefonódás folytatódik, sokan sürgetik például az egységes távközlési vagy pénzügyi szolgáltatási piac megteremtését, vagy akár a tudományos kutatások szabad „áramlását”, egyfajta ötödik alapszabadságként. Ám a tagállami szerkezetek, nemzetállami keretek az integráció mélyülését, ahogyan eddig, a jövőben is túlélik, sőt, akár még erősödhetnek is.
Azt hiszem, ez Európa szerencséje, mert igazi európai vezetők nem tűznek ki akarnok-dátumokat, hogy megadott határidőre valamilyen politikai mérföldkőhöz kell elérkezni; emlékezhetünk arra, hogy Hruscsov, Nasszer, vagy akár Orbán hangzatos kijelentésein rendre kifogott a valóság. A integráció „avantgárd” kettős természetét a populista akarnokok – álljanak bármelyik oldalon is – nehezen emésztik meg; a jobb szélen elhazudják a fogantatástól jelenlévő nemzetek feletti elemet, amely a szakpolitikák folyamatos összehangolása révén mára egyik lába lett az integrációs óriásnak; áttörést azonban az Európai Unió átalakításában a demagógia bajnokai nem tudnak elérni, mert bárhogyan alakul is az Európai Parlamenten belül a szélsőjobbos frakciók helyzete, a többség nem az övék, a középpártok pedig az összefonódás és az összehangolódás folyamatát kívánják tovább lendíteni, olykor akár viharos ellenszélben is.
Orbán nemhogy Brüsszelt, de a szélsőjobbot sem tudja elfoglalni: a megrögzött „szuverenitás”-mánia addig él, amíg az adott alakulat hatalmon van.
De az integráció másik lába is hatalmas és erős: nincs egyelőre „európai nemzet”, amelyről valaha Stefan Zweig álmodott, élnek és virágoznak azonban megejtően sokszínű országok és régiók, kultúrák és szokások, identitás-alkotó sajátosságok, s ez a gyönyörű pluralizmus minden jel szerint belátható ideig megmarad. Kétségtelen, hogy ez bonyolult szerkezet, s az is, hogy az angolszász típusú gyakorlatiasságtól kissé távol áll – lásd Nagy-Britannia történelmi fogantatású idegenkedését a szupranacionalizmustól –, s a nagyhatalmi nézőpont is szeret egyszerűsíteni: a szovjet marxista világ egykor „halálra” ítélte az integrációt, az amerikaiak viszont éppen a szovjetek ellenében a „legjobb európaiként” szorgalmazták az egyesülési folyamatot, döntően egy szuperhatalom politikai nézőpontjából.
Az integráció azonban – mindkét lábán – a maga útját járja, s ettől még a „Brüsszelt” ellenségnek tekintő orbáni politika sem fogja eltéríteni.
Megjelent a Népszava Szép Szó rovatában 2024. július 14-én.
