Régiek és maiak. Előbbiek jóval többen. Nagy részük már nem él, egypáran nem itt élnek, néhányan Marosvásárhely jelenkori művészetének meghatározó egyéniségei. Markánsan különböznek egymástól, alkotásaik szépsége, emberi értékei és lélekderítő üzenete révén mégis tetszetős harmóniát teremtenek a műgyűjtő dr. Madaras Sándor kollekciójában, amelyből a város közönsége élvezetes ízelítőt kapott az újonnan létrehozott Művészeti és Kulturális Központ várbeli galériájának első kiállításán. A 47 művész képeiből erre az alkalomra kiválogatott 73 festmény, illetve grafika kvalitásait méltató művészettörténész, Vécsi Nagy Zoltán és a gyűjteményéről valló, a tárlat anyagát a művészetkedvelő érdeklődők figyelmébe ajánló Madaras doktor gondolatait, Soós Zoltán polgármester megnyitóbeszédét már ismertettük lapunkban. Ma adjunk nagyobb teret a nosztalgiának, senkit se bántson a szubjektivitás.
A január 20-i avatóünnepségen nagyon sokan voltak, akkor a közös élmény, a felhőtlen múltidézés, a felismerés és elismerés öröme, az eseményszámba menő egykori vernisszázsok újra felvillanó baráti hangulata volt igazán megkapó, a hullámzó, társalgó tömegtől a kiállított munkákat, a színpompa és az összkép gazdagságát, árnyalati, formai telítettségét kevéssé lehetett érzékelni. Ezért is érdemes visszatérni a várgalériába most, amikor már jóval kevesebb a látogató. Így arról is átfogóbb képet alkothatunk magunkban, mi emelte országos élvonalba Marosvásárhely képzőművészeti mozgalmát a XX. században s főleg annak a második felében, ismét megbizonyosodhatunk, mennyire ösztönző lehetett a művészekre az itt kialakult alkotó pezsgés, milyen serkentő az egymás közti versengés. És azt is jobban megérthetjük, mekkora elégtételt jelenthet, mennyire szenvedéllyé válhat a műgyűjtés, amelynek során a gyűjtő egyre inkább a maga szellemi-lelki habitusára, ízlésére, saját művészi elvárásaira próbálja alakítani kollekcióját.
Már-már feledni vélt kellemes emlékek felújítására, képzeletbeli párbeszédek felelevenítésére nyújtott alkalmat számomra is a várgalériába tett keddi látogatás. Olyan nap volt, amikor az ember tényleg úgy érzi, „a fagy baltája villog”, talán az idei tél leghidegebb délelőttje a várban, ilyenkor jobb, ha otthon marad, aki teheti. Annál vonzóbbnak véltem a kiruccanást az emlékképes Nosztalgiába. Behúzott nyakkal apróztam a szétdúlt korcsolyapálya mellett a puszta várudvaron, bent viszont más világ, barátságos meleg és jótékony csend fogadott. Semmi és senki nem zavarta a szemlélődést. Csapongó az emlékezet, aszerint, hogy éppen melyik kép szólítja meg az embert határozottabban, vagy melyik szerzőhöz fűzi erősebb kötelék, ide-oda vándorol a többosztatú teremben. A vásárhelyi legendárium is többféleképp irányíthatja az elmélyülést egy ilyenszerű magányos tárlatdélelőttön. Többször ki lehet próbálni a március végi kiállítászárásig.
Csapongjunk hát fától fáig, embertől emberig, falutól városig, tavasztól őszig, vízparttól az ég kékjéig, estétől reggelig, csillagtól fényes napkorongig és onnan vissza az első festményig, amely tényleg megszólít és hosszasabban marasztal. Engem talán a még friss kinti benyomás hatására Nagy Pál két téliesen szikrázó, sziporkázó fehér festménye, a Fagy és a Zúzmara hívott magához a főfal közepéig. Az ablakon túli jeges csillogás mesésen megörökített festői remeke, a mindenkori telek és a természet szépségének fehérben, kékben tobzódó, finoman érzékeny rapszódiája. Kivételes örömöt szerezhettek a gyűjtőnek, amikor ezeket megszerezte. Persze a tárlat több más alkotását is hasonló lelkesedéssel emelhetnők a figyelem középpontjába. Mindig lenyűgözi a képkedvelőt, ha észlelheti, milyen sokféleképpen és egyediségükben is mennyire hitelesen jelennek meg a környező tájak, az ezerarcú természet, a városi, vidéki szekvenciák jelképpé nemesült festői telitalálatai. Balázs Imre, Szécsi András, Sükösd Ferenc, Siklódy Tibor, Albert László, Simon Endre, Páll Lajos művei ugyanúgy magukra vonhatják a figyelmet, más-más módon ugyan, de azonos intenzitással és frissességgel mozgósíthatnak bennünk érzelmeket, gondolatokat, élményeket. A korábbiak közül Bordi András, Barabás István, Pittner Olivér, Incze István, Piskolti Gábor szintén ilyen hozzáállásra késztethet, ahogy a maiak csúcsnemzedékének kiemelkedő egyénisége, Kákonyi Csilla is teszi.
A kollekciós válogatás különleges kínálata az a 17 portré és arcképvázlat, ami egymás társaságába helyezve külön dialógust provokál a nézők és az alanyként szereplő festők, grafikusok között. Nyilván előnyben vannak azok, akik ismerték az alkotókat, netán barátaik voltak. Utóbbi esetben még különlegesebben megérint a kiállítás. E sorok írójára például nagy hatással volt az a portré, amit Balázs Imréről festett jó barátja, Nagy Pál. Ha az említett két téli tájkép monokróm gazdagságával ejtett ámulatba, itt a kolorista Nagy Pál bizonyítja, élénk színekkel is jól felmutatható a dráma. A képről sugárzik az empátia, a festő egyértelművé teszi, az erős karakterű kolléga, akinek már fiatalon sok mindent kellett elviselnie, mindenkor kész szembeszállni a neki kiszabatott emberpróbáló sorssal. Magamban pedig ellentmondást nem tűrően előtolakodott az az óra és az a pontosan meghatározhatatlan hangulat, amikor a magyarországi kitelepedése előtt álló Balázs Imre pasztellportrét készített rólam a műtermében. Ki tudja, még hány emberben kelt életre igazán személyes jellegű eseményeket ez a tárlat! Egy fekete-fehérben elővarázsolt markáns fiúarc is magához int eleven tekintetével. Szász Endre vetette papírra a múlt század negyvenes éveinek elején. Bennem meg felsejlik az a momentum a 21. század első esztendejéből, amikor személyesen is megismerhettem a már világhírűvé vált mestert. Újra Magyarországon élt, a várdai kastélyában várt interjúra, és fürdőköpenyben, papucsban szaladt ki elém a parkba, hogy megmentsen hatalmas kutyáitól, amelyek fenyegetőn körülvettek, nehogy valamilyen kárt tegyek a birtokban. Szóval ilyesmi is eszébe juthat az emberben egy 23 évvel későbbi rendezvényen.
Íme, mennyi mindent rejthet magában egy nagyszerű magángyűjtemény, ha időről időre közszemlére kerül! Köszönet érte.
Megjelent a Népújság Múzsa mellékletében 2023. február 2-án.
