Van a Stancu-életrajznak egy gyönyörű pontja; legalábbis számomra, magyar olvasó számára gyönyörű. Zaharia Stancu, a román irodalom egyik legtöbbet fordított elbeszélője és költője, akinek legfontosabb regényei, legjellegzetesebb versei annyira bekerültek a huszadik század második felének, a második világháború utáni évtizedeknek hatalmas világirodalmi körforgásába, az egyre fantasztikusabb méreteket öltő (valóban az egész glóbust átfogó) könyvpiacra, hogy gyakorlatilag nemigen találhatnánk olyan művelt olvasót Földünkön, aki a világnyelvek egyikén ne olvashatná el akár főműveit is az eleddig harminckét nyelven megszólaltatott művésznek – szóval ennek a Zaharia Stancunak az első, más nyelvre lefordított szövegét, egy versét, az Erdélyi Helikon tette közzé 1934-ben. A vers magyar köntösének megalkotója, magyar líraiságának teremtője pedig nem volt más, mint József Attila! Gyönyörű véletlen.
Persze nem is olyan véletlenszerű az ilyesmi. Eszem ágában sincs, hogy misztifikáljak. József Attiláról nagyon kevesen tudták akkoriban, milyen hely illeti meg a világirodalomban és különösképpen a szocialista vétetésű világirodalomban; Zaharia Stancuról pedig igazán senki sem sejthette negyven évvel ezelőtt, milyen életművet alkot majd negyvenedik születésnapja után (mert életművének zömét kétségtelenül a felszabadulás utáni lázas alkotói periódusaiban teremtette meg. amikor sokszor hetek alatt öntötte végleges formába egyik-másik többszáz oldalas regényét). Kétségtelen azonban, hogy Zaharia Stancu verse nem került véletlenül a József Attila kezébe annak idején; hogy a magyar költő tájékoztatói éppen annak a fiatal román lírikusnak a versét ajánlották fel ebben az esetben tolmácsolásra, aki egyik legartisztikusabb képviselője volt azokban az időkben hazájában az írásművészek új, valóban „dühösnek” nevezhető csoportjának. Talán leírhatom azt is: nemzedékének.
Stancu, a „dühös fiatal”? – csodálkozhat el mindenki, aki csak a mai akadémikust, az író-elnököt, az irodalompolitikus diplomatát, a mindenkivel oly könnyedén jó szót értő, kedélyesen nagylelkű grand-seigneurt ismeri. De olvassa csak végig egyhuzamban valaki Stancu legfontosabb regényeit, és olvassa hozzá a harmincas években írt publicisztikáját, s egyszeriben megérti, micsoda indulatok forrnak ennek az életműnek a mélyén, micsoda indulatok forrtak abban a „mezítlábas” ifjúban , aki a Călmățui hosszú, keskeny völgyéből, a parasztfelkelések és kolerák Teleormanjából érkezett Bukarestbe, hogy újságárusként és címkeragasztóként induljon neki annak az életnek, mely aztán egy írói pálya csúcsaiban teljesedik ki.
Most, amikor Zaharia Stancu hetvenedik születésnapja előtt újra beleolvasok köteteibe és végiggondolom életrajzát, szinte le szeretném venni a polcról azt az összehasonlító irodalomtörténeti kézikönyvet, amelyben arról tájékoztatnának komparativistáink, hogyan küldte be hullámokban a magyar, román, bolgár, szerb és horvát falu legdühösebb fiait e század elején kialakuló nagyvárosainkba, hogy forradalmas évtizedek során írják is meg végre, mit jelentett a parasztsors Kelet-Közép-Európában, évszázadokon át és még a mi szüleink életében is. Ilyen kötetet azonban egyelőre nem találok polcomon; nem kétséges azonban, hogy lesz ilyen kötet magyarul és románul is. És ebben a könyvben fontos fejezet szól majd Zaharia Stancuról.
A kezdő költőről, aki „kilószámra” égeti el első verseit. Az elismert fiatal költőről, akinek verseiben „a szabadvers és a kötött formák határán lebegő kifejezésmód” biztosítja kezdettől fogva az egyéniség sajátos megnyilvánulását. (Szemlér Ferenc meghatározása). Az újságíróról, aki irodalmi hetilapok és politikai napilapok élén egyik legindulatosabb ellenfelévé válik a román fasizmusnak. A felszabadulás utáni regényíróról, aki egyetlen monumentális elbeszélésbe illeszkedő regénysoraiban, szinte avantgarde prózaverset írva és majd mindig az önvallomás, az emlékírás útját járva jut el a történelmi dokumentumteremtéstől a végső dolgokat feszegető gondolati töltetű prózáig. S a stancui őszikékről, az író öregkori lírájáról, amely a természet lehető legegyszerűbb dolgairól szól, de ez a nagy egyszerűség hordozza egyben a legbonyolultabb vallomásokat is mai életérzéseinkről.
Minderről nem hallgat majd az irodalomtörténet-írás. Mi pedig, romániai magyar írók, sohasem feledhetjük el Zaharia Stancunak azt a különös figyelmet, amelyet nemzetiségünk írásművészete iránt tanúsít. Zaharia Stancu, az ember, az írótárs, az Írószövetség elnöke mindig tudta, mire kötelez mindegyikünket, s őt személyesen is a román nép és a romániai magyar nemzetiség együttélésének történelmi ténye, hogy mit jelent a mindennapok gyakorlatában váltanivalóra a marxi-lenini nemzetiségi politikát.
Hetvenedik születésnapján ezért áll be jó szívvel ünneplőinek sorába a romániai magyar író és olvasó. Erőt, egészséget kívánunk Zaharia Stancunak. S hogy kifogyhatatlan gesztusaira gesztussal is válaszoljunk, ide írjuk: La mulţi ani!
Megjelent A Hét III. évfolyama 40. számában, 1972. október 6-án.