Robotos Imre patriarchális nyugalommal üldögél magateremtette irodalomtörténeti piedesztálján, s bölcs mosollyal reagál Láng Gusztáv és a többi mitugrász kötődéseire. Biztos a dolgában. Jól elintézte Csinszkát meg a „csinszkistákat“, még Adynak is megmondta a magáét, már amennyiben hatvan évvel ezelőtt egyről-másról másként mert vélekedni, mint mai riportere.

Hősi tett, kései igazságtevés mindennél édesebb öröme árad Robotos soraiból. A Hét október 17-i számában közölt vitacikke például így kezdődik: „Nem tudom, minek örüljek jobban: Az igazi Csinszka című könyvem »kirobbanó közönségsikerének« vagy viharos kritikai »sikerének«, amelynek égzengéssel járó villámcsapásai mindössze szemkápráztató tűzijátéknak bizonyulnak. S e szélcsendes őszi verőfényben a lehulló pernyét csak kitartó szorgalommal tudom leseperni egyébként sok viszontagságot elviselt vállaimról.” Ó, be megható, ó, be irigylésreméltó. Különösen az a „mindössze“, de a „vállaim” se kutya.

A nagyváradi Fáklya közölte Robotos cikksorozatának első változatát. Sokan tiltakoztak már akkor is; mások viszont nem vállaltuk a vita elindítását. „Ne fújjuk fel a dolgot. Ne értékeljük túl egy vitával mi magunk Robotos vállalkozását.”

Aztán a cikksorozatot újraközölte a Dolgozó Nő. Az Utunkban megjelent Szőcs István Irodalomtörténet – vagy pletyka című bírálata, és erre is szokott méltóságteljességével felelt Robotos Imre (A Hétben). Hogy tudniillik Szőcs „személyeskedik“ vele. Nemsokára a televízió magyar nyelvű adásában láthatta mindenki a Csinszkával perlekedő Robotost. Ezt követte pedig a dokumentumriporttá kiteljesedett cikksorozat Robotos által is emlegetett „közönségsikere“. Miért ne lenne tehát magabiztos a szerző, akinek riportját így ajánlják be a reklámszövegben: Robotos „érdekfeszítő nyomozással deríti ki, hogy Ady rosszul választott, amikor nőül vette az erdélyi dzsentricsaládból származó Boncza Bertát.“ Vagy „Nem lehetetlen, hogy [Robotos] könyve nyomán jelentősen módosul Adyról és főként Csinszkáról alkotott képünk…“

Robotos Imre kétségtelenül mindezt hiszi is riportjáról. Ezért méltatlankodik, hogy őt pedig üldözik. A Hétben így fejezi be múlt heti panasziratát: „Leszegzett fővel, szégyenkezve olvasom a vásott jövendőmondást, amely immár leplezni sem próbálja a kihívó személyeskedést.

Erről van szó! A kiemelés magától Robotostól származik, a „vásott jövendőmondó” pedig Láng Gusztáv – ugyancsak Robotos szerint. Ez a minősítés (ez az „apai fenyíték”) kényszerített, hogy negyedszer olvassam újra a dokumentumriportot, s nem a Láng Gusztáv védelmében, mert neki erre szüksége nincsen, hanem a félrevezetett olvasókra gondolva valljak, miért is szegem le mindig a fejem s szégyenkezem, valahányszor kezembe veszem Robotos Csinszka-pamfletját.

II.

Láng Gusztáv bőven utal arra A Hétben (szeptember 12-én, A megtámadott múzsa című bírálatában), és az Utunkban (október 2-án, A dokumentumok hitele című disputa-cikkében), hogyan használja fel Robotos Imre az Ady-irodalmat, az Adyról szóló emlékirat-irodalmat s a levéltári hagyatékot. Hogyan válogatja tehát ki tanúit, kikre hallgat s kikre nem, hogyan, milyen módszerrel idéz néha, hogyan fordítja céljainak megfelelően ellenkezőjére – kommentáraival – idézetek értelmét. Mindezt pedig egyre imponálóbb mértékben támasztják alá Bustya Endre közleményei az Igazságban, aki mikrofilológushoz illő állhatatossággal szedi ízekre Robotos apparátusát, szállítja le igazi értékükre koronatanúinak szavahihetőségét. Erre persze Robotos mind válaszolni fog valahol, azaz filológiai pontatlanságával eleve biztosította magának az „irodalomtörténészi“ munkakört, legalább tíz évre. Láng Gusztáv és Bustya Endre példatárát egyetlen idézettel egészíteném ki. Robotos Imre riportjában újra meg újra úgy állítja be Ady öngyilkossági terveit, mintha azokat éppen a házassága – s nem a háború, a betegség és utolsó éveinek egész pszichikai-fizikai nyomorúsága okozta volna. Hogyan sugallja egy adott helyen ezt a gondolatot Robotos, miközben látszólag nagylelkűen „cáfolja” is riportjának ezt az alapvető állítását? Olvassuk csak: „Bizonyos, hogy ezt az önmarcangoló életérzést, ezt a jajongó önsajnálatot nem kizárólag Csinszka jelenléte provokálja. A háborús gyötrelmek és vívódások elsődlegesen szabdalják Ady gondolatvilágát, életszemléletét. Ámde: Ady életének ebben a késői, komor, riadt korszakában kapott-e biztató fényt Csinszka szerelmétől?” Figyeljünk oda jól e mondatok kedves játékára. Megleshetjük Robotos egész filológiai „technikáját“. „Nem kizárólag“ Csinszka okozott valamit, ami azt jelenti, hogy többnyire mégiscsak ő okozta és nem a háború. Illetőleg „elsődlegesen” mégiscsak a háború okozott valamit, ami azt jelenti, hogy többnyire mégsem Csinszka… S amikor teljes a zűrzavar, mert teljes az ellentmondás a két egybekapcsolt és nem ellentmondónak szánt mondat között, akkor jön a vádaskodás: igen, mert Csinszkából nem áradt elég „biztató fény”…

Az apparátus ügyetlen manipulálása azonban „csak” filológiai gyengéje Robotosnak. Ettől még szégyenkezniük sem kellene azoknak, akik a „leleplezéseken” túl odahallgatnak Robotos riportjára.

Szőcs István így tette fel a kérdést 1974. június 28-i Utunk-cikkének címében: Irodalomtörténet – vagy pletyka(?). Láng Gusztáv pedig így válaszol tulajdonképpen ugyanerre a kérdésre ez idei vitában: „Robotos alapvető aránytévesztése ugyanis az, hogy a Csinszka-kérdést tekinti irodalomtörténeti témának, s »az adott élettényeknek csupán egyjelentésű adalékai«-ként kezeli a költő feleségéhez írott verseit – holott az irodalomtörténet tárgya elsősorban Ady költészete, s Csinszkának a költőhöz való viszonya adalék ennek megértéséhez.“ A klasszikus példát Robotos „alapvető aránytévesztésére” többen idézték már a dokumentumriportból. Ahogyan Szerb Antal néhány sorát, azaz a Csinszka-versekről szóló, általában elfogadott értékelést odakeveri a Csinszka életrajzának megfelelő szakaszával foglalkozó, más szerzőktől való idézetek közé, hogy aztán Szerb Antalt is többször kitámadja az Ady–Csinszka reláció megszépítéséért, meseszerűsítéséért. Általános gyakorlata ez Robotosnak. Folytonosan, minden idevágó idézetét a teljes eredeti szövegekkel egybe kell vetnünk, hogy kiderüljön, mikor van szó versekről s mikor bizonyos történésekről. És itt már szégyenkezni kezd az irodalomelméletileg minimálisan igényes olvasó is. Hogy Robotos Imre minimális irodalomelméleti alapvetés nélkül írta meg dokumentumriportnak nevezett Csinszka-pamfletjét. Hogy nem tudta, mit is akar mondani (Ady Csinszka-verseiről szólva) élet és irodalom, valóság és líra viszonyáról. Ehelyett ilyen fából vaskarikákkal hozakodik elő: „Igaz, hogy Csinszkáról a költőnek csak rajongó vagy »meghitt« versei vannak, költői sorokban Ady sohasem taszította el magától hitvesét. Csinszka emberi jellemképét a költő – tekintsünk el a kortársi vallomásoktól – leveleiben jelzi. E kétfajta megfogalmazás keresztezi egymást. Mást mondanak a lírai, s megint mást a prózai, levélbeni vallomások. Melyiket fogadjuk el hitelesnek?” Kész. Ezzel az utóbbi, négyszavas kérdéssel árulja el magát véglegesen Robotos Imre, hogy fogalma sincs, miről ír.

De kövessük tovább gondolatmenetét: „Az irodalomtörténetírás, gondolom, akkor jár el helyesen, ha művi heroizálás helyett a valóságot a maga összefüggéseiben kutatja, illúzióival, lángolásaival, ábrándjaival – s ábrándfosztó igazságaival.” Ami pedig Robotosnál azt jelenti, hogy abszolút prioritást biztosit egész könyvében a (látjuk, hogyan válogatott és értelmezett) dokumentum-anyagnak, s abszolút semmi elfogadható magyarázatát sem tudja adni a Csinszka-verseknek. Azért válik kínos vájkálódássá a Tabéryhoz intézett levelek újrabemutatása is ebben a riportban, mert nem kapcsolódik irodalomtörténeti, irodalomelméleti mondanivalóhoz, a „riporter“ valamiféle eszmei-esztétikai céljához. Ezt nem érti meg Robotos Imre, hiába mind magyarázza neki Láng Gusztáv (és magyarázta jó egy éve Szőcs István is); ezért csodálkozik aztán, hogyan minősülhet szenzációhajhászásnak, pletykálkodásnak riportja.

Fordítsuk azonban az egész kérdést visszájára; hátha jobban megértjük egymást. Mert Robotos folyton csak azt hajtogatja, hogy „bearanyozzák” a rút valóságot, s éppen a Csinszka-versek teszik ezt lehetővé. Ez a mondanivaló azonban így önmagában, ilyen nyersen-primitíven maga az eszmei-esztétikai nihil – az irodalomtörténetírás szempontjából is. Robotos például azt sem veszi észre, hogy milyen érdekes-szép választ ad erre az egész kérdésre, a Robotos által megtévesztő módon idézett bekezdés után néhány sorral, maga Szerb Antal; de hát Szerb Antal válasza is munkahipotézis csupán – igaz, hogy esztéta munkahipotézise! – s hány ilyenszerű magyarázattal szolgált azóta is az Ady-tudomány! Robotos nem idézi őket, nem száll vitába velük, mert a döntő kérdésben nincs saját álláspontja. A verseket elítéli ugyan, általában, összefüggéseikben, de tulajdonképpen nem foglalkozik velük, csak díszítő jelzőket aggat egyenként rájuk, őt a Csinszka-„botrány” izgatja, nem a Csinszkáról szóló vagy neki küldött versek.

Miért is nem gondolta végig Robotos a riportjában felsejlő, lehetőségként adódó irodalomelméleti mondanivalót!? Akkor is bírálták volna, sokkal dühösebben, mint most, de mégis egészen másként. Mert akkor valóban egy elvi állásfoglalással vitatkozott volna mindenki. Ha tudniillik kérdésessé teszi, nem Csinszka „jellemét”, hanem azt az egész módot, ahogyan Ady átpoetizálja világát, és nyíltan arra az álláspontra helyezkedik, hogy ő pedig (azaz Robotos Imre) inkább hisz a dokumentumoknak, mint a lírának. Hogy őneki nem kell semmiféle átpoetizált világ; hogy őneki ezután csak életből vett dokumentumok kellenek. Nem lett volna egyedül ezzel a vélekedésével a XX. század második felében. Szóval a dokumentumirodalom igényét ad abszurdumig vive Robotos Imre akár meg is tagadhatta volna az Ady-lírát. Ilyesmire azonban gondolni se mert a szerző, ő csak bírálja, bírálja Csinszkát, s talán észre se veszi, hogy tulajdonképpen az Ady-líra tagadásának a küszöbéig jutott már el. Ha elméletileg megalapozva, ha irodalomelméletileg felkészülten és tudatosan csinálná mindezt, vitatkoznánk vele. Így csak szégyenkezünk riportja miatt.

IV.

Nem tudta pontosan, mit csinál, de „jól megcsinálta”. Soha semmilyen körülmények között se lehet majd büszke néhány, Ady verseiről leírt (nem abszurdoid, hanem) abszurd mondatára. Ezeket olvassa leszegzett fejjel, ne a Láng Gusztáv bírálatát. Idejegyzek újra néhányat közülük.

„Így hát nemcsak Révész Béla, olykor Ady Endre maga is hitte, vagy elhitte, hogy Csinszka nem véletlen jelenség, hanem sorsrendelés életében.“ Kommentároktól tartózkodom.

Másutt: „Ady Endre talán maga is elhiszi e pillanatban, hogy predesztinált, eleve elrendelt volt találkozásuk.”

Másutt: „Nagy versek születnek a felfellobbanó vágyakozásokból. Ezeknek különleges, megbecsült helyük van Ady költészetében. Lehet-e mégis e felfokozott hangulatokból foganó diadalmas költői értékeket Ady életének teljességével mérni?”

Másutt: „S milyen jó, hogy még tud reménykedni, hiszen ezekben a reményteljes órákban, napokon születnek majd meg az újabb szikrázó Csinszka-versek, amelyeket egyik-másik irodalomtörténész oly szívesen azonosít Ady Endre sorsképével, noha Ady életének és sorsának képsorában ezek a versek ragyogó közjátékok. Ady életének személyes tanúságai a Csinszka-viszonyban a tragikus meghasonlás életérzését sejtetik. Sorsának képsorában ezek az életpontok vannak túlsúlyban, az önvigasztaló mámorok és fel-felvillanó megnyugvások között.”

Másutt: „Ebben a perpatvarai házasságban a nagy Csinszka-versek Ady férfias nagylelkűségének, pillanatnyi hangulatának semmiképpen nem esetleges eredményei. Nem esetlegesek, mert háládatos lelkületéhez hozzátartozott a bőkezű ajándékozás. Nem alamizsnaként jött létre Csinszka vers-piedesztálja, hanem az eléggé ritka jóérzéseknek emberi, költői nyugtázásaként.“

Mindezt többször minősítette már Bustya Endre, és mindenkinél alaposabban, illetékesebben Láng Gusztáv. „Robotos, úgy látszik, még azok közé tartozik – írja Láng –, akik azt hiszik, hogy Petőfi kezében nemcsak pipával, hanem lúdtollal fordult be a konyhába, hogy »pillanatnyi közérzetét« versben rögzítse, s Ady a Héja-nász az avaront szeretkezés közben komponálta. Nem, a költő sohasem »pillanatnyi közérzete« diktandójára írja verseit (különben csak pillanatokra lennének érvényesek), hanem a pillanat mögött, az élmény villámfényében élete – és általában az élet – tartós érvényű igazságaira pillant.”

Miért kellett mindezek után még egyszer egymás alá írni a fentebbi idézeteket? Hogy kommentárok nélküli felsorolásuk érzékeltesse: hogyan jön létre az az esztétikai nihil – amire fentebb utaltam – a tipikusság klasszikus elméletének spontán, de teljes vulgarizálásából Robotos Imre riportjában. Szerinte ugyanis van olyan szerelmi lírája Adynak, ami jellemző egész életére és életművére (azaz „tipikus”), és van olyan is, ami véletlen szüleménye, nem jellemző rá és helyzetére (azaz szép, szép, de sajnos „atipikus”). Robotos Imre a jelek szerint nem vette észre, hogy elméletileg olyan következtetésekig jutott el Csinszka „leleplezése” során, amelyek harminc év távlatában is párjukat ritkítják az irodalomtörténetírásban.

Az irodalomelméleti vulgarizálás forrása pedig egy irodalomszociológiai vulgarizálás Robotosnál. Adyban csak „a forradalmárt” látja, úgy általában, eszményítve, minden konkrét társadalmi-történelmi tartalom nélkül, hogy az egyéni sorsról ne is beszéljünk. Csinszkában viszont csak „a feudalizmust” látja, szintén kvintesszenciájában, vegytisztán. Így aztán Adyt (a Csinszkát deheroizáló) Robotos avatja újra, „művileg” mesehőssé, akit egy csúcsai boszorkány gyilkol meg; Csinszkát pedig szintén „művileg” teszi meg amolyan retrográd életstílust terjesztő boszorkánnyá, aki gonosz praktikáival próbálja elfordítani Adyt még „a polgári felvilágosodottság korabeli színvonalától” is. Ki követhetné Robotost ilyen komolytalan polarizáció útjain? Fejezzük be ezért a dokumentumriport eddigi és ezutáni olvasóinak küldött sorainkat Méliusz József emlékezetes Ady-viziójának két kiragadott mondatával: „… s miért felednők a csodát: Léda a szerelem és Párizs tüzes szekerén, kibontott, égő hajával az idők éjében: és vele ismét Várad; (…) de amott Csúcsa, a halál pitvara, és a befejező szerelmi áldozat: Csinszka…”

Ezt nem érti még ma sem Robotos Imre, hiába írt annyi mindent róla.

Megjelent A Hét VI. évfolyama 43. számában, 1975. október 24-én.