Tíz éve távozott el közülünk Török Zoltán, a Kolozsvári Egyetem tanszékvezető tanára, a földtani tudományok doktora.
Török Zoltán Marosvásárhelyen született, ott élte gyermekéveit s végezte középiskolai tanulmányait. 1912–1916 között a Kolozsvári Egyetem Természetrajz-Földrajz karának volt hallgatója, s Szádecky Gyula professzor előadásai nyomán, a neves tudós közvetlen irányítása alatt vált geológussá, jegyezte el magát egész életére a kutatással.
Harminc-negyven kilométeres napi gyalogút a Kárpátok gerincén, súlyos, a begyűjtött kőzetminták arányában estére egyre nehezebb hátizsákkal a háton. Közben a terep, a felszínre előbukkanó kőzetrétegek, a feltárások állandó megfigyelése, kőzetpróbagyűjtés s az adatok folyamatos rögzítése a térképen és a terepnaplóban. Este, az esztena tábortüze mellett, a napi események kiértékelése s a következő napi munka- és útiterv kijelölése – miközben kint a csobánok kurjongatása és a kutyák vonítása tartja távol a nyájat kerülő farkast vagy medvét… Mindez nem egyszeri élmény, nem egy hétvégi turistaút romantikája, hanem a nyári félév hosszú hónapjainak mindennapos, megszokottá váló életrendje.
Aztán télen a terepadatok feldolgozása következik, laboratóriumi és mikroszkópos analízisek, térképek, szelvények megrajzolása, a regionális földtani szintézis elkészítésének alkotói láza.
Ez az az életpálya, amelyet Török Zoltán választott magának, ez a század eleji, még nem gépesített földtani kutatások valósága. S alighogy elindult ezen az úton, alig fejezte be a Kelemen-havasok vulkáni építményével kapcsolatos első, Gödemesterháza környékének kőzettani viszonyaival foglalkozó dolgozatát, a világháború nyomán negyedszázados kitérő következik Török Zoltán kutatói pályáján. Segesvárra, majd Dévára kerül középiskolai tanárnak, majd Kolozsváron tölt be múzeumőri állást. A földtani kutatás – akarva, nem akarva –, csak kiegészítésként szerepelhet munkaprogramjában. Kitűnő tanár, lelkes oktató, ha nem is követi mindenben az e munkakörrel kapcsolatos tanfelügyelői elképzeléseket. A vidéki környezet s a dokumentációs irodalom nehezen hozzáférhető volta nem akadályozhatja meg abban, hogy lépést tartson a földtani kutatások legjelentősebb nemzetközi eredményeivel.
Ebben az időszakban érlelődik megbenne az a gondolat, amely további kutatásainak vezérfonalává válik: az Erdélyi-medence tengeri üledékei közé berakódott, vulkáni tufaréteg ekkora és keletkezési körülményei csak akkor tisztázhatók pontosan – márpedig e kérdések megoldása döntő fontosságú a földgázt rejtő szerkezetek, a gázdómok körülhatárolása és kitermelése szempontjából –, ha sikerül részletesen megismerni a Kárpátok belső peremén felhalmozódott Kelemen-Görgény-Hargita vulkáni vonulat kőzettani felépítését és földtani szerkezetét, kialakulásának és fejlődésének történetét. Hiszen a hajdan ott működő vulkáni kúpok szórták ki azt a hamut, amelyből a medence tengeri üledékeinek szintézisére szolgáló tufarétegek felhalmozódtak.
E gondolat jegyében közli 1931-ben Segesvár környékének részletes földtani leírását, majd több más dolgozat után, 1943-ban eljut az első szintézisig: a Kelemen-havasok eruptív tömegének talapzatát alkotó képződményekkel és azok szerkezeti elmozdulásaival foglalkozó tanulmányáig – mely egyben doktori disszertációja is.
1944 ősze, a felszabadulás hozza el számára tanári és tudományos kutatói pályájának kiteljesedését. Mint a Kolozsvári Egyetem Földtani és őslénytani tanszékének vezető tanára, Iacob Dumitru és Balogh Ernő professzorokkal újjászervezik a Koch Antal, Ion Popescu-Voitești és Szádecky Gyula munkásság a nyomán nagy hagyományokra visszatekintő kolozsvári geológusiskolát.
A Bukaresti Földtani Intézet vezetésével kezdetét veszi az ország részletes geológiai feltérképezése s a születőben lévő szocialista ipar nyersanyagbázisát biztosító ásványi anyagok és érctelepek számba vétele és intenzív kitermelése. Török Zoltán bekapcsolódik a kutatásokba. 1946-tól kezdve a Földtani Intézet külső munkatársa s Gheorghe Macovei és Mircea Savul akadémikussal, Nicolae Onescu és Oreste Nichita professzorral szorosan együttműködve fontos szerepet tölt be a Kárpátok belső vulkáni vonulatának földtani feltérképezésével kapcsolatos munkálatokban. 1947-től élete utolsó éveiig minden nyarát a Kelemen- és Görgény-havasok és a Hargita vulkáni gerincein és kúpjain dolgozza végig tanítványaiból kialakított kutatócsoportja élén. E sorok írója tanítványi hálával gondol vissza mesterére, s a kelemen-havasi és hargitai kutatóutak eseményekkel zsúfolt, egy életre iránymutató, a kezdő kutatót emberre faragó felejthetetlen napjaira.
E majdnem tizenöt éves kutatási időszaknak az eredményeit a Földtani Intézethez beküldött évi munkajelentések, Török Zoltán és munkatársai számos nyomtatásban közölt dolgozata őrzik. A sok ezer négyzetkilométer kiterjedésű terület részletes feltérképezése alkalmával több nagy fontosságú elméleti és gyakorlati kérdést sikerült tisztázni. A vulkáni tevékenység kiömlései és robbanási termékeinek takarója alatt egy hatalmas kiterjedésű „szubvulkáni formáció” a tulajdonképpeni vulkáni szerkezetek gyökérövezetében megrekedt, kis mélységben kihűlt és megmerevedett, intenzíven ércesedett, mállott és kaolinosodott eruptív tömeg jelenlétét ismerte fel. Ezt a nagy vastagságú vulkáni „gyökérlencsét” elsősorban a Kelemen-havasok s kisebb mértékben a Görgény-havasok és a Hargita alapzatában azonosította. Az általa meghatározott kőzet- és szerkezeti típusok alapján, a vulkáni vonulat területén sikerült a földtörténeti Újkor folyamán működő tűzhányó-generációk egymást követő kitörési ciklusait elkülönítenie, s e ciklusok térben és időben történő elhatárolása segítségével elkészítette a vulkáni vonulat fejődésének első modern, tudományos igényű földtörténeti és kőzettípus szerinti vázlatát.
Nemzetgazdasági jelentőségűek voltak a Kelemen-havasok központi övezetének kénelőfordulásaival és a hargitafürdői kaolintelepekkel kapcsolatos kutatásai. Jórészt az ő megfigyelései tették lehetővé az itteni intenzív kitermelést.
Az ötvenes évek vége felé fejezte be azt a Kelemen-havasok földtani felépítését összefoglalva bemutató nagy monográfiát, amely egyben életművének betetőzése volt. Felmérhetetlen kár, hogy ez a kéziratos formában közel 600 oldalas szintézis, amilyet a szerző még életében felajánlott a kiadónak, máig sem jelent meg nyomtatásban.
Török Zoltán 1945-től 1959-ig, nyugdíjazásáig adott elő a Kolozsvári Egyetemen. Hajdani diákjai felejthetetlen emlékként őrzik előadásai alkalmával kifejtett, marxista természetfilozófiai szemléletű gondolatait. Sokan ezeknek az előadásoknak az alkalmával ismerkedtek meg először a dialektikus materializmus alaptételeivel. Az élete delén már túllépett tudós fiatalos lelkesedéssel vallott arról, hogyan fedezte fel önmaga számára a dialektikus materializmust, hogyan nyert addigi, ösztönösen materialista természetszemlélete új eszmei töltetet és olyan filozófiai alapot, amely egész tudományos látásmódját és kutatói logikáját új, magasabb szintre emelte.
Sohasem erőszakolta ránk a dialektikus materializmus igazságát, nem igyekezett mindenáron bizonyítani a marxista filozófia igazát, hanem egyszerűen dialektikusan, összefüggéseikben és fejlődésükben mutatta be a földtani jelenségeket, a földkéregben és felszínén lezajló földtani folyamatok visszafordíthatatlan fejlődésének egymást követő evolutív és magasabb minőségi szintet előidéző revolutív szakaszait. Beszélt a Föld saját, tellurikus energiaforrásai által mozgásba hozott belső, endogén erőkről s a napenergia keltette külső erők jelenségcsoportjáról, s az előadás nyomán a földkéreg szerkezete és a földfelszín domborzata úgy tárult elénk, mint a két nagy erőcsoport ellentétes hatásának pillanatnyi eredője: a földszerkezet és a domborzat a földtörténet minden pillanatában e két nagy erőcsoport ellentmondásos, gyakran egymás hatását kölcsönösen leromboló működésének pillanatnyi egyensúlyát tükrözi.
Vitatkozó, igazságot kereső előadó és kutató volt. Sohasem hallottunk tőle „vitathatatlan”, bemagolásra váró. „megfellebbezhetetlen” igazságokat. A földtani kutatások legfrissebb eredményeit a legmodernebb szakirodalom alapján tárta elénk, s az elért eredmények bemutatása után mindig ott következtek előadásaiban a még megoldásra váró, vitatható kérdések és hipotetikus elgondolások.
Életében regényt írtak kelemenhavasi kutatóútjának kalandos történetéről. Regénynél maradandóbb emlékét őrzik szemléletükben és munkaeredményeikben tanítványai, a hazai földtani és földrajzi kutatás, egyetemi és középiskolai oktatásunk sok neves és kevésbé ismert alkotómunkása.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 19. számában, 1973. május 11-én.