Beszélgetés Harag Györggyel
– Kezdhetjük?
– O yes.
– Gratulálok, hogy ilyen rövid idő alatt ilyen sokat gazdagodott angol nyelvtudása. De azért mégis, két hét nem kevés Londonból? Van valami haszna egy ilyen rövid nyugati tanulmányútnak?
– Hogyne volna. Azaz attól függ… Visszanézve kevés, borzasztó kevés idő, különösen, hogy Londonban az első két nap szédüléssel telik el. Még akkor is, ha olyan szerencsés az ember, mint Dinu Cernescu meg én, hogy a British Council vendégeként járhatott Angliában. Vártak, fogadtak, programról gondoskodtak, szállítottak; nagyszerű vendéglátók.
– Mi volt a legszédítőbb?
– A baloldali közlekedés. Hogy jobbról várjuk, ami balról jön.
– Mit nem tudott megnézni a „kötelező” londoni látnivalókból?
– Bevallom őszintén: nem jártam a British Museumban. Az első múzeumot még nagyon élveztük, s elhatároztuk: ide még visszatérünk, a Tate Galeryben már a földszintet sem tudtuk végignézni, szünetelt a befogadóképességünk, s nem mondtuk azt, ide még visszajövünk. A harmadikban már csak szaladni tudtunk. S ha ehhez hozzászámítjuk a Buckingham Palace-t, a Westminstert, a Towert… szóval hamar rájöttünk, milyen kevés az a két hét.
– S akkor mégis mi a haszna?
– Ezeket azért mind megnéztük, de voltunk a tőzsdén, a Sohóban, a nagyobb vidéki kastélyokban, Oxfordban, Stratfordban. Számomra talán a legdöbbenetesebb a Tower volt, ahol Shakespeare annyi tragédiája játszódik vagy amiről annyi szó esik a tragédiákban, s amelynek az utolsó foglya Rudolf Hess volt. Még egész fiatalkoromban, a III. Richárdban játszottam egy kis szerepet, a bebörtönzött Clarence herceg foglárát, Sir Robert Brakenburyt, a Tower várnagyát. Tehát én már „jártam” a Towerben, most csak újra megnéztem…
– Olyan volt, amilyennek képzelte?
– Sokkal hátborzongatóbb.
– Színházi látnivalókból minden érdekesre jutott az idejéből?
– Azt hiszem, igen vagy legalábbis az angol színházi szakemberek véleménye szerint… Csak az Antonius és Kleopátrát szalasztottuk el, mert ebben az időben nem játszották. Lehet, hogy nekünk volt pechünk, de igazi nagy előadást Londonban nem láthattunk, annál inkább Stratfordban: a Julius Caesart a Royal Shakespeare Companytól.
– Hány helyen játszik a Royal Shakespeare Company?
– Tulajdonképpen három együttesük van, Stratfordban áprilistől decemberig tart a Shakespeare-szezonjuk, mindennapos előadással. A másik társulat Londonban játszik az Aldwych Theatre-ban. Itt láttam az Otellót és a Velencei kalmárt. Ennek az együttesnek változatosabb a repertoárja, modern dolgokat is bemutatnak, és a világszínházi szezonban meghívnak külföldi együtteseket is. Egy részük pedig Európában turnézik.
– Hány rendezője van a Royal Shakespeare Company-nak?
– Hét.
– Milyen modern színdarabokat látott?
– Nagyon sokféle színház van Londonban. Sok az úgynevezett lunch-színház, ebéd-színház, délben 1.15-kor kezdenek. Ebédszünetben, különböző olcsó kisvendéglőkben, az úgynevezett pubokban vagy színházi klubokban játszanak. Improvizált társulatok, jobbára rövid dolgokat mutatnak be a különböző politikai áramlatoknak megfelelően ún. protesztjelleggel, Angela Davisről, a vietnami háborúról, de az egyiknek a műsorán például öt Molnár Ferenc-egyfelvonásos szerepelt. Az az érzésem, kicsit erőltetetten kísérleti jellegű, inkább jobb értelemben vett konjunktúraszínház ez.
– Komoly modern kísérlet hol folyik?
– Részt vettem egy igen modern kísérleti színház, a Liquid Theatre (Folyékony Színház) előadásán, igaz, ez amerikaiak vendégjátéka volt. Már ha itt előadásról egyáltalán beszélni lehet, inkább happening volt, rengeteg rögtönzéssel. A körülbelül négyórás időtartamból, amit Dinu Cernescuval kibírtunk, három és fél órát mi játszottunk, fetrengtünk, feküdtünk stb.
– Csipkedték is magukat, mint annak idején Látó Annát a Living Theatre előadásán?
– Mi az hogy, meg masszíroztak is.
– Szólott is valamiről ez az előadás?
– Nem. A nézők itt egy furcsa kollektív játékban vesznek részt. Kisebb csoportokban kezdtük, furcsa játékokkal, először csak hogy megismerjük egymást, végül olyan felfokozott kollektív állapotot idéznek elő, zenei, világítási és más effektusokkal fokozva, hogy tömeghisztériává alakul az „előadás”.
– Mi a célja?
– Semmi. Az egész egy modernkedő szemfényvesztés, néhány szép momentummal.
– Mi a szép benne?
– Hát ezt nehéz volna elmondani. A helyszín egy metró alatti pincelabirintus. Az első teremben, ahová belépünk, úgy tűnik, hogy minden szabad. Párok ülnek, hevernek a különböző benyílókban, kávéval, szendviccsel kínálnak, amiért azonban szigorúan bevasalják a harminc pennyt. Mikor összeverődik a közönség, megjelennek a szereplők, beöltözve, illetve levetkőzve, ötletszerűen megünnepeljük például egyikünk születésnapját, énekelnek, van, akinek a számát lehurrogják, van, akit megtapsolnak. Aztán zsákokat osztanak ki közöttünk, s ennek ellenében elveszik a jegyet.
– Minek a zsák?
– Ebbe tesszük a cipőnket, zokninkat, s minimum a zakónkat. Aztán a zsák színe szerint csoportokra oszlunk: tizennyolc néző, plusz egy színész. Ezután jön az igazi ismerkedés. Utána átvonszolnak egy újabb terembe, itt már gyertyafény mellett valami furcsa bódító bogyót égetnek, citromos vizet szolgálnak fel s a földön ülünk.
– Magukról nem derült ki, hogy színházi emberek?
– Próbáltunk úgy viselkedni, mint a többiek. Aztán egyenként, behunyt szemmel egy másik terembe vezettek, vízbe mártott kézzel simogatták az arcunkat, éreztem, hogy hátulról átöleltek, de azt is biztosan éreztem, hogy férfi volt az illető. Majd rátették a kezem egy női csípőre s szájon csókoltak. Amikor kinyitottam a szemem, egy fiú és egy lány állt előttem. Aztán egy teremben yogáztunk, és én éppen baletteztem egy svéd sportolóval, amikor megszólalt mellettem Cernescu: „Ha elnézem, hogy a marosvásárhelyi színház főrendezője mit művel!” Ezután már alig tudtam visszafojtani a röhögést. Hajnali fél három volt, amikor elmenekültünk, pedig éppen egy nagyon szép svéd nő közelített felém. Őszintén szólva, nem volt érdekes, bár ilyet is látni kellett. Párizsban is kiröhögték a produkciót, teljes joggal.
– Poros előadást látott?
– Láttam. A Hosszú út az éjszakában-t, Laurence Olivierrel. Nem is azt mondanám, hogy poros, inkább konvencionális volt, de nagyon jó. Olyan, mint tizennyolc évvel ezelőtt a marosvásárhelyi színházban, egy nagy realista előadás. Hosszú is volt, három óra negyvenöt perc.
– Rossz előadást látott?
– Nagyon kellemetlen erről beszélni, mert olyan kedves vendéglátóink voltak, de sajnos, éppen első este a Szeget szeggel elég rossz előadás volt, bár modern sem akart lenni.
– Volt közönsége?
– Volt.
– Általában vonzza a színház a közönséget?
– Igen, de zsúfolt házat nem igen láttam. Kivéve Stratfordban, ahová valósággal zarándokolnak az amerikai turisták, s bevallom, ebben én is egyetértek velük.
– Milyenek általában a díszletek?
– Változatosak. De nekem van egy elméletem: csak jó előadásnak lehet jó díszlete. Mint például a Julius Caesar vagy a Godspeli díszlete volt a Wyndham’s Theatre-ben. Ez egyébként egy musical, olyan jó volt, hogy tulajdonképpen nem is emlékszem a díszletére.
– Nagy színészek?
– A nagy színész mindenütt nagy színész. Kovács György vagy Tanai vagy Lohinszky ott is nagy színész lenne. John Wood a Tévedések vígjátékában is, a Julius Caesarban is óriási volt.
– Mindabból, amit két hét alatt látott, mi hasznosítható itthon?
– Nézze, lehet, hogy ez szerénytelenül hangzik, de rendezői vagy színpadi megoldásokat nem hoztam, nem is akartam, vagy talán fogalmazzunk úgy: a rendező számára az élmények összhatása indirekt módon gazdagítja a fantáziáját. Például egy csomó szokás, amiről csak hallottam, helyek hangulata, egy-egy angol klub, a szervírozás módja – ezek talán első pillanatra külsőségek, de bizonyára felhasználhatók lesznek.
– Darabot sem hozott?
– Nem, bár biztosan van sok jó is.
– És Shakespeare Julius Caesarját, ha olyan nagyon tetszett, nem akarja itthon is megrendezni?
– Ezek után képtelen lennék. Elmondok ezzel kapcsolatban még valamit. Első nap borzasztó furcsának tűnt, hogy Londonban milyen utcanevek vannak, például a mi utcánk a Gloster Roadból nyílt, s úgy hívták, hogy Leicester Road. A szállodánkat Edwardiánnak hívták. Felvetődik az emberben a kérdés, mindez Shakespeare emlékére vagy Shakespeare maga a világ itt? S a középiskolai tanárom szavai jártak az eszemben: „Ma arról fogok beszélni, aki Isten után a legnagyobb teremtő: Shakespeare-ről.” Lehet, hogy ez a színházi ember szubjektivizmusa, de szinte megmagyarázhatatlan számunkra, hogy ez a zseni nem tette ki a lábát Angliából, s jó, hogy költői szabadság címén néha tévedett is, de mégse véletlen, hogy a Rómeó és Júlia délen, a Földközi-tenger partján játszódik, és a fiatalok civakodását az utcán éppen a kánikula okozta idegfeszültség fokozza verekedéssé, a Macbeth cselekménye pedig olyan országban, ahol az év nagy részében köd van, és sötétség üli meg az országot, ahol az ezernyi mocsárból a babonás képzelet boszorkányhangokat hall, s a ködben valóban úgy látni, hogy „megindul az erdő”. Ennyire megérezni a hely és idő hatását – ehhez valóban teremtőnek kellett lenni. Érdekes, hogy a Royal Shakespeare Company Londonban látott Otelló előadása a XIX. század elejére helyezi díszletben és kosztümben a darab cselekményét. Előadás után megkérdeztük, miért? Úgy érezték, a darab ilyen beállítása utal arra a korra, amikor Anglia még hatalmas gyarmatbirodalom volt, s amelynek a problémái az angol nézőt máig izgatják. S ez is azt igazolja, hogy a legérdekesebb ma a politikai színház. Ezt példázza egyébként a Julius Caesar előadása is. Megdöbbentő, szinte korhű fasiszta felvonulással kezdődik. S ahogy megölik Caesart! Hófehér az egész díszlet, hófehérek a ruhák, s ez a reggel is úgy kezdődik, mint a többi. Nincs a nagy jelenetre való előkészülés. Mikor megadják a jelt, az egyik szenátor előveszi a tógája alól a kést, bátortalanul Caesar hátához kerül, s ügyetlenül hátba szúrja. Caesar csodálkozik, s amikor buzogni kezd a vére, többen kést rántanak és több oldalról leszúrják, ömlik, folyik a vér…
– Úgy rendesen?
– Ellepi a fehérséget; csorog, vértől maszatos minden. Mikor Brutus szembekerül Caesarral, s az csodálkozva elmondja a híres mondatot, akkor Brutus, mint aki véget akar vetni a kínos jelenetnek, egy mozdulattal átvágja Caesar nyakán az ütőeret. Mindenki véres, Caesar lezuhan. Bejön Antonius, és látva, mi történt – ő is bemártja kezét a vérbe, jelezvén: vállalja a kollektív felelősséget.
– Ez nem naturalizmus?
– Egyáltalán nem az. Az igazság esszenciája, amely szimbólummá nő, az nem lehet naturalizmus. Ilyenkor minden megengedhető. Mi összetévesztjük a fogalmakat. Ha az igazság túlmegy egy bizonyos fajta polgári mértéken, ezt már hajlamosak vagyunk naturalizmusnak nevezni. Ilyen értelemben Desdemona halála volt hosszú időn át az egyik legjellemzőbb színpadi konvenció. Az eddigi Otelló-előadásokban mindig megadással, mintegy a sors beteljesüléseként fogadták a Desdemonák a halált. Szép és megható volt, de valljuk be, az igazságtól távol esett. A most látott előadásban Desdemona, amikor Otelló fojtogatni kezdi, védekezik, s három percig úgy viaskodik az életéért, mint minden normális ember. Annyira hiteles, hogy nélkülözi az úgynevezett költői halál látványát. Szerintem ez shakespeare-ibb.
– Honnan tudja, hogy pont három percig tartott? Ez már nem szakmai deformáció?
– Az ember mint néző éli át az előadást, utólag aztán kalkulál. Például ritkán szoktam könnyezni színházban, csak mikor igazat látok.
– Londonban könnyezett?
– Sokszor. De erre nem szeretnék pontosan visszaemlékezni. Például ez a Desdemona-jelenet olyan egyszerű és olyan megrendítő, hogy az ember a fejéhez kap: eddig ez hogy nem jutott eszébe. De említettem a Julius Caesar-előadás végét. Antonius hosszan Octavianus után néz, s van egy borús gesztusa, mintha azt mondaná: talán kár volt ezért a véráldozatért, hiszen ebből a szövetségből sem születhet több jó. Egy gesztussal előrevetíti a rendező az elkövetkező tragédiák egész sorát.
– Mit irigyel az angol rendezőktől?
– Van egy angol szólásmondás, amikor a La Manche-csatornán vihar van, s nem járhatnak a hajók, az angol azt mondja: szegény európaiak, a kontinens izolálódott.
Talán azt, hogy nekünk nincs olyan publicity-nk. Rajtuk pedig a világ szeme, s ezért úgy tűnik, mintha a színházi világ ők volnának. Pedig két hét alatt, már amennyire az illem engedi, hogy betekintsen az ember a kulisszák mögé, látszik, hogy ott is forrong a színházi világ. Peter Brook hosszú hónapok óta nem rendez, s olyan színész, mint Albert Finney vagy Scofield sokszor évekig nem lép londoni színpadra. Ezekből a jelekből arra következtethetünk, hogy nem csak forrong a színházi világ…
Egy beszélgetés során neves kritikusoktól és íróktól megkérdeztük, milyen előadásokat ajánlanak nekünk. Válasz helyett hosszan tanulmányozták a heti műsort, s hosszú percek után választottak ki egy Londontól kétszáz kilométerre levő előadást. A Times kritikusa meg azt mondta nekünk, hogy végre látott egy izgalmas előadást háromszáz kilométerre Londontól…
– Gyuri, most hazabeszél.
– Miért, volt már példa erre nálunk is. Szóval válságot éppen nem mernék mondani, de…
– Ki a legmenősebb mai szerző?
– Pinter. Wesker arról panaszkodott nekünk, hogy többet játsszák külföldön, mint otthon.
– A kritikusok?
– Félelmetesek. Mint mindenütt.
– Miért?
– Alkalmunk volt találkozni a Times kritikusával, Irving World úrral. A Times nagyon elterjedt, rendkívül befolyásolja az olvasóit. És kritikusa következetesen, éveken keresztül képviseli lapja állásfoglalását. De ez a World egyúttal olyan színházi tájékozottságú és olyan nagy tudású ember, akinek véleménye szakmailag is döntő.
– Végül is mi tetszett legjobban Angliában?
– Akárcsak egy amerikai turistának: Stratford. Mikor a templom hajójában megláttam az eredeti okmányokat, hogy William Shakespeare született és meghalt. Mert minden más legenda. Shakespeare szülőháza nincs meg, a felesége háza megvolt, de leégett, amit ma mutogatnak, csupán az eredeti rekonstrukciója. Az sem biztos, hogy Shakespeare ott van eltemetve, ahol mutatják, de a születés és halál, az biztos. S általában nagyon tetszett, ahogy az angolok őrzik a tradíciókat. London külvárosában van egy kocsma, ahol egy pennyvel ma is drágábban mérik a sört, mint máshol. A Temzén, ahol apály és dagály van, a középkori kivégzések egyik módja az volt, hogy a folyó medrében cölöphöz kötözték a halálraítéltet, aki a dagálytól kapta meg a végső ítéletet. Ebből a kocsmából látni lehetett azokat a cölöpöket.
– És ma is ezért szedik a pennyt?
– Igen, mert egy-két cölöpöt apály idején még ma is látni.
Megjelent A Hét III. évfolyama 46. számában, 1972. november 17-én.