Beszélgetés Illyés Kingával
– Milyen különös véletlen, hogy Amerika után ismerte meg Európát?…
– Megismerésről, sajnos, szó sincs. Egyik esetben sem. Amerikában másfél hónap alatt játszottunk nyolc városban, s utaztunk vagy huszonnyolcezer kilométert. Most pedig egyik péntektől a másikig Bécs, Graz, Salzburg, Basel, Bern és Genf. Nyolc nap alatt hat előadás, négyezer kilométer utazás. Kicsit nevettem is magamban, amikor a baseli műsorfüzetemben azt olvastam „Illyés Kinga európai turnéja“. Úgy éreztem magam az egész úton, mint egy elszánt hegymászó, aki csak rakja a lábát, egyiket a másik után, közben alig látja a tájat, és azzal biztatja magát, majd otthon…
– És itthon?
– Jó érzés ön magában már az is, hogy volt erőm hozzá. Az a tudat is jó, hogy olyan közönség előtt, amely a világ legjobb előadásait láthatja – helytállhattam. De hát, ha ez talán kicsit fellengzősen hangzik is, végső fokon ugyanolyan öröm közönség elé állni itthon is, mint külföldön. S ugyanolyan felelősség is.
– Hogyan fogadta az ausztriai és svájci közönség?
– A nyugati országokban hivatásos színész ritkán vállalkozik arra, hogy egymaga kiálljon a pódiumra, s két vagy három órán keresztül verseket mondjon. Tehát a közönség sincs szokva ehhez a műfajhoz. Meg aztán például Salzburgban tizenöt éve nem volt magyar nyelvű előadás vagy irodalmi est, pedig legalább ötszáz magyar él a városban. Ha nem láttam volna néhány ember szemében, vagy nem éreztem volna egy-egy kézfogásban azt, ami félreérthetetlen, azt hinném, megbuktam. Eleinte szinte zavarba ejtett, hogy ennyire tartózkodóak az emberek. És kétségkívül, nem volt olyan megrázó erejű ez a találkozás, mint annak idején az amerikai közönséggel. Az az érzésem, minél távolabb él valaki a hazájától, annál inkább nő számára az anyanyelv, a magyar szó értéke. Lehet, hogy tévedek. Pedig ezen a turnén összehasonlíthatatlanul előkelőbb, szebb, jobb termekben léptem fel, mint Amerikában. Bécsben az Osztrák kultúra házában, a Pálffy Palotában, Genfben az Athénée-ben, ahol száz évvel ezelőtt a Nemzetközi Vöröskereszt is megalakult, Salzburgban a Schloss Mirabelle márványtermében, mely olyan, mint egy csodálatos katedrális…
Nemigen szoktam megengedni magamnak, hogy kacérkodjam a közönséggel, de itt, Salzburgban, ült az első sorban egy idős hölgy, aki előre mondta az Anyám tyúkját, s én utána. Meg kellett ezt tennem neki, ki tudja, milyen eltemetett gyermekkori élmények szakadhattak fel benne. Olyan meghatódottság fogott el engem is, mint amikor Amerikában együtt énekelték velünk a népdalokat. Emiatt, meg a teremért is, úgy emlegettük utólag ezt az estet, persze enyhe keserűséggel, mint amelynek a legnagyobb visszhangja volt, mert nem voltak túl sokan sem a teremben. De aztán Bernben, ahol már fiatalok is voltak a nézőink között, valóban éreztem, hogy színpad és nézőtér között olyan feszültség, olyan kapcsolat van, mint amilyen itthon szokott lenni, vagy mint mondjuk a legutóbbi bukaresti forró délelőttön.
– Mit értékeltek jobban a Fagyöngy műsorából, az énekeket vagy a verseket?
– Az ének mindenkit megkapott. A versekre való reagálásokból pedig pontosan le lehetett mérni, hol tart a közönség versolvasás tekintetében. Aszerint, hogy hol, mi tetszett jobban, a Tornyot raktam, vagy a Bartók Amerikában, a Fától-fáig, Lászlóffy Férfiakja vagy a Hervay versei. Hervayt és Magyarit kivéve minden költőnket ismerik személyesen az ausztriai városokban és ez érezhetően jótékonyan befolyásolta a reagálást. A verseknek felrázó hatása azonban elkapta azt a közönségréteget is, amelynek érdeklődési körétől távol esik a költészet, a versolvasás. Meglepte őket, hogy modernek és ugyanakkor érthetőek a mi verseink, nagyon egységesnek tartották a romániai magyar költészetből kicsengő hangot. Mikor a Fagyöngy próbáit kezdtem, sokan tan ácsolták nekem, hagyjam ki Horváth István Tornyot raktam című versét, mivel ez egy más generáció hangja. Szerintem azonban nem lehetett máshonnan elindulni. Szükségem volt erre az indításra. Ez az az alaphang, melyet a Fagyöngy válogatása kiteljesít, kibont. Van ebben a versben egy fajta erőteljes, életteljes optimizmus, az örökös újrakezdés készsége. A szünetben a Bornemissza Társaság által megrendelt Kriterion könyveket vásárolhatta a közönség, főleg a műsorban szereplő írók köteteit. Rengeteg Utunk-évkönyvet adtunk el, nagyon népszerűek odakint. A Sütő könyvéből, amennyit vittünk, mind elkelt. Meg a Balladák könyve is. Kallóst Európa-szerte ismerik és becsülik, várják az új, lemezes könyvét. De mindent összevetve, költészetünk megismertetésének, a személyes találkozásokon kívül, igen jó módja volt ez a körút, pontosabban egyetlen módja a megismertetésnek, hiszen a versolvasó ember ma már igen kevés.
Az előadásaim hasznos bevezetőjeként Szépfalusi István, a Bornemissza Társaság titkára nemcsak a műsorban szereplő költőkről beszélt, hanem a romániai magyar kulturális élet egészéről, színjátszásunkról, tv-adásunkról, könyvkiadásunkról, lapjainkról.
– Budapesten hány fellépése volt?
– Tizennégy. A Fagyönggyel és a Kis herceggel. De ott éppen olyan volt a fogadtatás, mint itthon, mert igényes és érzékeny a budapesti egyetemi színpad közönsége. Főleg tizenkilenc és huszonhárom év közötti fiatalok. A fiatalok a legértőbb közönség.
– Hová készül legközelebb?
– Közben a színházi munka is felgyűlt. Bulgakov Molière-jében hármunkra osztották Armande-ot. Olyan jó a szerep, hogy jobb nem eljátszani, mint megbukni benne. Aztán hívtak Amszterdamba, a hollandiai Mikes Kelemen kör vendége leszek, szintén a Fagyönggyel. Bécsbe is visszahív mostani vendéglátóm, a Bornemissza Társaság ezúttal a Kis herceggel, a Fagyönggyel pedig Kufsteinban lépek fel, Lohinszky Loránddal együtt, aki a romániai magyar színjátszásról tart előadást. Nagyon szeretném, ha sikerülne, de azt hiszem, ezúttal még annyit sem látok majd Európából, mint ezen az utamon a Trans-Alpin ablakaiból. Talán egyszer, majd turistaként… Mert most úgy utaztam én is, mint egy sportoló. Edzés, verseny, pihenés, utazás. Vagyis próba, előadás, pihenés, utazás. De még így is nagyon szép volt.
– Mikorra készül el az Electrecordnál a régen várt Fagyöngy-lemez?
– A második évnegyedre tervezik.
– Mennyit rendelt belőle a kereskedelem?
– Ötszáz példányt.
– Ötszázat?! Hiszen csak itt, Marosvásárhelyt a háromszorosát lehetne eladni. És egyáltalán, ki az anonim megrendelő, kinek az igényéhez igazodik az Electrecord? Fölmérte-e valaki a külföldi piacot?
– Éppen így kérdezhetem ezt én is…
Megjelent A Hét IV. évfolyama 13. számában, 1973. március 30-án.