Ez az „előzetes” nem akar beharangozó lenni, s a nézőt sem akarja még akaratlanul se befolyásolni. (Hiszen néha éppen ellentétes hatást válthatnak ki az ilyen szándékú sorok!) Csupán csak a döbbenet (hogy ne írjam, iszonyat) késztet írásra, mely mindig elfog, valahányszor korunk sztárja, a televízió boszorkánykonyhája közelébe kerülök.
Beültem most is a tévé magyar szerkesztősége újévi műsorának monstre-felvételére, illetve először a főpróbájára, az új marosvásárhelyi színház nézőterére.
Délelőtt 10 órakor kezdtek, délután háromkor hűdötten szédültem ki, amikor a próba még javában folyt tovább. Este 7-kor pedig kezdték elölről, most már a közönség előtt, elölről végig nyilvános színházi előadásként. A végleges, összesen 3 óra 40 perces felvételből állítják majd össze a magyar adás műsorát.
A munka tehát még most be sem fejeződött.
Erre a 220 percre a televízió kamerái úgy szívták föl Marosvásárhely művészeti intézményeinek és műkedvelőinek „humortartalékát” – mint ahogy a tornádó végigsöpör a földön s nem hagy maga után, csak fedél nélküli házakat, tövestől kitépett fákat, hogy december utolsó hétfőjén szétszórja az ország minden sarkába a szórakozni vágyó, papucsos kényelemben a készülék elé ülő nézőknek – 180 vagy 220 percen keresztül.
Ehhez a felvételhez, ehhez a 220 perchez megmozgatták a színház húsz színészét, a rendezőket, a Maros Művészegyüttes nyolcvan táncosát, a Színművészeti Főiskola növendékeit és a Thalia Folkgrupját, zenészeket és énekeseket, a népi művészeti iskola ének- és zenekarát, pedagógiai főiskolásokat, a Mureșul szövetkezet Universal–72 csoportját, a marosvásárhelyi egyetemi központ modern táncegyüttesét – lélekszámra vagy 220 hivatásos művészt és műkedvelőt. Tánctanárokról, zeneszerzőkről, karmesterekről és egyéb lézengő ritterekről nem is szólva.
De a „fedélzeten” volt a színház teljes műszakja, a színművészeti főiskola teljes műszakja, a Maros együttes teljes műszaki személyzete ügyelőstül, súgástól, öltöztetőstől, fodrászostól a kellékesig, öltöztetőkig és a műhelyek egész személyzetéig.
Ezt „adta” Vásárhely.
Ezenkívül a televíziótól: lejött a kolozsvári riportkocsi, operátorostól, ügyelőstől, mérnököstől stb., a hangcsoport (vagy öt ember), világosítók négyen, két gyártásvezető, aztán a képfelvevő kocsi (egy egész kis üzem), három díszletmunkás, két varrónő, öltöztetők, díszlet-, kosztümtervezők, vágórendező, aztán Bukarestből (a főszerkesztőn kívül) három zenei szerkesztő, színházi szerkesztő, a rádió szerkesztője. Oroszlánrész jutott emellett a munkából a vásárhelyi rádióstúdió igazgatóságának, munkatársainak, zenei szerkesztőségének. Közben egész nap a bukaresti magyar tévé-szerkesztőség másik csoportja a harmincadikai műsor első harmincperces híradórészét forgatta (egy rendező, három riporter, két rádióriporter, világosítók, operatőrök, vágó, nagy kocsi, kicsi kocsi stb.)
Ennek a rettenetes körforgásnak a fókuszában (amikor csak a műkedvelők voltak nyugodtak, s a legpróbáltabb művészek is úgy izgultak, mint soha színrelépés előtt), mondom, ott ült a számtalan mikrofon között, a főfő mikrofon előtt a szerencsétlen (mert mit írjak mást?) rendező.
Aki mindezt előkészítette, válogatta, begyakoroltatta (gyorsan, gyerünk!), aki lefordítja a színház nyelvét a televízióéra és viszont, aki felel azért, hogy képen és előadáson minden gördüljön, aki a panaszokat, igényeket, követeléseket meghallgatja (s néha-néha orvosolja) és végül mindezért a kritikát elviseli.
Ha jól összeszámoljuk, legalább háromszáz ember dolgozott (a színház függönyhúzója például az ájulásig), izgult, lótott-futott ezért a 220 percért!
Reméljük, ez a szórakoztató műsor valamivel jobb lesz, mint a 73-as vagy a 72-es, de az is előfordulhat, hogy a régi mondásnak lesz igaza: a hegyek egeret szülnek. Amit igazán, szívemből nem kívánok, hiszen tisztelem az erőn felüli emberi erőfeszítést, még akkor is, ha gépi kultúrát szolgálunk vele, gépi művészetet, mely ennyire mohó és telhetetlen.
Megjelent A Hét V. évfolyama 51. számában, 1974. december 20-án.