A sokéves riporteri munka földönjáróvá tesz; az események, a tények ismerete – ha mint gólyalábak is – szükségesek a haladáshoz.
Talán ezért nem lelkesítenek az évfordulós, a megemlékező cikkek. De van egy sajátos Kazinczy-évforduló – oly kerek és oly hozzánk kötődő, hogy erősen foglalkoztatni kezdett a gondolat: végigjárhatnám az író 1816 nyarán megtett erdélyi útjának fő stációit, és meglátogathatnám szülőfaluját, Érsemlyént is.
Ugyanis 1775-ben jelent meg az akkor még tizenöt éves Kazinczynak első műve nyomtatásban. És 1825-ben, literatúrai pályája 50. évfordulójára készülve írja: „Szeretném ekkorra kiadni Sallustomat, Cicerómat, Erdélyi Leveleimet…“
Meglepő, hogy versei, útijegyzetei, tengernyi levelezése közül pontosan az Erdélyi Leveleket találta életműve szempontjából ilyen jelentősnek, s ennek ellenére azok még sok évvel az utazás után sem láttak nyomdafestéket. Pedig már 1817 februárjában arról számol be Kiss Jánosnak, hogy: „Igenis, egyedül Erdélyi utam írása cselekszi, hogy barátaim iránt elhidegültnek tetszem, mivel hallgatok… (Erdélyi) Barátaimmal töltött óráim csillogó ecsettel s meleg ecsettel lesznek festve… Erdélynek Bibliothekáji, Galériája, kertjei, épületjei, tájai s ménesei annyi gondokkal lesznek festve, amennyivel én óhajtom, másoknak munkáját olvasván, hogy festve voltak volna, s nem szégyellem a detailt, mely felől mások azt hiszik, hogy az Író azokra a maga megalacsonyítása nélkül nem ereszkedhetik. S beleszövöm a Munkába Religiói, Philosophiai, Aestheticai, Philológiai, sőt még Politicai gondolkodásomat is, úgy legalább, hogy akinek a hallásra füle van, érthesse.“
Elszégyellve kellett bevallanom önmagamnak: nem olvastam az Erdélyi Leveleket. S az első könyvtár, a Teleki téka, ahol keresni kezdtem, csak az első kiadás két példányát őrzi, viszont a bővebb és könnyebben olvasható, 1880-as, Abafy Lajostól származó kiadványa s az ennek alapján készült, Jancsó Elemér gondozásában, az Erdélyi Ritkaságok sorozatban 1944-ben megjelent változata nem szerepelt a katalógusban.
A levelek megírásának és kiadásra készítésének is külön története van, hiszen Kazinczy életében soha nem jelentek meg, bár a szerző maga „tizenkét dolgozást“ ejtett meg rajtuk, nem beszélve a számtalan barát és tisztelő javításairól, beírásairól, s megjárta a kézirat a sárospataki és a bécsi cenzúrát is. Szemere Pál, a mű egyik előolvasója, ezeket jegyzi meg: „Mely sok és sokféle tudomány – s nem a Tudományos Gyűjtemény extractjaiknak manierjokban, s távol minden pedántságtól! Mely scenák! Mely romantisch scenák! Minden affectált romantismus nélkül! S a tónban miként van ott a sentimentál és naiv összeolvasztva, s azok a character festések! S a történeti beszéd stílje!“ A többi barát hasonló lelkes hangú véleménye ellenére, a kézirat mégis kéziratban maradt huszonkét évig.
Megilletődve olvastam a Bajza és Schedel (Toldi) „összeszedte“ könyvet, ahogy az irodalomtörténészek írják, „a széphalmi szent öreg erdélyi diadalútjának“ lapjait, hiszen tudott, hogy régi barátait, szabadkőműves testvéreit, tanítványait keresi fel, s azok adják kézről kézre Erdélyben. Útjának előkészítője Döbrentei Gábor, vele és gróf Gyulaival harminchárom napot tölt az utazás ideje alatt, Krasznán Cserei Farkas, Zsibón Wesselényi Miklós, Vásárhelyen Aranka György vendége, és a Teleki Könyvtárat, Szebenben a Brukenthal-gyűjteményt tekinti meg, Tordoson Sípos Pállal, Tordán Gyöngyösi Jánossal találkozik. Kolozsváron az Erdélyi Múzeum köre fogadja és ünnepli. „Az Erdélyi Múzeum barátjai felgyülekezének s így örömem vala együtt látni ügyem férfiait Gyönyörűségeim Kolozsvártt, úgy tolták, űzték egymást, mint a mágiai lámpás festései. Ez a hét nap valóban életem legszebb napjai közé tartozik s vádlom sorsomat, hogy a jó földet hamarabb nem láttam.“
Valóban, elég későn indult a viszontagságos erdélyi utazásra, mert 1816-ban már ötvenhét éves a börtönviselt író. A „Blegyásza“, az Erdélyi Vaskapu és a Hátszeg útjait akkoriban szekéren – még ha az négylovas hintó volt is – végigjárni nem lehetett kis vállalkozás.
Bogáton például még a Maros áradása is fogva tartotta, s három napig csak Kutyfalváig „tekintgethetének, míg itt mulatának“. S tovább indulva „minthogy utunk a Maros szélén víz alatt álló réten méne, bivalyokat fogatánk szekereinkbe. Menésünk a fekete elefántokon valóságos amadiszi menet vala.“
Segesváron meg „a nagy utcán, nem sikátoron gróf Vas és Gyulai, kik az én szekeremre ülének, míg Döbrentei és én a Vasén, elakadának a pocsolyában; ökröknek kelle előállani, hogy a szekér kirántassék.“ Viszont Lúgoson – a második Váradon, ahogy Kazinczy nevezi – „csakhamar teljes fényben kele fel a hold. Feredő férfiakat és asszonyokat láték a Temesben. Visszatérek tehát vendéglőmhöz, kilopám lányomat [Zseni nevű lánya szintén elkísérte erdélyi útjára] s menénk követni a jó példát.
A hold bájfényében, mely világos vala, mint a nap ősszel, elnyúlánk a folyamban… Egy kereskedő, mintegy ötven lépésre tőlünk, karszéket tétete le a kövecses folyamba, a lábait áztatá, orientális némaságban, s tömjénezvén magát hosszú szárú pipájából. Ganymedje, s egynél több ízben, kulacsot nyújtogatott a füstölgő Jupiternek.“
Fehéregyháza, Szeben, Vajdahunyad, Karánsebes, Szászváros, Dédács, Algyógy, Alvinc, Marosrév, Gyulafehérvár, Nagyenyed, Torda s még sok stáció után végül Nagykárolynál hagyja el Kazinczy Erdélyt. Június 11-én indult el Széphalomról, s szeptember 10-én lépett be ismét házába.
Útra való készülődéseként a Levelek bevezetőjében felsorol valami nyolc forrásművet, útleírást, történelmi munkát, valamint Karacs „négy táblára metszett… erdélyországi abroszát“, s a huszonöt levelet megtoldja bevezetőkkel, függelékekkel, tájékoztató táblázatokkal.
Vásárok, aratási népszokások, épületek, könyvtárak, német és román falvak, viseletek „festésével“ a korabeli Erdély színes, érdekes és valóban aprólékos leírásává lesz a huszonöt levél. Mert mint az Élőbeszédben is kifejti: „Mindenek felett azt ügyekeztém kerülni, híreim nem valóknak, vagy ami nem sokkal jobb, sokszor rosszabb, félig valóknak ne találtassanak, s dolgozásomat olly férfiakkal olvastatám meg, kik Erdélyt ismerni tartoznak, és ismerik.
Az idegen szem itt kérdésen kívül sokat javíta: de van valami, amit ronta is: oda az a szabad, az a meleg öntevény, mellyel a legelső dologra magát némelyeknél megkedveltette volt.“ (Az „Összeszedők“, Bajza és Toldi el is mondják később, hogy ötféle kéziratvariánsból válogatták az 1839-es kiadást.)
De éppen a Levelek anyagának gazdagsága és sokrétűsége rettentett végül is vissza a „Kazinczy nyomában“-riportsorozat megírásától. Hiszen a 159 évvel ezelőtt megtett útnak még egy olyan apró s helyben igazán közeli rejtélyét sem sikerült megoldanom, hogy hol is járt vendégségben Marosvásárhelyt? Vagyis: tulajdonképpen hol is lakott Aranka György? Ehhez az egy adathoz átnéztem Jancsó Elemér, Kristóf György, Bisztray Gyula tanulmányait, Benkő Samu Sorsformáló értelem című kötetét, a tizenkét kötet Levelezés minden Aranka Györgyhöz írt levelét, a Fodor-féle füzeteket, a Koncz-féle kollégiumtörténetet, Marosvásárhely régi utcaneveit, konzultáltam két múzeológust, egy levéltárost, hogy végül D. Biás István: A marosvásárhelyi kaszinó száz éve című kötetben rábukkanjak a következőkre: „Kazinczy Ferenc 1816 július 8-án felkereste erdélyi körútja során Aranka Györgyöt Szentgyörgy utcai házánál. Említésre méltó, hogy Kazinczyt éppen abban az épületben szállásolták el, amelyet 1907-ben az Úri Kaszinó vásárolt meg.“ Ez pedig a volt Kazinczy utca 13. számú, báró Kemény-féle egyemeletes épület, melyben ma a megyei levéltár működik. De hogy a Szentgyörgy utcában hol lehetett Aranka háza (s egyben a Magyar Nyelvmívelő Társaságé is) amelyről minden forrásanyag megállapítja, hogy „valóságos irodalmi központ volt, ahol mindenki vendégszerető fogadtatásban részesült“ – azt nem írja meg senki. Viszont a Teleki Tékában levő Kazinczy-kötetek között egyikben, melyet merő véletlenségből tettek elém (Kazinczy fordított, egyveleg írásai, Széphalom, 1808-ban; Marmontel: Szívképző regéit tartalmazza), a következő dedikációt találtam: „A MVásárhellyi Reform. Nemes Kollégyom Könyves Házának a Szerző Nevébe és Képében Cserei Farkas – Aranka György Által.“
Biztosan akad, aki tudja, hol lehetett Aranka otthona. S biztos van riporter, akit nem kötnek ennyire az adatok és színhelyek. Én viszont két tanulságot vontam le magamnak riportírás helyett az Erdélyi Levelek olvasásából: mennyi a fehér folt a művelődéstörténet térképén azok számára, akik szeretik és megszokták helyhez kötni az eseményeket, s hogy mennyire hiányoznak könyvespolcunkról Kazinczy Erdélyi Levelei.
Mert Dessewffy Józsefnek, a Levelek címzettjének sorait idézve: „Gondoljátok meg, mely kincs lesz ez két-három század múlva Erdélynek és mit adnánk érte, ha ily leveleket az elmúlt századoknak mindenkiből bírnánk.“
Megjelent A Hét VI. évfolyama 33. számában, 1975. augusztus 15-én.