Egyik nyomott február estén jövök Vásárhelyt a Köteles Sámuel utcában, a Stúdióban teljes a kivilágítás, vonzza szememet a fény. Az üvegen át, a túloldalról is felismerem az ismerős színeket: ezek csak a Sükösd képei lehetnek! Mennyi ideje is hogy meghalt? Két vagy három hónapja? Azóta még a képei repróját sem mertem a kezem be venni, annyira felkavart botor pusztulása.
Az előcsarnok most üres. Bemegyek. Nem szabadulok a gondolattól, hogy olyan jelentős művészember, olyan festő ment el Sükösddel, negyven évesen, akinek az utca túloldaláról is, még rövidlátó szemmel is, csalhatatlanul felismerni a képeit. Huszonöt, harminc kiállított festmény… Mintha nem is lenne mindegyik befejezve. Másnap tudom meg, hogy a műtermében maradt képekből válogatta össze három festőbarát: Bordy András, Balázs Imre és Olariu Gheorghe. Megvásárolható hát minden kép, néhány kiforrott vászon és néhány tanulmány. Még életében hányszor beszéltünk arról, hogy melyik képét válasszam, s végül mindig megállapodtunk abban, hogy majd, – majd a jövő parajdi nyaralás a után fest olyat, hogy… Ez még nem az… Most nézem a Parajdról festett képeit, a Háromalját, a két Sóhegyet, de ilyen zöldessárga, kövér-füves rétek is csak Parajdon vannak, mint a Kertek című képén.
A Tündérvölgy felé… Káprázatos kép, az előterén azonban mintha dolgozni kívánt volna még… Emlékszem, Kovásznán is találkoztunk. Állt a motettában, harisnyában, feltartott kezekkel, észre sem vett, olyan átszellemülten akart gyógyulni. Meg rákövetkező nap a sepsiszentgyörgyi Gyárfás-emlékházban. Ahol, mint muzeológus, tanácsokkal látta el az új igazgatót… Egy másik nehéz emlék: állott a Maros-gát fölött, a híd korlátjába kapaszkodva, a nagy árvíz délelőttjén, s nézte az összefüggő víztengert Szentanna helyén. Oda költöztette Sófalváról a szüleit, hogy gáz melegítse öregségüket. Az ostromolt híd szigetén maga volt a néma, kétségbeesett tehetetlenség… Ez az öreg székely biztosan az apja lehet, van valami furcsa eltávolodottság az arckifejezésében, lehet is, hiszen az öreg, úgy tudom, belesüketült a kőtörésbe. Sükösd is úgy kezdte gyermek korában, ő is törte a követ a bucsini szerpentineken. És ki tudja, nem marad-e örökké ott, ha tiszta véletlenségből ki nem hívják a kenyérsorból Szovátán. Történt ez egy tehetségkutató csoport ottjártakor. Ezelőtt valami huszonöt esztendővel. Aztán lett festő. A vele készült első interjúm címe is ez volt: „Kihívták a sorból”.
Korán elhívták abból a másik sorból.
Halványzöld, sárga tónusok: Két nő a kertben. Összetéveszteném egy szép Vida Árpád-képpel. Milyen furcsa végzet ül a Vida családon. Vida meghalt korán tüdőbajban. Testvére, Mari férjhez megy egy Csomafai nevű emberhez. Nagyon korán özvegyen marad. A Vida Mari fia, Csomafai Ferenc szintén tehetséges festő, meghal harminc és valahány éves korában, hadifogságban, flekktífuszban. Csomafai lánya férjhez ment Sükösd Ferenchez – s most itt maradt két gyerekkel… Kislány a kertajtóban. Vajon Sükösd miért festette ilyen szomorú arcnélkülire a kislányát? Ijedten áll, mintegy védekezve lecsúszott zokniival, szürke kerítések szorításában. A házépítő emberek is gondolnak a halálra? Már mennék kifelé s fel se figyelnék arra a feketeruhás nőre, aki csendesen végigjárja a képeket, ha nem futkosna körülötte egy kisfiú, aki szinte minden képnél felkiált: ezt is láttam, ezt is tudom, ez otthon volt, ez apja… A nő csendesíti, jóformán el sem tud búcsúzni a képektől, kiviszi a gyereket.
Lelouch bizonyára egész filmet tudna építeni erre a jelenetre.
Én csak nagyon szomorú vagyok.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 11. számában, 1973. március 16-án.