Beszélgetésünk apropója az évforduló, az elmúlt harminc esztendő, mely Kovács György művészi pályáját kiteljesítette. Színészi útját keresztezte a háború, a felszabadulás újra megnyitotta.
– 41-ben még egy ideig külön engedéllyel felléphettem, lévén, hogy a kolozsvári színház műsora túlságosan rám volt építve, aztán…
– De úgy tudom, még 1942-ben is fellépett, itt Marosvásárhelyen, a Kemény Zsigmond Társaság egyik estélyén.
– Igen, mert ez volt az a Társaság, amely nem üvöltött együtt a farkasokkal…
– Hol és milyen darabban lépett föl először a háború után?
– Amivel és ahol elbúcsúztam: a Hazajáró lélekben a kolozsvári színpadon. 1946-ban. Aztán csatangoltam egy-két évig Erdélyben. De tudja, mit, ne erről beszélgessünk, hanem arról, ami az elmúlt évtizedekben teljességgel új volt számomra. Az életet az én nemzedékem sokszorosan és sokszor újrakezdte.
– Például?
– Például az elmúlt harminc évben az időm fontos részét a színészpedagógusi munka foglalta el. 1948-tól tanítom az újabb és újabb színészgenerációt a főiskolán. És általában a pedagógiai munkában türelmesebb vagyok, mint másban. Nem várok gyors eredményt, mint a kívülállók. Úgy is fogalmazhatnánk: hibás lenne a hosszútávfutók eredményét az első száz méteren lemérni. Sajnos, ebbe a tévedésbe esnek a sajtó és időnként a színházak vezetői is. A főiskolai négy év befejezésekor már érett művészeket kérnek számon vagy éppen követelnek tőlünk. Azt hiszem, egyetlen szakmával szemben sem áll ez fenn, hiszen egy kezdő orvos nem a legbiztosabb diagnoszta, s a mérnökök zsenialitása sem huszonkét éves korban mutatkozik meg. Csak egészen kivételes esetekben. Annál kevésbé várjuk ezt el leendő művészemberektől. Szerintem ez a beszélgetés jó alkalom egy félreértés tisztázására. Az iskolánk neve ugyan színművészeti intézet, de művészetet tanítani nem lehet. Színészmesterséget, azt igen, s erre való a mi tanári működésünk. Ez a mesterség pedig múló divatokon innen vagy túl a kétszer kettő négy törvényén alapszik. Semmilyen szakma sem változtatja évenként, divatonként az alapszabályait. A kétszer kettő négyet ma is vallja a matematika, nem tartja senki ócskának, elavultnak. A mi mesterségünkre fordítva: ha a színházi inaséveket kijárta a fiatal színész, és úgy érzi, hogy most már itt az ideje bebizonyítani, hogy a kétszer kettő három vagy öt – lelke rajta. A magam részéről nem szívesen lépnék az ilyen törvények konstruálta hídra.
– Nincs ebben egyfajta burkolt konzervativizmus?
– Nincs. Először ismernünk kell azt a formát, amit a korszerűség jegyében szét akarunk bontani. Mit bontson szét a kísérletező, ha először nem tanulja meg, mit és hogyan kell összerakni?
Az úgynevezett totális színjátszás követelményeivel kapcsolatosan csak emlékeztetni szeretnék arra, hogy annak idején, amikor elkezdtük a pályánkat, ennek a hivatásnak a sine qua non-ja az volt, hogy totálisan tudjunk mindent, amit a színpadon tudni kell. Szombaton táncoltunk, vasárnap énekeltünk, hétfőn verses színművet játszottunk, kedden tragédiát, és szerdán már egy újabb bemutatóval kellett biztosítani a további létezésünket. A mi kezdő színészünk évente egy-két szerepnél többet nem játszhat, egyszerűen a bemutatók száma miatt sem. A lényeg azonban az, hogy hiába mondunk bármi „forradalmit“, öltözhetünk farmerbe is, növelhetünk szakállt is, a mindenhonnan színházainkhoz csapódott, sokoldalúan fejlett dilettánsok zagyvasága tévútra visz csak: a halandzsa az halandzsa marad.
– Érzése szerint kik azok a színészek, végső fokon az egész romániai magyar színjátszásból – hiszen valamennyi színészünk közvetve vagy közvetlenül tanítványa volt –, akik továbbviszik azt a színészi játékstílust, melyet Kovács György képvisel?
– Az az érzésem, hogy én nem képviselek egy bizonyos játékstílust, csupán színházaink hagyományához igyekeztem kapcsolódni és a fennmaradást szolgálni…
– Mégis számtalan élvonalbeli színészünk játékán, beszédstílusán, színházhoz való viszonyulásán csalhatatlanul érzik az ön iskolája.
– Hogy az én játékom olyan maradandó nyomokat hagyott volna egyesekben, ezt nem hiszem, mert hány olyan színészünk nőtt már föl, aki nem is látott engem játszani. Én valóban szerencsés színházi korszakban születtem. A ma színháza ugyanis alkalmatlan arra, hogy egy színész rányomhassa a bélyegét. A ma színháza inkább a rendező sugárzását várja, és ez egyik függvénye a körülmények diktálta elkényelmesedésnek. A színészek nagy része lusta önállóan gondolkozni, megfeledkezvén arról, hogy a valóban alkotó rendezőnek milyen megterhelést jelent az író vagy a saját elképzelésének szolgálata helyett a színészi agysejt-pusztulást renoválni, vagyis helyettük gondolkozni.
– Ezt valószínűleg szintén saját tapasztalatából is tudhatja, mert itt elérkeztünk az utolsó három évtizedben pályáján megnyíló másik új fejezethez – a rendezéshez.
– Lévén, hogy sohasem voltam rendezői státusban, mindig azt a darabot választhattam, amelyet szerettem.
– Nem akarja a rendezői munkát továbbfolytatni?
– A rendezés végső fokon profi pedagógusi munka. Meg aztán az, hogy hosszú éveken keresztül növendékekkel dolgoztam, bizonyos értelemben túlzottan igényessé tesz a felnőtteknél jelentkező színház-etikai és morális elferdülésekkel szemben. A növendékeknél, ha évfolyamonként volt is egy-egy szolgálatos lángész, a hitük, a színház-szeretetük mégis érintetlen maradt.
– Mint színész-pedagógus és rendező milyen elveket érvényesít munkájában?
– Szerencsére alkalmam volt Európa nagyon sok színházát és színházi iskoláját működés közben megfigyelni, s ne legyen meglepő: a nyelvtől eltekintve semmiben sem különböznek sem a francia, sem a német, sem az angol iskolák a miénktől, legfeljebb annyiban, amennyiben London másabb, mint Marosvásárhely, a Champs-Elysées forgalmasabb, mint a Köteles Sámuel utca. Közhely, de így van, a színjátszás, a művészet az a kicsi pont a világon, amely univerzális jellegű.
Természetesen egyetlen intézet prospektusa sem hirdeti, hogy tehetséget is adhat, persze, ha van, nem mindig árt. Szándék és megvalósítás, vágy és eredmény, ez nem egy iskolának, ez az életnek a nagy problémája, és ha más területen létezhetnek lemaradási érzeteink, színjátszásunk utánpótlása, jövője, ami ma már a jelen is – az biztosítottnak látszik. Igazságtalannak és vakságnak tartom, szándékosan nem használom a rosszindulat szót – már-már következetesen elmarasztalni egy iskolát, de ugyanakkor megszámlálhatatlanszor leírni az onnan alig kikerült művészekről, hogy amit a színpadon csinálnak: az élmény.
A színház mindig atmoszféra kérdése, ami nagyon sok tényezőtől függ. Például az olyan sokszor lemosolygott, vállveregetett nagyváradi úgynevezett operettszínház ebben az évadban magasan művészibb eredményeket ért el a többi színházunknál. Pedig Ádám is, Éva is, Lucifer is, sőt maga Madách is előbb a Köteles Sámuel utca 6 szám alatt tanulta a világteremtést. És futotta még egy ifjú Wertherre is, aki egy hónapja volt csak színész, mikor a szerepet megkapta, és egy nagyszerű Galileire, nem is beszélve Miller Alkujáról. Milyen remek színházi atmoszféra születhetett célkitűzésekből és megvalósult álmokból. Na de tér jünk vissza a témánkhoz.
– Akkor talán a film következne. A háború előtt egyszer sem filmezett?
– Nem. Először Bukarestben Horia Lovinescu Rombadőlt fellegvárában.
– Egy olyan nagy tapasztálatú színésznek, mint Kovács György, hozott-e újat a filmezés?
– A film kizárólag a rendező műve, a színész csak kellék. Például: emlékszik maga egyetlen mondatra valamelyik filmből?
– Erre: „Senki sem lehet tökéletes!” a Van, aki forrón szereti című Monroe-filmből, de valóban mást nehezen tudnék hirtelen fölidézni.
– Na látja… Mert a filmnél a rendezés és az operatőr munkája, a kép a döntő. A filmezésben számomra az újszerűséget, a vonzást az jelentette, hogy új partnerekkel és új rendezőkkel dolgozhattam, s tudja, a színészben örökösen él a remény, hátha éppen akkor, egyetlenegyszer, el tudja mondani a kimondhatatlant.
– Nem él a színpadi színészben valami titkos, tudat alatti vágy: legalább filmszalagon konzerválni, megörökíteni a játékát?
– Lehet, hogy erre gondolnak azok, akik még nem tudják, hogy semmi sem múlóbb, mint a színészet. Mennyi legenda foszlana széjjel, ha konzerválni lehetett volna a színpadi előadásokat! Mit szólna a mai néző ahhoz, ami számunkra egykor csodálatosnak és utolérhetetlennek tűnt?
– Sokat vitatott kérdés a színház és a tévé konkurrenciája is.
– Ilyen nincs. Próbáljunk itt eloszlatni egy félreértést. Nem a színész önmutogató, hanem az olyan néző, aki nem azért megy színházba, hogy a színészt lássa, hanem, hogy őt lássák. Ha kivennénk őt a színházi szertartásból, csak akkor lenne veszélyben a színház. De a néző nem hajlandó inkognitóban maradni. S ezért örök életre ítéli a színházat. Egyébként a tévémunkában szeretem a tévé diktálta ritmust, az ebből eredő rögtönzési lehetőségeket és a gyors kifejezési reflexek ellenőrizhetőségét. Amivel színházban, mondjuk, hat hétig készülnek, azt itt két-három nap alatt kell kezdeni és befejezni. Aztán meg ha rosszul is sikerül valami, mégis olyan nagy számú néző látja, olyan nagy a tévé hatósugara, amiért szívesen mond le a színész a nyíltszíni tapsról.
– A drámaírás szintén az „új” oldalai közé tartozik.
– Egyszer kirándultam erre a területre is.
– Miért nem folytatta a drámaírást?
– Nem az én műfajom. De régóta készülök, hogy szóljak rendkívül változatos és hepehupás színészéletemről, megírjam azt, ami még hasznosítható vagy széles ívben elkerülendő majdani komédiásoknak.
– Ebben az évben érte az egyik legnagyobb elismerés, megkapta a kolozsvári Állami Magyar Színház örökös tagja címet.
– Igen, nagy megtiszteltetésnek éreztem, hogy ez az intézmény vállalt magáénak. Rendkívül sokra becsülöm, hogy következetesen figyel a színház éltető közegére, a közönségre, és tudatos ifjúságot nevelő munkájával biztosítja a színház jövőjét, folytatja ma is azt, ami lehetővé tette, hogy száznyolcvan éve volt, van. A távoli és a közelmúlt ezeregy szála köt hozzá.
– Ezt a szálat ott sem folytatná tovább?
– Néha arra kényszerülünk, hogy életünk egy-egy szakaszát lezárjuk. De ez már magánügy.
Megjelent A Hét V. évfolyama 32. számában, 1974. augusztus 9-én.
Kovács György (Kolozsvár, 1910. február 22. – Kolozsvár, 1977. november 8.) erdélyi magyar színművész, drámaíró, előadóművész.
A kolozsvári Unitárius Kollégiumban érettségizett, művészi pályafutását szülővárosában a Magyar Színházban kezdte, s erdélyi szerzők műveiben nyújtott kiváló alakításaival, a két világháború közt divatos társalgási színművek szerepeinek megformálásával a vezető színészszemélyiségek közé emelkedett.
Versmondó művészete is népszerűvé tette. Stílusteremtő korszaka az 1940-es évek második felében kezdődött, amikor a marosvásárhelyi Székely Színház alapító tagjainak egyike. Az együttes vezető művészeivel, Tompa Miklóssal, Szabó Ernővel, Delly Ferenccel együtt az erdélyi színjátszás realista hagyományaira, a szép beszéd kultuszára alapozva színjátszó stílusát az értelmi hatásfok növelése és a modern lélektan felfedezéseinek hasznosítása irányába fejlesztette. Ezt a színházszemléletet oltotta be számos színésznemzedékbe 1950-től a kolozsvári, majd a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskola tanáraként. Az 1970-es években ismét Kolozsvárra szerződött, s Luigi Pirandello IV. Henrik című darabjának rendezése közben érte a halál.
Híres alakítása volt Metternich, Cyrano de Bergerac (Edmond Rostand azonos című drámájának főhőse), Lucifer (Madách Imre Az ember tragédiája drámai költeményéből), Hamlet, Tartuffe, Móka (Tamási Áron Énekes madár című darabjában), Biberach, Szatyin (Gorkij Éjjeli menedékhelyében), Szakhmáry Zoltán (Móricz Zsigmond Úri murijának főhőse), Kossuth Lajos (Illyés Gyula Fáklyalángjában), az ostoba Li (Bánffy Miklós darabjában), Cațavencu (Caragiale-darabban), Mamlock (Wolf-darabban), Manole Crudu (Lovinescu Egy művész halála című drámájában). Számos román filmalkotás főszereplője. Munkásságát kétszeres Állami Díj és „a nép művésze” címmel jutalmazták. Színházi irodalmunkat tollal is szolgálta. 1957-ben mutatta be a Székely Színház Eugen Mireával közösen írt Az utolsó vonat című színművét. A nemzeti előítéletek ellen küzdő dráma tematikai erényeit, dramaturgiai megoldásait üdvözölte a kritika, de mindez nem feledtette a túlzó melodramatikus helyzeteket. Huszonhárom szavalatát rögzítő Electrecord verslemeze A kor falára címmel 1975-ben jelent meg; erről Sütő András értékelése szerint „a kornak irtózatos fémdörejében is hallható még az örök humánum hangja.”
(Lásd tovább: Wikipédia)
