Borús téli estén jövünk le a hosszúra nőtt kamaszfiammal a marosvásárhelyi Mikszáth-hegyen. Abban az időben árasztották el az üzleteket azokkal az import pukkantókkal, petárdákkal, amelyekkel az iskolás imposztorok megkeserítették a tanárok életét.
A fiamnál is volt egy-kettő tartalékban, s a hegy tetején egy jót pukkantott. Én leszidom, hogy mit idétlenkedik, s azzal megyünk tovább. Már majdnem a Főtérre érünk, amikor rohanó léptek a hátunk mögött, egy jól megtermett férfi nekiesik a fiamnak, közben az anyját emlegeti, mármint engem.
Erre én is fölocsúdok, közvebetem magam: az illető gondolkodás nélkül rám támad – szép kis szcéna! –, a kabátomnál fogva rángat, amikor szerencsére utolér bennünket az illető felesége és elvonszolja a részeg férfit.
Mi megpróbáljuk összeszedni magunkat és továbbmenni, amikor mellém lép egy szimpatikus fiatalember:
– Ne tessék haragudni, hogy nem mertem a segítségére sietni, de azt hittem, a férje volt!
*
Az ankétokkal nincs szerencsém. Legutóbb is a múzeumok látogatottságáról és a látogatóiról tervezett ankétba kellett volna „beszállanom“, éppen A HÉT megbízásából.
A megadott napon el is megyek X város múzeumába. Tegyem hozzá: ömlött az ólmos decemberi eső és munkanap volt. A múzeumőr. egy fiatalasszony csak a vállát vonja, amikor elmondom. hogy mi járatban vagyok. Aznap ugyanis a kutya se tette be a lábát, a múzeumba, pedig máskor százan, százötvenen is megfordulnak.
Át a másik múzeumba. Örömmel fedezek föl egy kiállított cikket elmélyülten tanulmányozó férfit. Végre, ez az én emberem!
Hogy kiderüljön, az itteni múzeumőrnő férje, aki szinte betéve tudja már az egész kiállítást.
Mert a múzeumőr-fiatalasszony fél egyedül… De nehogy az istenért meg tessék írni!
Remélem, más városokban, az ankétban részt vevő kollégáim több sikerrel jártak.
Megjelent A Hét V. évfolyama 52. számában, 1974. december 27-én.
