Mi, kollégák, nem vettünk észre semmi változást.
Márpedig papírforma szerint Marx József, az Új Élet szerkesztőség alapítótagja és fotóriportere május elsejétől „nyugdíjba vonult”. Jól talál a címeihez ez a méltóságteljes megfogalmazás – köztudott, hogy a Marx parafáján a neve után szereplő cím, az EFIAP rövidítés azt jelenti, hogy a Fotóművészek Nemzetközi Szövetségének kiváló művésze, vagyis „excellenciása”.
Mondom, az egész nyugdíjazásból mi csak annyit vettünk észre, hogy ha lehet, Marx még jobban siet, valamivel még többet dolgozik, s alig sikerült kiválasztani egy csöndes reggeli órát, amikor a laboratórium sarkában leülhettünk beszélgetni.
– Nyugdíjba vonulhat-e egy fényképész?
– Persze! Hogy aztán annál többet dolgozhasson. Az ember egész gondolkozása átalakul, hogy örökké olyat térképezzen, ami a lapját érdekli. Nyugdíjas korában aztán azt fényképezhet, amit szeret, amihez kedve van. Nálunk minden húsz-huszonöt éves, magát művésznek érző kezdő rendezett már kiállítást. Folyosókon, előcsarnokokban, pincékben. Nekem eddig sohasem volt időm erre, de sokáig nem is éreztem magam elég kiforrottnak, érettnek az önálló kiállításra. Most szeretnék néhány úgynevezett témás kiállítást rendezni, például „nő a fotóművészetben”, színházi képek, „mindenki visz valamit”, vagy „mindenki eszik valamit” és más hasonló témákkal.
– Hogy születik a szép kép?
– Ne használjuk ezt a kifejezést, mondjuk inkább, hogyan születik a művészi kép. A fényképezés a pillanat művészete.
– És a szem művészete.
– Természetesen. Hányan elmennek egy jó téma mellett. Jellemző, hogy a legjobb képeket Marosvásárhelyről nem mi, hanem többnyire az idegenek kapják el. Prágában jártamkor csináltam az Őrangyal című képemet, majd később, amikor kiküldtem egy prágai kiállításra a felvételt, mindenki csodálkozott, hogy otthon eddig nem figyeltek fel erre a témára. Brassói fotóstól nem láttam még képeket a Cérna utcáról, a Zwirnengasseról. Nekem egy egész sorozatom van erről a kis közről.
– Milyen érzés ilyen közismert fotóművésznek lenni?
– Itthon, az országban, valóban nem mehettem úgy el egy gyárba, iskolába, egy intézménybe, hogy valaki meg ne jegyezze: „Jaj, Marx elvtárs, sokkal fiatalabbnak…” vagy „sokkal öregebbnek képzeltem!” Legtöbb helyen nemcsak az Új Életből ismernek mint fotóriportert, hanem mint fotóművészt is.
– Úgy tudom, amatőrként kezdte.
– Mint a legtöbb fotós. Nem is tudnék említeni senkit, aki egyenesen fotóriporterként indult.
– A fényképezésnek melyik területét, melyik ágát érezte legközelebb állónak? A tájfotót?
– Nem. Régebb valóban nagyon sok tájfelvételt készítettem, s ennek az oka az volt, hogy csak szombat-vasárnap, a szabad időmben, kirándulásokon jutott időm a fényképezésre. De már az első pillanattól kezdve, az első naptól, hogy gépet vettem a kezembe, az élet jellemző, érdekes pillanatainak a rögzítése érdekelt. Fotóriporterként, ehhez az indíttató szenvedélyemhez térhettem vissza. A fotóművészetben a művészi riportképé a jövő. A tájképen se hagytam el soha a fő témát, az embert.
– És emellett?
– A színházi fényképezést.
– Ez a szakmán belül egy önálló ág, amelynek a technikáját is külön kellett megtanulnia…
– Sok vitámba került a színházaknál, amíg elértem azt, hogy úgy fényképezhessek, ahogy én akarok. Vagyis nem beállított jeleneteket, hanem menet közben a legfeszültebb, a legdrámaibb jeleneteket. Talán Csiky András, a szatmári színház volt igazgatója értette meg elsőnek, hogy a színésznek elsősorban nem szépnek kell lennie a képen, nem lényeges az úgynevezett előnyös beállítás, hanem csak az a fontos, hogy éljen a kép. A közhiedelemmel szemben a művészfotós számára a színpadon nem mindig optimálisak a körülmények. Olyankor érzem magam a legjobban, amikor a főpróbán fölmegy a függöny, és én teljes fénynél, az általam legjobbnak tartott jelenetet tudom megörökíteni. Természetesen előzőleg többször megnézem a próbákat, ezért sikerül úgy fényképezni, hogy a színészek jóformán nem is veszik észre.
– Mi az, amit nem szeret a fényképészetben?
– Nem értek egyet a fényképészeti módosító eljárásokkal, mint amilyen a szolarizáció, a szemcsés-kép meg a hasonlóak, amelyekkel fényképpé avatnak jelentéktelen helyzeteket, dolgokat. Szerintem a fényképezés célja nem a festészet vagy a grafika utánzása. Az ilyen kisegítő, módosító eljárások helye kizárólag a reklámfényképezés területén fogadható el. Pár évvel ezelőtt az egyik prágai nemzetközi kiállítás zsűrijében már mint túlhaladottakat tanácsoltuk el a művészfotók közül az ilyen képeket.
– Nem viszik előbbre a fotózás művészetét mégiscsak ezek az eljárások?
– Ismétlen, szerintem nem, nem időtállóak. Harminc esztendővel ezelőtt is ismertük ezeket a lehetőségeket, alkalmaztuk azokat, aztán hamar kimentek a divatból.
– Meddig terjed a fényképész diszkréciója? Azt szeretném megkérdezni, hogy az élet minden kényes, nehéz pillanatában lehet, szabad, tud-e fényképezni?
– Nem. Nem szeretem a fényképezésben sem az indiszkréciót, nem szeretek intim jeleneteket fotografálni.
– Hányan, hány ember, hány művész tanulta meg Marx Józseftől a fényképezés mesterségét és művészetét?
– Sosem számoltam össze. Tizenhat éve vezetek például tanfolyamot, volt olyan évfolyam, hogy százötven hallgatóm volt, de volt olyan is, hogy csak tíz. Azonkívül rengeteg megyei, tartományi, meg mindenféle más kiállítást rendeztünk, csak itt Vásárhelyt hét országos fényképészeti kiállítást.
– Hány kiállításon vett részt, meg tudja mondani?
– Az öt kontinens pontosan 280 nemzetközi és hazai kiállításán fogadták el munkáimat, összesen 330 képem szerepelt tárlaton. Általában az a nagyobb dolog, ha egy-egy nemzetközi kiállításra jut be a kép, hiszen ilyenkor Románia elküld nyolcvan-kilencven képet, s ebből a zsűri elfogad ötöt-tízet.
– Mi volt a legnagyobb díj, amit képeivel nyert?
– Számomra a legértékesebb az a három külföldi utazás, amit tárlatdíjként nyertem.
– És, hogy úgy mondjam, erkölcsileg?
– A beküldött száz romániai képből tőlem fogadtak el egyet-egyet a tokiói és a helsinki kiállításon. Tizenegy aranydíjat, tizenegy ezüstöt, nyolc serleget, tizenkét tiszteletdíjat, harminckét dicsérőoklevelet stb., stb. nyertem.
– Melyik a legtöbbet díjazott képe?
– Az Aratás a hegyekben, Nézeteltérés, Halászok, Vakáció, néhány portré és az aktok. De az utóbbiakat ne említsük, a feleségem sohase vette jónéven az aktfotózást.
– Még most sem?
– Egy feleségnél sose lehet tudni…
Megjelent A Hét V. évfolyama 27. számában, 1974. július 5-én.
