A napokban osztották ki a Képzőművészek Szövetségének 1973. évi díjait. Ebből az alkalomból beszélgetett el munkatársunk Tamás Annával, aki elnyerte a díszítőművészeti díjat.
– Azt hiszem, Tamás Anna, nem esünk ismétlésekbe, ha az 1972-es bukaresti kiállításával kezdjük a beszélgetést, mert A Hét olvasóinak eddig még nem számoltak be erről a szakmai körökben nagy sikert aratott jelentkezéséről.
– Valóban nem. De hozzá kell tennem, hogy Dan Erceanu grafikussal és Dragoș Gănescu keramikussal közösen rendeztük a kiállítást.
– Miért nem egyedül, hogy önálló kiállítás lett volna a neve?
– Tulajdonképpen annak számít, én viszont egyedül nem vállalkoztam a kiállítási tér megtöltésére. Ha saját grafikáimat tettem volna ki, rontotta volta a szőnyegek hangulatát, úgy tűntek volna: vázlatok a szőnyegekhez.
– Grafikával többé nem akar foglalkozni?
– Bár grafikusként indultam mint Nagy Pál tanítványa, és a főiskolán többször állítottam ki, most már mint műfaj valahogy nem vonz.
– A szőnyegein nem érződik a grafikai indulás?
– A vád ellenük sokszor az: „grafikusak” a szőnyegeim.
– Olyan nagy baj ez? Hát milyeneknek kellene lenniük?
– Nem tudom. Valójában tényleg nagyméretű grafikák. S ez részben szándékos is nálam. Mert tulajdonképpen a grafikát és a monumentális festészetet „ötvözöm” a faliszőnyegeimben.
– És mi akkor a plusz?
– Az én szőnyegeim, remélem, nemcsak, textilek, amelyek dekorálnak, betöltenek s a többi, hanem faliképek.
– Mi különbözteti meg mások munkáitól?
– Falikép, amely mondani, közölni akar, ha mást nem, egy hangulatot, s ezen keresztül egy gondolatot.
– S mik ennek az eszközei?
– A méret, hogy milyen hangulatot kelt, ha elsétálok előtte: felszabadít-e vagy nyomaszt. Hogy hová helyezem a horizontot, vagy milyen a figurák dőlésszöge. Ha például fent van a horizont, a figurák azt az érzést keltik, mintha ki akarnának lépni a képből.
– Miért pont a szövést, a textíliát választotta, más formában nem lett volna könnyebb kifejezni, közölni a mondanivalót?
– Ennek külön kis története van. A testvéremmel, Tamás Klárával mindketten grafikusnak készültünk, de felvételikor azt mondták nekünk, ne jelentkezzünk mindketten ugyanarra a szakra. Így választottam én a textilt, Klára a kerámiát, de mindketten a grafika felé igyekeztünk. Klára első év után át is ment, én is végig abban a tudatban éltem, hogy grafikus leszek. Számomra csupán játék volt, amit a textilszakon végeztünk. A másodév végén aztán készítettem egy kis méretű szőnyeget, amelyre felfigyeltek, mert szokatlan volt a hangulata, a színvilága, csak szürke színekkel dolgoztam, s nem törekedtem a felület kitöltésére. Ez a siker adott lökést, hogy a technikát jobban megismerjem, s ekkor éreztem azt, hogy a közlésnek itt is megtalálhatom a módját. Ez az első szőnyegem olyan kis csoda volt számomra.
– Mi a szőnyegszövő plusz öröme, hiszen rendkívül munkaigényes műfaj, amíg grafikában percek, órák vagy napok munkájával ugyanazt a hatást lehet elérni?
– De az élmény is ötperces. Én legalább tíz vázlatot készítek egy szőnyeghez, s a legizgalmasabb eldönteni, melyiket vitelezzem ki? Aztán pedig a legnagyobb kérdés, sikerül-e a tervezés hangulatát a kivitelezés során is végigvinni, azt, amit az első pillanatban éreztem és vállaltam. Mert a kivitelezési időszakban teljesen ennek vagyok kiszolgáltatva, a szövésben minden visszavonhatatlan. Megtörtént az is, hogy csíkonként más-más hangulatú lett egy szőnyeg, monotonabb vagy játékosabb, a napi idegállapotomtól függően, mert improvizálva szövök. Harminchárom szőnyeg után is érhet meglepetés, de most már tudom, a tervek közül mit vállalhatok.
– Melyik szőnyege készült a leghosszabb ideig?
– A nagy Triptikon, ketten-hárman szőttük, s körülbelül fél évig dolgoztunk rajta.
– Hol lehet tárolni ennyi munkát?
– Jó részük itthon van összefogva a polcokon s néhány külföldön, Philadelphiában, kanadai „turnén”, kettő Erfurtban, a Nemzetközi Dekoratív Quadrinnálén.
– Nem megy soha a szőnyegei után?
– Visszatérnek nélkülem is.
– Valahová tervezi a szőnyegeit, rendelésre, vagy csak úgy saját kedvtelése szerint?
– Csak úgy, mint mikor valaki fest, sohase valahová. Nincs rendelésem. Különösen itt Marosvásárhelyen. Pedig fontos volna előre tudni, milyen világításba, milyen bútorok közé kerül, mert díszítheti, emelheti vagy elnyomhatja a környezetét.
– Ez önmagában nem ellentmondásos?
– Persze hogy az. Mert a falikép tulajdonképpen húgocskája a monumentális festészetnek. Meg aztán vágynék is rá, hogy kipróbáljam, mennyire tudok eleget tenni egy adott rendelésnek. Az évfordulós kiállításra egy 5,5 x 3 méteres figurális szőnyeget terveztem, de nem kaptam rá még szerződést.
Megjelent A Hét V. évfolyama 21. számában, 1974. május 24-én.
