Féltem, hogy kissé unalmas lesz ez a mai próba, vagy mondjuk finomabban: magasröptű.
Amikor a marosvásárhelyi színház 1-es próbatermének ajtajához értem – ahová aznapra Az ember tragédiája részletpróbája ki volt írva – nem jött, hogy higgyek a fülemnek. Éppen a Kukorica Jancsi áriájába kapcsolódott be Iluska, azaz Ádám és Éva, vagyis hát Bács Ferenc és Tanai Bella hangja. Valami tévedés volna?
– Ez csak bemelegítés… Na, akkor kezdjük el, elég a játékból. Tehát a tizenkettedik szín, a Falanszter – mondja Harag György rendező.
Mindenki elő is szedi a példányát, mindenikük kezében más-más kiadású, lehetőleg zsebben is hordható Tragédia-kiadás. Egyedül Lohinszky-Luciferé egy testes, rendezőpéldánynak ható, viseltes gépmásolat.
A Madách elképzelte „nagyszerű falanszter“ kellékei, a kerekes gőzgépek, mechanikai eszközök, csillagászati, kémiai műszerek helyett csak szemüvegek, kávéscsészék, cigaretták és öngyújtók a hangulatteremtő elemek, és senki nem „hozza még a figurát“. Mégis, a szöveg legszemérmesebb, legszenvtelenebb olvasása is lassan elkomolyítja a hangulatot. Néha több oldalt kell lapozni a példányban, mégis tökéletesek a bevágások – egyedül csak a rendező bakizik, de őt is mindig, pontosan, névelőnyi árnyalattal javítják a többiek.
S egyre megállnak.
Csöndes vagy szenvedélyesebb beszélgetés közben vitatják, hogy ismerte-e Madách a buddhista filozófiát, hogy a reinkarnációnak nem egyik formája-e az, hogy a Platánra „bízott marha kárba ment“, s ezért borsóra térdepeltetik, hogy Luther kazánfűtővé, Michelangelo széklábfaragóvá degradálódik.
– Azt hiszem, a darab egyik kulcskérdése, hogy Ádám és Lucifer csodálatos utazása mikor álom, mikor félálom? Nagy probléma, hogy ezt kosztümben, világításban hogyan választjuk majd el – tűnődik Harag György.
– Érdekes, hogy az úgynevezett történelmi képekben fokozottabb az azonosulásom a figurával – folytatja Bács Ferenc. – Ádám teljes beleéléssel Lovag a bizánci képben, Kepler Prágában vagy Danton Párizsban –, de ahogy gyűl bennem a kétségbeesés, úgy maradok egyre inkább kívülálló.
Mindenesetre jól elhatárolható a szövegből, hogy mikor azonosul tökéletesen a figurával, s mikor ér véget – vagy el sem kezdődik – az álom.
Ahogy közeledünk a vég felé, egyre csak Ádám vagyok. Érdekes, hogy ezzel a szerepen belüli kettősséggel egyetlen tanulmányban sem találkoztunk…
– Az is megfigyelhető, hogy ahol én, Lucifer, nem vagyok jelen, ott mélyül el legjobban a figurában – mondja Lohinszky.
– S ahol én mint Éva megjelenek – teszi hozzá Tanai –, ott Ádám mindig teljes azonosulással veti bele magát a játékba. Furcsa, hogy erre egyik alkalommal sem figyeltünk fel.
Lohinszky: – A Lucifer szövege mellett én még a tömeg teljes szövegét is kívülről tudom, mert a főiskolán valahol, valamelyik éven mindig beiktatom a tantervbe a Tragédiát.
Újra olvasnak. Amikor odaérnek, hogy az emberiség „költött tehát meggondolatlanul, mint a sajtféreg… de már nekünk a legvégső falatnál furakodnunk kell… elfogy a sajt, és éhen veszünk… Négy évezred után a nap kihűl, növényeket nem szül többé a föld, Ez a négy évezred hát a miénk, hogy a napot pótolni megtanuljuk“ – stb. – Tanai megáll.
– Ilyenkor mindig fáj a szívem a nézőért, hogy ők első hallásra milyen keveset raktározhatnak el a szöveg nagyszerűségéből. Hogy milyen keveset juttathatunk el a közönséghez, hiszen mi magunk hányadszor megyünk végig a szövegen, s minden próba egy-egy újabb felfedezés.
– Megint elkalandoztunk. Térjünk vissza a szövegre. Szerintetek hogyan reagál a falanszter közönsége Éva lázadására? Közönyösen, elfásulva vagy vele éreznek – ennek jelét is adják?
Kis vita arról, hogy a lázadás szellemét ki lehet-e oltani az emberiségből? Aztán befejezik az olvasást. Vége a Falanszter-képnek – azzal, hogy Lucifer és Ádám „elsüllyednek“.
– Ezt hogy oldják meg?
– Madách sok mindent zseniálisan előre látott, csak azt nem, hogy nekünk az új színházban nem terveztek süllyesztőt!
… Mindegy: ez már nem akadály; néhány hét múlva következik a Tragédia vásárhelyi bemutatója.
Megjelent A Hét V. évfolyama 48. számában, 1974. november 29-én.
