„Parancsra tettem” – hányan védekeztek önmaguk, lelkiismeretük és számonkérőik előtt ezzel a tőmondattal.
És akik „parancsra nem tették”?
Azoknak nem kellett utólag védekezniük senki előtt. S rendszerint az utókor hálájára se számítottak. Mégse feledkezzünk meg róluk. Legalább most, 30 év után jegyezzük meg két „csendes szabotőr” nevét. Marosvásárhely város két felmérhetetlen becsű kulturális intézménnyel lenne szegényebb, ezeknek anyaga pusztult volna el a háborús kavarodásban, ha ők akkor teljesítik a parancsot.
Az egyik Kováts Benedek. Berlini, heidelbergi diplomával először Kolozsváron, majd Marosvásárhelyen tanár a kollégiumban, később az iskola igazgatója, s 1940-től a Teleki Téka gondnoka is. Mint a régi könyvtár őre, 1942-től folytonosan kapta a titkos és bizalmas parancsokat: összecsomagolni, biztos helyre szállítani a Téka könyvállományát.
– Miért nem tette, Benci bácsi?
– Idegenben? Nekem már az első világháborúból az a tapasztalatom, ha éppen bombatalálat nem érte őket, a legbiztosabban otthon maradtak meg a dolgok. Nem teljesítettem a parancsot, húztam-halasztottam; hol nem volt anyagom, hol nem volt munkás a ládák elkészítésére. Ha sürgettek: miért, miért nem, vagy hivatkoztak a parancsra, mindig azt válaszoltam: éppen munkában a ládák. De nem mozdítottam én semmit. Az értékek ott voltak bent a vasszekrényben, a könyveket, rajzokat, csak ha a pincéig visszük, megnedvesednek, tönkrementek volna, így úszta meg a Téka teljes állománya a háborút, hogy egy darabja sem károsodott, egy darabja sem hiányzik. Az épület északi sarka kapott ugyan két lövést, de nagyobb baj nem történt. – 1948-ban nyugdíjaztak, de tovább tevékenykedtem másutt, s dolgozom most is 86 éves koromban.
Ha valaki Vásárhelyre látogat és elsétál a hajdani kollégium, a mostani Bolyai Farkas líceum mellett, s leül egy kis pihenőre az iskola előtti parkban, a két Bolyai szobra előtt gondoljon arra is: az iskola leghíresebb tanárának. Bolyai Farkasnak alakjában egy ma is élő, derék tanárt vésett kőbe a szobrászművész: Kováts Benedeket. Háttérül szép keret a Teleki Téka zömök, fehér teste. A makulátlan könyvállományával… A másik: Bordi András festőművész, aki egyben a marosvásárhelyi városi képtár és múzeum igazgatója 1940-től 1971-ig.
– A múzeum régi leltárában milyen értékesebb műtárgyak szerepeltek?
– Munkácsy, Paál László, Vaszary János, Réti István, Ferenczy Károly művei, például Ferenczynek a legszebb képe, a Levétel a keresztről, melyet 1905-ben festett Nagybányán, egészen új felfogásban, egy román paraszt fogja a Krisztus lábát, aztán Fényes Adolf, Kernstock Károly, Iványi Grünwald, Rudnai, Mednyánszky, Lotz Károly, Dósa Géza, Vida és Medgyessy Ferenc két szép szobra.
– Mikor érkeztek az első kiürítési parancsok?
– 1943-ban, hogy a képeket rakjuk ládákba, s továbbítsuk. A ládákat meg is csináltattuk. Az értékesebb képeknek külön is, így például Munkácsy Mosónőjének, melyet valamikor tízezer koronáért vásárolt Marosvásárhelynek Bernády György. Wagner Sándor Alhambrája nem fért volna ki az ajtón, felcsavarni meg nem mertem, s így egyedül ez a falon maradt.
– Hová szállította a ládákba rakott képeket?
– A Kultúrpalota pincéjébe, melyet több vagon fával aládúcoltunk, bombabiztossá tettünk.
– Nem volt kellemetlensége a parancs nem teljesítése miatt?
– Minden ilyen természetű leiratot azonnal megsemmisítettem. De az utolsó percben, az utolsó éjszaka 11 órakor, amikor már dörögtek az ágyúk Balavásár környékén, megállt a múzeum bejárata előtt egy hatalmas katonai teherautó. A tisztek, akik leszálltak róla, előszedtek engem, hogy parancsuk van a képtári anyag azonnali elszállítására. Én azt válaszoltam, hogy lehetetlen kiadnom őket, be vannak falazva.
– S valóban így is volt?
– Be voltak falazva olyanformán, hogy a pinceajtó előtt a városi könyvtár hatalmas mennyiségű vasállványa volt feltornyozva, oda nem lehetett egykönnyen bejutni. Mikor már vagy jó másfél órát vitatkoztunk a katonákkal, megjelent Vida tábornok, Vida Árpád festőművész öccse, s kérte a Vida-képek kiadását, amik az ő tulajdonában voltak, s mi őriztük, mert 1943-ban mi rendeztük az első gyűjteményes Vida-kiállítást. Ezt már nem tagadhattam meg, ki kellett adnom a képeket, s nem is volt a múzeumi anyaggal egy helyen. Igyekeztem őt is lebeszélni az elszállításról, de hiába. Viszont ő levitte a tiszteket a nyakamról, mert adtam egy elismervényt, hogy a saját felelősségemre nem adom ki a képeket, s ő mint kiürítési kormánybiztos, elfogadhatta. Utána felrakták a Vida-anyagot a teherautóra, úgy emlékszem, lehetett vagy száz kép, innen vonatra tették, s a vonatot bombatámadás érte. Minden elpusztult. Ez lett volna a múzeumi anyag sorsa is. Így viszont semmit sem károsodtak a képek, sőt a régészeti és néprajzi anyag sem, mely akkor szintén hozzá tartozott. Vitrinek szerint csomagoltuk ládákba, s így helyeztük el a képekkel együtt a pincébe. A maroskeresztúri ásatások anyagáért is nagyon nagy kár lett volna.
– Úgy tudom, valamikor készített egy festményt Kováts Benedekről is…
– Igen. Pontosabban őt kértem meg, hogy a Bolyai című képemhez modellt üljön. Nem tudnám pontosan megmondani, hová lett a kép, de egy reprót őrzök róla, azt leközölhetik.
Megjelent A Hét V. évfolyama 31. számában, 1974. augusztus 2-án.
