Salamon Ernő Gyönyörű sorsának legújabb kiadása elé írja Páskándi Géza, hogy vannak „Szaturnusz-gyűrűs költők, akiknek életében a történelmi és biográfiai, az esztétikai és etikai, a szükségszerű és az esetleges együttjárók. Salamon Ernő mártíromsága versek nélkül is mártíromság maradna… Születése… «gyönyörű» volt, mint mindenkié, a halála viszont – történelembe fonódott sors, mint keveseké”.
Ennek a mártíromságnak az utolsó előtti felvonásához szeretnék adalékot szolgáltatni. Fölelevenítve azon kevesek egyikének emlékét, aki annyit adott a költőnek érzésben és szeretetben, mint amennyit az reáfordított: Sényi Lászlóét. Aki Don Quijote-i hősiességgel próbálta megállítani a nekivadult történelmet, akinek nem sikerült megmentenie az embert, de megtartotta a költőt: megőrizte verseit.
Salamon Ernő és Sényi László kapcsolatában a biográfiai érdekességen túl van valami rendhagyó. Az irodalmi barátságok történetében szinte példátlan, hogy két ilyen végletesen különböző, világnézetére gőgösen büszke ember ennyire beengedte volna az életébe a más oldalról jövőt.
Salamon Ernő hovátartozóságáról, azt hiszem, fölösleges beszélni. Azt viszont fel kell idézni, hogy ki és milyen ember volt Sényi László, hiszen az olvasó igen keveset hallhatott róla, föltéve, hogy nem régi vásárhelyi és nem emlékezik erre a hajlott hátú, hangszalagsorvadása miatt furcsa fejhangon beszélő, rövid, fekete pelerines, szemüveges öregúrra, aki valamikor szinte hozzátartozott a városképhez.
Előkelő dunántúli katonatiszti családból származott, ősei apai és anyai ágon nyolc-nyolc generációra visszamenőleg nemesek, ő maga császári és királyi aranykulcsos kamarás. Felesége Toldalagi grófnő. Állam- és jogtudományi tanulmányait Kolozsváron és Bécsben végezte, 1918-ig vármegyei tisztviselő, azután jóformán állásnélküli, szellemi proletár. 1932-ben, felesége halála után a Bolyai-házba, Molter Károlyékhoz költözik. Különböző vásárhelyi lapok szerkesztője, és gyér jövedelmét lámpaernyők festegetésével pótolja. 1928-tól 1949-ben bekövetkezett haláláig a Kemény Zsigmond Társaság ingyenes és mindenes főtitkára.
„Egyike azoknak a romantikus különlegességeknek, amilyenekből a kisebbségi sors is csak keveset termelt ki. Született színházi rendező és csak az erdélyi szellem szuffitái jutottak kezébe, született gavallér és a leglovagiatlanabb korban adatott élnie… Sohasem a világnézet szerint, hanem a művészi és lelki teljesítmény mértékével mérte az emberanyagot” – írja róla Molter Károly 1934-ben, és hogy Sényi László elveihez mennyire hű maradt később is, arra példa a Salamon Ernővel való barátsága, már egy olyan korban, amikor az elvhűség életveszélyes, hősi kiállást jelentett.
Időben igen szűkre szabott barátságukról így számol be Sényi:
„Balszerencsémre magam is csak nagyon későn ismerhettem meg. Élményemet jelentő baráti kapcsolatunk mindössze két esztendőre határolódott, rövid életének utolsó szakaszára. Közömbösen kezdődött. Hallottam valamit futólag arról, hogy a Bolyai-ház Molter felében (az irodalmibb, tehát naposabb oldalon), az oda járatos írók közt új jelentkező fordul meg. Nem vetettem ügyet rá és véletlenül se találkoztam vele, mint ez a valahogy útvesztősen beosztott ikerlakásban más látogatókkal, sőt kölcsönösen is megesett… Valami irodalmi jellegű összejövetelre voltam hivatalos egy ismerős családhoz. (Jancsó Adriennékhez – M. I.) A bemutatkozás szertartására elővonuló ismeretlenek közül kivált a korosabb felé szerénykedő fiatal férfikéz, mialatt valami kimondhatatlan becsületet sugárzó két szem tekintett rám, szinte simogatva – ez volt első találkozásunk.
De több ennél. Két különböző, mondhatnók ellenlábas egetájáról szakadt, de rejtelmes rokonlélek egy árva szó nélkül, talán tudat alatt kötött egymással örök barátságot. Két év múltán – testvéremet siratom elvesztésével… Még a barátság pusztán erkölcsi javainak kiaknázása felől is megvoltak a maga kétségei. Ezért inkább, mintsem gyakorlati jelentősége miatt nevezte ki saját magát magántitkáromnak… Hihetetlenül fellendítette a Bolyai-ház írógépe mellett a Kemény Zsigmond Irodalmi Társaság pódiumsikereit. A magántitkárság felbecsülhetetlen értékét mégis szívesebben az ő saját javára fordítottam volna, próbálkoztam, hogy ezen a címen a fenyegető munkaszolgálatosságtól megmentsem” – mondotta a Kemény Zsigmond Irodalmi Társaság 1945. április 15-i, Salamon Ernő emlékére rendezett díszgyűlésén, a költő jelképes és posztumusz székfoglalója alkalmából.
Hogy mit is tett Sényi Salamon Ernő megmentése érdekében, annak írásos dokumentumai egy részét a Teleki tékában levő Sényi-levélhagyaték őrzi. Tudnunk kell hozzá, hogy 1940-ben „Salamon Ernőt és feleségét káros elemnek nyilvánítják és elrendelik, hogy huszonnégy órán belül hagyják el az országot. Megfellebbezik a rendőrbíró döntését, a fellebbezést pedig Sényi budapesti barátai tüntetik el, hogy soha válasz ne érkezzék rá, anélkül pedig nem lehet végrehajtani a döntést. Salamon Ernő azonban két éven át nem szabadul attól a gondolattól, hogy egyszer csak előkerül Budapesten az akta és egyik percről a másikra menekülniük kell.” (Marosi Péter: Salamon Ernő, 101. o.) A hagyaték első levele 1941. május 21-i keltezésű:
„Drága László, életbevágóan fontos ügyben kell beszélnem Veled. Tekintettel arra. hogy nem remélhetem, hogy a lakásodon zavartalanul, tanúk nélkül beszélhetünk, bátorkodom Tőled azt kérni, szíveskedj eljönni hozzám, holnap, csütörtökön délelőtt 11 órakor. Ha más időpontban jobban megfelelne Neked hozzám jönni, kérlek, jelölj ki akkor egy más napot vagy órát. Ebben a szakaszában életemnek szinte mindent Tőled remélek. Hidd el, nehezemre esik Téged éppen most háborgatni, akkor, amikor olyan nagyon el lehetsz foglalva a nagy vendéggel, de kénytelen vagyok ezt tenni.
Sok, sok barátsággal ölel
Salamon Ernőd”
A nagy vendég Móricz Zsigmond volt, aki akkoriban két hónapot töltött Erdélyben, és a Kemény Zsigmond Társaság pódiumán is fellépett. Itt-tartózkodása alkalmával találkozott a költővel is és a Kelet Népe 1941. július 1-i számában közli Salamon Ernő Szegényasszony-forgató című versét. A költő ekkor már az ákosfalvi gyűjtőtáborban volt.
A második levél 1941. május 22-ről való, tehát feltételezhető, hogy Sényi nyomban az első levél vétele után megkereste Salamon Ernőt. „Drága László, mellékelem érveinket pontokba foglalva. Amit elérni kellene, az az, hogy vagy visszavonják a kiutasítást, vagy megfelelő időt adjanak az iratok beszerzésére. Kérlek szépen, kíséreld meg elérni azt, hogy kihallgatást adjon (az akkori marosvásárhelyi rendőrkapitányról van szó, aki azonban nem fogadta Salamon Ernőt – M. I.) és ha ez nem sikerül vagy nem szükséges, legyen olyan jó megtudni a fellebbezés módusát, azt is, hogy a fellebbezés beadása jelent-e haladékot időben, ahogy mondtad, birtokon belül helyez-e bennünket? Nagyon rosszulesik, hogy meg kell terheljelek a magam rongy ügyeivel, de tartozom azzal elsősorban Ilonkának, hogy félretegyek kényességi szempontokat. Baráti tisztelettel ölel – Salamon Ernő”.
Ebből az időből, pontosan 1941. december 6-ról fennmaradt Sényi-nek egy akkori belügyminisztériumi főtisztviselőhöz írt levélmásolata. Ebből idézek: „… ismételt köszönetem mellett fel akarom újítani azon kérésemet, mellyel már terheltelek és nagyobb biztonság kedvéért az egész ügyet még egyszer fölsorolom. Egy nagyon kedves és különösen becsült barátomról van szó, akinek állampolgársági, tanúsítási ügye egy állítólag toronymagasságú ügycsomóépítmény valamelyik lépcsőfokozatában várja a boldog feltámadást… kis egzisztenciájú embernek, a jelenlegi munkakorlátozás mellett, könnyen elképzelhető, hogy ez mit jelent…”
Még pár sor egy papírlapon, melyen Salamon Ernő az Óz című mesefilmhez invitálja Sényit: „Nem szeretnénk kifárasztani, de nagyon szeretnénk Veled együtt két boldog órát meseszó mellett eltölteni. Úgyis mesébe valók vagyunk mi mind: valamennyien, akik hiszünk az öröm mindenhatóságában. Választ esd, Nagyúr! Zord bakancsos bakád – Ernő”.
Az utolsó pedig egy levelezőlap 1942. április harmadikáról Budapestről:
„Édes László, április 3-án írok, amikor Budapesten egy kissé otthon vagyunk immár. Budapestnek kitűnő megjelenése van, rokonszenvezünk. Sajnos terveink nem sikerültek. Mindenki várakozáson felül jó és szíves hozzánk. Mindent elértem, amit a tartózkodásomra kitűztem célul. Tegnap beszélgettem Illyés Gyulával, nagyon sok szeretettel emlékezett Rád és Molterékre. Ő aztán a legkedvesebb volt Pesten. Néhány nap múlva újra találkozunk, akkor sok minden eldől. Láttuk a Nérót: a színház megejtően édes. Nagyon vigyázz Magadra az úton. Nemenjmélyvízbelászló! Csókol-ölel, Molteréket is szinte annyiszor – Ernő”.
Az ezután következőket a költő özvegyének szóbeli közlése alapján rekonstruáljuk:
1941 nyarán a horthysta csendőrnyomozók Salamon Ernőt is Ákosfalvára hurcolják. Hajnalban vitték el, délig már kitudódott, hogy nagyobb szabású letartóztatásról van szó. Két nap múlva rohan hozzám Sényi: „Mi történt Ernővel?” Elmondom, hogy tudtommal egyelőre a Bethlen-sétányon levő gyalogsági laktanyában van a többiekkel. Később értesültünk, három napig tartották itt őket a falhoz állítva. Sényi szemrehányást tett nekem, miért nem szóltam neki azonnal. „Mit vitt magával Ernő?” – kérdezte. „Semmit!” – „Két napja pizsama és fogkefe nélkül van? Csomagoljon össze azonnal!” Pulóvert, pizsamát, fogkefét, borotvát, amit gondoltam, összeszedtem, Sényi elment a csomaggal a kaszárnyába. Az őrnek csak annyit mondott: „Ne kérdezz semmit, fiam, vidd be a névjegyem!” A cs. és kir. kamarás névjegyét főleg ilyen alkalmakra tartogatta. A szolgálatos tiszt azonnal fogadta, elvette a csomagot, s a borotván kívül mindent át is adott Ernőnek. Mikor hat hét múlva, megfeketedett tenyérrel és talppal, a hátán sötét véraláfutásokkal, egy éjjel váratlanul hazajött Ákosfalváról, mesélte, milyen borzasztó jó érzés volt neki pusztán az a tudat is, hogy tudjuk a hollétét. A kiszabadítás érdekében Sényi előzőleg többször kért kihallgatást a nyomozást vezető csendőrőrnagynál, aki csúfosan elkergette. Majdnem sírva mesélte sikertelenségét. Ugyanígy járt Molter is. Aztán végül, amikor az őrnagy Pestre utazott, Molternek egy volt tanítványa helyettesítette. Most újra próbálkozott Molter, és ez alkalommal eredménnyel.
Mikor Ernőt Szászrégenbe behívták, Sényi még egy utolsó próbát tett, hogy mint a Kemény Zsigmond Társaság titkárát megmentse. Kinevették, hogy ha lakatosokat, asztalosokat lehet nélkülözni, mit akar egy költővel! A munkaszolgálatba is sokat írt Ernőnek, pénzt és értéktárgyakat küldött különböző, frontról hazajött katonákkal, amiket Ernő sohase kapott meg. Amikor következett a deportálás, az egyetlen értékem, az Ernő kéziratainak megmentésére kértem meg. Sényi természetesen vállalta, bár ez akkoriban igen nagy kockázattal járt. Meg is őrizte őket, vissza is adta. Csak az a rész veszett el, amit a még nagyobb biztonság kedvéért falun, Tancson helyezett el. A Bolyai-házi anyag érintetlenül megmaradt, a tancsi megsemmisült. Szerencse, az értékesebb rész Vásárhelyen volt.
Salamon Ernő halálhírekor, 1943 májusában egy Tabéry Gézához szóló levélben próbál nyomozni Sényi az eltűnt költőbarát után.
„… Nagy szívességre kérlek, egy nagyon szeretett barátom, tehetséges fiatal költő ezelőtt tizenegy hónappal, mint zsidó munkaszolgálatos vonult be és ki az orosz front közvetlen közelébe. Hosszú ideig nem kapott a felesége és én sem hírt felőle, majd télen néhány elvetélt táborilap jött tőle, tudtuk tehát, hogy legalább életben van. De viszont semmit sem tudtunk nehéz sorsa enyhítésére küldeni, mert a csomagokat semmiféle módon nem vették fel… Később olyan hírek jöttek, hogy az egész osztag hazafelé közeledik, egy-két hét s a letelt vesztegzár után itthon vannak. Ekkor tegnapelőtt, mint mennykőcsapást a derült égből a hirtelen kétségbeejtett asszony hivatalos tudósítást kapott a bajtársi szolgálattól, hogy férje a szovjet elleni harcokban már februárban eltűnt.
Engem is roppant fájdalmasan érintett a váratlan hiob-hír, nemcsak egy megértő és igen ragaszkodó jóbarátot sajnálok benne, hanem mint huzamos ideig magántitkárom is eléggé nem méltányolható segítségemre volt. Már most arra kérlek, kedves Géza, Nagyváradon a hadikórház belgyógyászati VI. kórtermében ápolnak egy Bartha László nevű honvéd őrvezetőt. Tedd meg nekem, keresd fel és kérdezd meg tőle, hogy mit tud Salamon Ernőről, aki abban a munkaosztagban volt, melynek keretéhez tartozott ez a Bartha.”
Tabéry Géza 1943. május 27-én válaszol, megírva, hogy ridegen elutasították a kórházi látogatási kérését.
Salamon Ernő halálakor Illyés Gyula a következő levelet intézte a költő özvegyéhez, melynek eredetijét az özvegy őrzi, szintén Sanyi jóvoltából:
„Kedves Asszonyom, Őszinte megilletődöttséggel olvastam sorait. Köszönöm, hogy megírta levelét. Nem tudom kifejezni, milyen igaz szívvel osztozom fájdalmában. Kedves férjével mindössze egyszer voltam igazán hosszabb ideig együtt, de megéreztem, hogy olyan ember, akivel mély rokonszenv fűzhet össze, akkor is, ha ritkán látom. Igen bánt, hogy az ostoba véletlen folytán nem okozhattam annyi örömöt neki, amennyit megérdemelt volna. (Két levelét is Salamon Lászlóéval cseréltem össze, aki abban az időben gyakran írt.) Bánt az is, hogy mikor egyik munkásversét törölte a cenzúra, nem jártam utána a fellebbezésének, a reménytelenség ellenére is.
Most több versét is benyújtjuk, remélem, nem sikertelenül (Kancsidal, Vonatnóta, Szegényasszonyforgató, Add vissza nékik, Vásárhelyi temetőben, Didergető). A most küldöttek kevésbé jellegzetesek. Arra kérem, írja meg egy levelezőlapon kedves férje születésének évét. A versek alatt ezt is közölni szeretnénk. Igen örülök, hogy megjelennek összes versei. Bizonyos vagyok benne, ha eddig elmaradt is a méltó elismerés, az idő a maga helyére fogja emelni Ernőt. A kötet ismertetésekor igyekezni fogunk olyan kritikust találni, aki méltó módon fogja bemutatni a M. Cs.-ban. Engedje megköszönnöm mindazt, amit ezért az igen jó fiúért és költőért tett.
Kérem, fogadja őszinte üdvözletemet, híve – Illyés Gyula.
1944. jan. 10.”.
Már Ukrajnában van Salamon Ernő, amikor Cserépfalvi elfogadja kiadásra verseit, de a kötet csak a felszabadulás után, 1945-ben jelenik meg először Szegényember fiának címmel.
Illyés Gyula levelére reflektál Sényi 1944. január 24-i levele:
„… Meghatva olvastam legutóbb a tragikus végű Salamon Ernő feleségéhez intézett leveledet… Ha emlékének méltó megalkotásához egyetlen porszemmel hozzájárulhatnék, a rendelkezésedre bocsátanám egyik kevéssé ismert Rilke-versnek magyar fordítását, ahogy azt egy ötletszerű kérésemre azon helyben hevenyészte papírra, majd utóbb valami ünnepi alkalomra kedves ajánlásával letisztázva lepett meg vele…” (A vers Rilke: A Versailles-i Orangerie lépcsője címmel, Sényi Lászlónak dedikálva jelent meg később nyomtatásban – M. I.)
Sényi László a második világháború után nehéz napokat látott. Méltóságteljesen viselt nélkülözését Salamon Ernő özvegye s a barátai csak igen tapintatosan enyhíthették. Sényi maga nem volt alkotó a szó köznapi értelmében, mégis irodalmi közelmúltunknak, az 1928-tól 1949-ig terjedő időszaknak legértékesebb és legrendszerezettebb irodalmi levélhagyatékát köszönhetjük neki, melyet ma a marosvásárhelyi Teleki tékában őriznek. Gyűjteménye az írott szó, a tehetség s az emberség megbecsüléséről vall, valóságos művé formálódva – mint egész magányos, rendhagyó élete. Salamon Ernő nemcsak saját sorsa előrelátásában, de az emberek értékének felbecsülésében is váteszi volt, amikor Végrendeletében ezt írta:
„Övezze tisztelet… Sényi László ragyogó nevét!”
Megjelent A Hét III. évfolyama 19. számában, 1972. május 12-én.