Az alábbi beszélgetés nem Nagy István közelgő születésnapja alkalmából készült. És tulajdonképpen nem is egy látogatás kérdéseit-feleleteit rögzíti. „Özönvíz” előtti beszélgetéssel kezdődött, évekkel a darab nagysikerű felújítását megelőzően, folytatódott a kolozsvári szín- és életterek felkeresésével és fotográfiai megörökítésével, és befejeződött az író által megjelölt dátumon: 1973 novemberében. Ahogy szaporodtak Nagy István életrajzi köteteinek lapjai, úgy zsugorodott az interjú. Egy életrajzi önvallomás kétezerszáz oldalával szemben reménytelen a zsurnalisztikai vállalkozás. Talán csak az életrajz megírásanak módjához nyújt most már adalékokat – az életregényéhez, amely önmagában is felért egy életművel.
A regények regényét, a műveket tápláló életutat magát is megírni – nem minden írónak engedélyezi a sors. Hát még, ha az életregény önmagában is felér egy életművel! Nagy István életrajzi regényének eddig megjelent három kötete csaknem 1500 oldal. Nézem a kötetek megjelenési évét. A Sáncalja 1968-ban. a Ki a sánc alól 1969-ben, a Hogyan tovább? 1971-ben jelent meg. Négy év alatt már csak terjedelmében is tiszteletreméltó teljesítmény annyi könyv után, amennyit Nagy Istvántól kapott az irodalmunk, de bátran írhatjuk: a világ proletárirodalma.
Ne beszéljünk múlt időben, még akkor sem, ha történetesen ezekben a kötetekben az író már visszanéz a bejárt útra. Arra, amelyet ma már csak emlékezésben járhat be, mert a világ, ahonnan Nagy István jött – nemcsak átvitt, de a szó dologi értelmében is –, a múlté. Eltűnt. Elsüllyedt, prózaibban: beomlott, lebontották, lebombázták, átalakították. Egy egész nap jártunk az íróval együtt, hogy lencsevégre kapjuk életének bár a fontosabb, kolozsvári színhelyeit. Legtöbb helyen még az útburkolat sem a régi. Kezdtük a szülőhellyel, a fellegvári oldallal, bejártuk a Hója környékét, a vasúti negyedet, a Kalandos utcát és a Kerekdombot – az életút egy-egy stációját, de szerencsére a viskók, odúk, bűzös sikátorok, kövezetlen utcák emlékét csak Nagy István könyveinek lapjai őrzik.
Végül a Szamos másik oldalára, a Sétatérre kanyarodunk. A tó szomszédságában, a Malomárok partján van most az író otthona. Ezúttal és először a sajátja. Született a Szamos egyik oldalán a Fellegvár kibővített sziklaodújában. S ma ott lakik a szemben lévő parton, Kolozsvár legszebb utcájában, saját emeletes villájában. Ehhez a pár száz méteres földrajzi helyváltoztatáshoz a világnak, a történelemnek kellett kifordulnia a sarkaiból. S ehhez a mozduláshoz talán kevés ember tartotta keményebben a vállát, mint Nagy István, az ember, a kommunista, az író.
– 1959 óta lakunk itt, a nagyobbik fiam családjával. Házasságunk után ez a hatodik, de az első saját lakásunk. A régiek majdnem mind lebontódtak. Képünk is kevés maradt, nem nagyon fényképeztettük mi akkoriban magunkat. Meg el is vesztek. A sógorom, Józsa Béla, az első világháborúban mint katona szerzett ugyan gépet, s azzal fényképezett. A 21-es évben kiállítást is rendezett belőlük. A kiállítás anyagát annak idején elkobozták. Sok mindenünk elveszett, így például egy egész regényem kézirata, amit még a dési börtönben írtam.
– Olyan kedvezőek voltak a börtönviszonyok?
– Ez még az úgynevezett „jóbörtön”-korszakban volt, amikor a politikai foglyoknak kijáró rezsimet biztosították nekünk. 33-tól errefelé eldurvult a terror, Doftanán már csak egy levelezőlapra volt jogunk, ezenkívül csak cigarettapapírt láttunk. Dimitrov VII. Kongresszusi beszédét is cigarettapapírra írva olvastam.
– Volt valami tudatos abban, hogy most a Szamos másik oldalán, a gyermekkori színtérrel szemben épített házat?
– Szeretem ezt a helyet, mondjuk úgy, hogy a Szamos mindkét oldalát. De egyébként tiszta véletlen volt, hogy ezt a helyet választottuk. A Malomárok környéke teljesen elrongyolódott volt még akkor, s úgy gondoltuk, elég távol esik az úri világtól. De az úri világ utánunk jött.
– Melyik régebbi lakásához fűzi még sok emlék?
– A mi utcánkhoz, most Jaurès-utca, régebb Simion Balint volt. A 11. számú házban, az ősi „Józsa Béla-lakban” írtam a Szomszédság nevében-t, a Boldog utcán túl-t, a Külvárost meg az Oltyánok unokáit, a Réz Mihályék kóstolóját. Kilenc évig laktunk együtt a feleségem családjával, Józsáékkal. Még az ajtót-ablakot is én csináltam. Ma emléktábla van rajta, a Józsa Béláé. Ebben az utcában, csak kicsit feljebb, született a nagyobbik fiam, a Józsa-házban a lányom.
Közben végigrobognak a szobán a most vele lakó unokák, Ildikó és Béla. A legszokványosabb kérdéssel igyekszem barátságot kötni velük; mik lesznek, ha nagyok lesznek? „Építészmérnök” – vágja rá a fiúcska. „Hát író melyik lesz közületek?” Szinte meglep az író indulatos közbeszólása:
– Azok aztán ne legyenek! Az írónak, ha igényes, nagy tapasztalatokra, nagy élményekre van szüksége. S mintsem olyan tapasztalatokra tegyenek szert, mint én, inkább ne legyen író egy se. Nem könnyű mesterség ez ma sem. S különben is, tőlem nagy kedvet nem kapnak hozzá, nincsen abban semmi élményszerű, semmi látványos, hogy az embert írni látják.
A gyermekek láttán valami kis napsugár csak lopakodik az író arcára, s Erdélyi Lajos boldogan jelenti, hogy talán sikerült az első mosolygós Nagy István-fotót elcsípnie.
– Nem tanultunk meg nevetni, nem volt sok okunk rá. Egyik csapás a másik után ért. A mozgalom sem tanított meg, az állandó idegfeszültség, a letartóztatás veszélye… De az alaptermészetem is ilyen, ami valószínű, hogy a gyermekkori élményekben gyökerezhetik; vagy ezt örökölte az ember az anyjától, az apjától? Minden a megszokás. Például inaskoromtól a felkelési időm öt, fél hat. Munkásként is ezt szoktam meg. Ezért a reggeli órákat használtam s használom most is a munkára.
– Hány évig végzett fizikai munkát?
– Tizenegy éves koromtól harminchárom éves koromig egyfolytában fizikai munkásként töltöttem az életem. Ezután már csak megszakításokkal. Ezért aztán most is minden nap reggel 10-ig, de van úgy, hogy déli 1-ig dolgozom. Megszoktam a rendszerességet minden tekintetben, ettől nem tágítok. Nagyon szerettem a régi mesterségemet, pedig soha sem gondoltam volna, hogy bútorasztalos leszek. De megszerettem, mert kézművesként végzett teremtő, alkotó munka. Ez a két szék is az én munkám – mutat az íróasztala mellett álló székekre –, most már a negyvenedik jubileumukon is túlvannak. Egyidősek a házasságunkkal. Az apósom szerszámaival készítettem, aki ezermester volt. Amíg szét nem esnek, ki nem dobom őket, mert tisztelem bennük az anyagot, amit egyszer emberi kéz feldolgozott. Nem szeretem a prédaságot a nyersanyagban. Azt is egyre nagyobb aggodalomal látom, mint pusztulnak az erdők. Kevés, amit újraerdősítenek.
– Ma is szükségét érzi a fizikai munkának?
– Érzem, de az egészségem nem engedi. Az életrajzi regényem negyedik kötetének a megírása, a körülötte folyó harcok teljesen igénybe vettek.
– Az életrajzi regény, a múlttal való foglalkozás nem vonja el túlságosan a jelen kérdéseitől?
– Elvon, de tudatosan vállalom, mert már csak erre futja az erőmből. A mai kérdések irodalmi tárgyalása sok-sok utánajárást igényelne, s bizony a lábam már nem engedelmeskedik úgy, ahogy a fejem szeretné.
– Mindent el lehet mondani egy életrajzi regényben?
– Igyekszem mindent elmondani. A negyedik kötet már a kiadónál van. Tele azokkal a korproblémákkal, amik keresztül hömpölyögtek az életemen. Nem írok se párt-, se kortörténetet, de olyan helyen és akkor éltem, amikor minden átment a magamfajta emberen.
– Tulajdonképpen hány műve jelent meg ez idáig?
– Ha úgy érti, hány olyan kötetem van, amely tartalmazza, amit eddig írtam, akkor 28–30. De a válogatott kiadásokkal felmegy 80–90 kötetre.
– Véleménye szerint melyik a legidőtállóbb?
– Az ilyen írói életművet – mely lényegében befejezettnek tekinthető – már egészében kell nézni. Lehet az írások között gyengébb vagy jobb, de a jobbak keresztül-kasul átsugározzák az egészet, a gyengébbeket is, és odamutatnak, ahová a dolgok irányulnak.
– És hová irányulnak a dolgok?
– Abba a szocialista humanizmusba, amiért küzdöttünk, és küzdenünk kell Az én esetemben ide irányul minden. Az irodalomtörténészek dolga megvizsgálni, mennyiben közelítettem meg ezt a célt. Volt Sőni Pálnak egy jó megjegyzése ezzel kapcsolatban: szerinte egyes elbeszéléseim kevesebbnek hatnak, ha a többiektől elszigetelve olvassuk, de egészében vizsgálva mindezt, mindenik írás egy-egy szívdobbanás a következő szívdobbanás erősítéséhez.
– Nagy elvtárs életművében nincsenek stiláris váltások, kísérletek, úgynevezett korszakok.
– Az én megítélésem szerint a mondanivaló egyenlő súllyal mérendő azzal, amit ma csak esztétikailag szeretnek mérni.
– A formakeresés tehát nem is jelentett különösebb problémát irói munkájában?
– Ellenkezőleg, szakadatlan probléma, hogyan öntsem formába a mondanivalómat. Az sohasem volt vitás számomra, hogy realista formában. S olyan mértékben oldottam meg ezt mind jobban, ahogyan gyarapodott a műveltségem, élettapasztalatom, nyílt a látóköröm.
– Spontánul tehát csak a legelején dolgozott?
– Csak kezdetben, amennyiben sportánnak lehet nevezni azt, ha mondjuk kikapcsolnám Petőfi, Gorkij, Tolsztoj hatását. Bár az én mondanivalóm eleve kizárta az utánzást, a Tolsztojét, Csehovét vagy a Sinclairét. Alapvető kiindulásom az volt: az olvasók ismerik az angol bányászt, az amerikai bányászt, a francia kispolgárt, az orosz parasztot és munkást, de hol vannak a mieink? Nekünk is van mindez, s azt nem mutathatja meg senki más, csak mi. Egy nép mentalitása nem frázis. S én ezt éppen a szocialista ideológia révén fedeztem fel, mielőtt még egy ép mondatot le tudtam volna írni.
– A formakeresés később sem vált döntő problémájává?
– Az mind nagyobb problémává válik. Kezdve azzal,hogy ami megvan, azt nem ismételhetem. Az életmű egy idő után már valósággal tehertétel. Szakadatlan gond, mint öntse az ember új formába a mondanivalóját.
– A kor előrehaladása mennyire befolyásolja az írásban?
– Nagyon. Vagy öt éve roppant fáradékony lettem. Különösen az életrajzi regényeknél. Régebbi levelezésem kevés maradt meg, cikkekre is alig támaszkodhatom, szinte mindent emlékezetből kell rekonstruálnom. De ahogy közeledek időben a ma felé, eltűnnek előlem a részletek. Az ember emlékezete együtt kopik a testével. Ez a legnagyobb probléma.
– Hogyan próbálja mégis felfrissíteni az emlékeket?
– Annak idején nagyon mélyen érintettek a dolgok, s ahogy veszem sorra őket, egyik a másikat dobja föl. De a negyvenes évek emlékei már a részletekben se bukkannak fel olyan frissen, mint a korábbiak.
– Hány órát dolgozik mostanában?
– Három-négyet, mindig csak reggel.
– S terjedelemben?
– Amit végleges szövegnek mondhatok, az nem rúg fel napi négy oldalra. Mikor az önéletrajzom negyedik kötetének végleges szövegét írtam, először kézírással kezdtem, aztán átcsaptam gépre, mert egy időben annyira rosszul éreztem magam, hogy arra gondoltam, ki tudja, lesz-e még erőm befejezni, ami elkészül, az legalább olvasható legyen.
– Mi az, ami munka közben pihenteti?
– Tulajdonképpeni kikapcsolódásom, a szó valódi értelmében, soha sincs. Mert ha abbahagyom is az írást, utána hallgatom a híreket, s folytonos az önmarcangolás; hogy lesz a világ sok bajából kibontakozás. Alszom három-négy órát, altatóval, mondjuk ez kikapcsolódás, ha nem jönnek az álmok! Mert még álmomban is kísértenek a régi dolgok, és az újabbak sem hagynak nyugodni… Az ember soha sincs megelégedve a saját és mások munkájával, vagy azzal, amit az élethez hozzáadott. Az emberi élet véges, az elképzelések a végeken messze túl merészkednek. Én magam is sokat előlegeztem annak, amit a szocializmus kezdeti szakaszában csinált. És még nem minden alakul úgy, ahogy elképzeltem.
– Reálisak voltak ezek az elképzelések?
– Teljesen. Csak menetközben nem ismerte fel az ember, mi az átmeneti zavar, s mi keveredik, ki abból, ha nem előzzük meg a ficamokat. A fejlettebb országokban bizonyára könnyebb lesz felépíteni az új rendszert, ha tanulnak a melléfogásainkból, feltéve, ha magunk is szembe merünk nézni azokkal.
Mi annak idején a saját zsírunkból kellett kiizzadjuk, amit felépítettünk. A harcnak nincs vége. Gondoljon Chilére… Mikor nekivágtunk, nem egészen tudtuk, hogy mentek végbe a dolgok az első szocialista államban, csak a nagy erőfeszítésekről hallottunk, amelyeket magától értetődőknek találtunk, s igyekeztünk hasonló erőfeszítésekkel összeácsolni mi is az új rendet. Hogy egy-egy kalapácsütés néha félresikerült? Nem szokta még meg a kezünk a kalapácsnyél jó fogását.
1973 november.
Megjelent A Hét V. évfolyama 8. számában, 1974. február 22-én.
