149 éve született a költő
Derült, szép tavaszi nap volt…
Április 14. – 1849.
… Kocsik robogtak a völgyön fölfelé. Legelöl egy jól rugózott négyesfogat, valóságos hintó, nyomában nyitott gyorskocsik, mögöttük lovas tisztek elnyúló lánca, hátrább a kíséret, kis csapat székely huszár. Az útról fölszikkadt a sár, a szemhatáron a Ruszka havas válla fehérlett.
A négyesfogattal a hadseregparancsnok utazott, Bem, mellette hadműveleti adjutánsa, Lőrincz József százados, a hátsó gyorskocsin a másik segédtiszt, Petőfi és a törzsorvos, Gesztessy László őrnagy.
Egyhuzamban jöttek Szászvárostól, Piskinél a táborkar trénje nekikanyarodott a völgynek, mögöttük maradt már húsz és valahány mérföld. Jókor reggel indulhattak, hogy délre fölérjenek Hunyadra, estére pedig be Hátszegre „Az altábornagy igen kedvelte az ilyen kora hajnali indulásokat és a vad vágtákat, amelyek után hosszabb pihenéseket engedélyezett” – idézzük az orvos őrnagy följegyzéseit… Pár órányira előttük a fősereg, Bánffy és Pereczi két hadosztálya, harminc löveg, nyolc zászlóalj és hat lovasszázad vonul a hegyeken keresztül, át a Bánságba.„Délelőtt 11 órakor egy magaslatról megpillantánk Vajda-Hunyad várát. Ezen látvány nagyszerűsége Petőfiben a legnagyobb lelkesedést idézte elő… Minduntalan fölugrott üléséből… 12 órakor behajtánk a várba.”
Akkoriban kincstári bánya- és gazdatisztek lakták a büszke hunyadi várat.
A nagytermeket vaslerakóvá változtatták, az országházból gabonás lett, a Nyebojsza-bástya, a Vészút, a Kapisztrán-torony meg a Doboló bagolytanyának szolgált, a régens székhelyén, a nádor-látta sziklaudvaron, a fejedelem vadaskertjében, zászlósurak palotáiban mindenféle ispán, tiszttartó rendelkezett, a fölvonóhídon mokány lovak kaptattak át, hordták a nyersvasat a hámorokhoz.
A Cserna fölött, a Zalasd patakának partján nem lehetett tehát valami mutatós állapotban Vajdahunyad, amikor a dobogó hídra gördültek a táborkari kocsik… 1820-ban, röviddel egy költséges renoválás után, újra tűz pusztítja a várat, 1824-ben úgy, ahogy helyrehozzák a tetőzetet, visszazsindelyezik a bástyákat, de annak is immár negyedszázada. Elhanyagolt, gazdátlan a várkastély… Hanem a Petőfiék szemében a Hunyadiak neve-emléke naggyá tett egyszeriben mindent, beragyogta a romló falakat.
Odalent a mezőváros: két és fél ezer lelket ha számlál. Akármilyen nagyobbacska községtől legfeljebb csak a népes hetivásár különbözteti meg, és az, hogy rendre ide költöztették a környékbeli vasérctelepek és a hámorok adminisztrációját, raktárait.
A kőboltok alatt Bem tábornokot és kíséretét csak kevesen üdvözölték: Fehér János főkapitány, László József gondnok, kincstári hivatalnok, valamint hitvese, Szerecsek Anna és lányaik, többek között. Bem vajdahunyadi látogatását hónapokkal megelőzte a győzelmes, viharosgyors tavaszi hadjárat híre. A forradalom generálisát vegyes érzelmekkel fogadhatta a helyén maradt kincstári személyzet, hiszen a rebelliseket vendégül látni nem holmi „forsrift”-tal ellenkezett, hanem ugyancsak főbenjáró bűnnek számítódott. A néhai beamterek közül éppen ezért, aki tehette, nem nagyon mutatkozott a várvizita közben.
Egyszóval, együttesen kalauzolják végig a vendégeket a hatalmas erősségben, sorra magyarázva annak nevezetességeit. A tisztek nagy élvezettel gyönyörködtek a festői kilátásban, mely a vár ablakaiból eléjük tárult. Gesztessy így emlékezik: „… Megtekintvén a várnak minden részét, ott láttuk az egykori díszteremben a dicső Hunyadiak hollós címerét, és csodáltuk a műnek még akkor meglehetős épségben fennálló nagyszerűségét.”
A várudvaron összegyűlt néhány tisztviselő és szakember az altábornagy kíséretéhez tartozó költőről vajmi keveset hallhatott, egy volt ő a többi tiszt közül – itt még csak százados, majd két hét múlva Temesvárnál, a freidorfi táborban lépteti elő őrnaggyá tábornoka.
Petőfi mögött már a hadjáratnak hat csatája van. Vers őrzi azoknak a napoknak is az emlékét: „Négy nap dörgött az ágyú – Vízakna s Déva közt, – Ott minden talpalatnyi – Földet vér öntözött”.
Az utolsó csatatérről, a hetedikről tudunk a legtöbbet és mégis a legkevesebbet: Segesvárról.
A várnézés végeztével a vendégeket meginvitálták a László-családhoz ebédre, az északnyugati szárnyba, a régi számtartó pitvar fölött, a Németek házába.
A tábornok engedelmet kért a háziasszonytól, hogy egyedül étkezhessék, hivatkozva felkötött bal kezére, „melyen – úgymond – a piski csata emlékét viseli”. A látogatás váratlansága miatt az ebéd „hirtelen készült, rövid, táborias volt”, de asztalbontás után Bem mégis „nagyon megdicsérte az ételt”, a háziakkal persze csak németül érthetett szót, majd bement az egyik László-fiú betegágyához, aki történetesen súlyos tüdőgyulladásban feküdt.
Ekkor Lászlóné megkérte vendégeit, hogy a kitüntető látogatás alkalmából örökítsék meg a jelenvoltak névsorát. Bem intett Petőfinek, aki papírt vett elé és ráírta: „Emléklap” és alája: „V.-Hunyad április 14. 1849”. Majd sorra aláírták tizennégyen, rang szerint: General Bem, Alezredes Herkalovits … őrnagy Arányi Károly, őrnagy törzsorvos Gesztessy László, Petőfi Sándor százados, Anton Kurcz secretär, Lőrincz József százados segédtiszt és így tovább.
(Száz esztendő múltán az Emléklapot Hatvány Lajos lelte föl és mentette meg a kallódástól.)
Gesztessy így folytatja:
„… Ebéd után, mely alatt Petőfi igen komoly és hallgatag volt, Vajda-Hunyadtól elbúcsúztunk. Míg a várat láthattuk, Petőfi minduntalan visszatekintett. Utunkban a Hunyadiak dicső kora volt társalgásunk tárgya. Estefelé Hátszegre értünk. Együtt voltunk szállva (– a vendégfogadóban). Vacsora után lefeküdtünk, s én elaludtam. Éjfél lehetett, midőn Petőfi gyertyavilágnál az asztalnál ülve engem felköltött és tőlem rajzónt és papírt kért. Kívánságát teljesítém, és azt mondám: „Na Sándor! Meglepett tán valami vena poetica?” Erre, abban a reményben, hogy másnap valami jeles költeményt fogok olvasni, elaludtam. Petőfi másnap reggel elolvasott nekem egy költeményt… egyúttal megkért, olvasnám el Bem tábornoknak alkalmilag a verset…”
Fogadjatok be, ti dicső falak,
Fogadj magadba, híres ősi vár!
Légy üdvezelve… hol a hős lakott,
A költő ottan lelkesedve jár.
(A kezdősorok hangulata messze a múltba, gyermekkorába gyökerezik, Petőfi többször említi, hogy 1839-ben a várról olvasva a megrendülés borzongása töltötte el.)
Milyen hős lakott itt, a nagy Hunyadi!
Mily lelkesülés éget engemet!
Szívemnek hangos dobbanásai,
Beszéljetek ti ajkaim helyett.
…
El van rejtezve a világ elől
E szent magány; beléje más nem lát,
Csak messziről fehér fejével a
Hegyek nagyapja, a vén Retyezát.
… Petőfi kívánságát még aznap, Bemnél történt látogatásomkor teljesítém. Bemre is nagy hatást tett Vajda-Hunyad. A Hunyadiak történetét ismerte, és midőn a költemény tartalmát németre fordítva vele közlém, és a vers végén előfordul a dicső Hunyadi és Bem szelleme közti azonosság, az öreg hős elérzékenyült, s szemei könnyeztek.” (Pár nap múltán az egyik tiszttárs megküldte a László-családnak a „Vajdahunyadon” egy másolatát, melyet – mint levelében említi – Petőfi megbízásából írt le az eredeti kéziratról.)
Ennyi a látogatás.
A századvég közízlése e pár óra történetét is biedermeieresen kiszínezi, divatja szerint Petőfi a vár fokán írja versét, a háziasszony homlokon csókolja a költőt stb.
Hanem a mi orvosunk fantáziája fegyelmezett, annyit és úgy írt le, amint az megtörtént. Gesztessy legelébb Ebesfalván találkozott Petőfivel, éppen a sebesült Bemnél járt, átkötözni kezét, majd Teleki Sándor behívta barátjához, aki ugyanabban a házban feküdt lázasan, valószínű újra elővette a maláriás roham.
„… Teleki ezredes bemutatott… Tiszteletteljesen közeledtem Petőfi betegágyához. De mily nagy volt a meglepetésem, midőn a beteg azon kérdésemre, mi baja? reám nézve, kevés szünet után azt mondá: Fogd meg a pulzusomat, te borbély!” Gesztessy, aki nemcsak orvos, de bölcseleti doktor is volt, egy percig se vette ezt zokon, Teleki amúgy is pardont kért tőle rögtön, „… én magamat tájékozván, a gyógykezelést elrendeltem. Petőfi másnap egészséges lett.”
Még valamit a László-családról: a visszatérő fekete-sárga császári hatóság nem sokat teketóriázik László Józseffel, a lázadókkal való kapcsolatáért az igazgató-gondnokot a vasműtől elbocsátják, sőt házifogságban őriztetik, aztán átkísérik Nagyszebenbe, ahol tíz évi várfogságra vetik. Felesége, nyolc gyermeke pedig kilátástalan nyomorúságba süllyedt, földönfutó lett a család… Mégis, pirulás nélkül nem lehet olvasni az egyik László-leány évtizedekkel később kelt levelét, amelyben elátkozza az egész szabadságharcot, azt a vészthozó napot, el a vendéglátást, és megtagadja magyarságát is, amikor kegydíjért esedezik a főhatalomnál.
A hétköznapok dokumentumait, a tárgyilagos történetet a memóriálék halmazából tárta föl Hatvány és Dienes András irodalomtörténész kutató, és kivételes gonddal rekonstruálták például Petőfi végső erdélyi útját.
„Petőfi egy igen boldog napot élt át.”
Különben aznap – 1849. április 14-én – a forradalom parlamentjében kimondják a Habsburgok trónfosztását – amiről természetesen a Hunyadi-vár látogatói akkor még mit sem tudtak.
Megjelent A Hét II. évfolyama 53. számában, 1971. december 31-én.
