Dr. Bernády György: „És én egy új várost építek Önöknek!”
Közfelkiáltással választottak, egyhangúlag, hatalmas ovációval,majd percekig viharos éljenzés töltötte be a termet. Végre fölemelkedett a főispán:
– Felkérem, a Megválasztott Polgármester urat, tegye le a hivatali esküt!
Mindenki fölállt, és mély csöndlett a teremben. A tanácstitkár a főispán baljára került, egy irattartóból kiemelte az esküszöveget. A Megválasztott Polgármester a közgyűlés és a főispán elé lépett, esküre emelte jobbját, és ahogy a titkár olvasta a szöveget, kicsit rekedtes, emelt hangon mondotta utána:
– Én, doktor Bernády György…
– Marosvásárhely törvényhatósági joggal bíró szabad királyi város polgármestere, esküszöm…
– Hogy a törvényeket, a törvényes szokásokat, rendeleteket és szabályokat megtartom…
– A hivatali titkot megőrzöm…
– Hivatalommal járó kötelességeket részrehajlatlanul, lelkiismeretes pontossággal teljesítem és polgármesteri tisztemben híven eljárok.
– Isten engem úgy segéljen!
Mennydörgő taps.
Sándor János főispán így folytatta:
– Van szerencsém átnyújtani a Megválasztott Polgármester úrnak a Város Pecsétjét.
Ennek megtörténte után Dr. Kabdebó Ferenc közjegyző a törvényhatósági bizottság nevében köszöntötte a város új elöljáróját. Végül a polgármester került sorra:
– Méltóságos főispán úr! Tekintetes Törvényhatósági Bizottság!… – Bernády székfoglaló programbeszédét mondotta el.
Történt pedig ez 1902-ben, március 8-án, egy szombati napon, a régi tanácsházán, a déli órákban.
Mire tett esküvést, mire vállalkozott ez a 38 éves férfi? Milyen volt a Tekintetes Város, amelynek polgármesterévé választották? Hogyan festett a századforduló előtt Marosvásárhely?
Valamikor a szeszélyes Maros folyó medre formálta a város Fő-terét, amely történetünk idején egész Erdély legtágasabb vásárhelye, feneketlen sártengerével tulajdonképpen rendezetlen, szemetes térség, ahol „a meszes és fával rakott falusi marhaszekerek napestig vesztegeltek, szénaszakaszok porcziókba kötve árultattak, lepedőkre kiterítve mosott búza száradt, a telkek előtt rakásban tűzifa, aprítják fűrészbakon, a kitett tutajgerendák ítéletnapig szokott heverése, a bőröknek és cserehajnak kerítésen kiszárítása mindennapi látvány” – olvassuk a korabeli krónikában.
Esős időben átmenni egyik oldalról a másikra még tégladarabokon is szinte lehetetlen, a „férfiak hosszú kordovány bornyúbőr tsizmában, élire tett patkóval, az asszonyok magos fasarkon jártának és tsak a Németek kisasszonyai láttathattak inkább paputs-ban.”
Ősszel, jó száz évvel ezelőtt, a módosabb házak lányai az Apollo-bálház színházterméig „more patrio”, honi szokás szerint juthattak el: vízhordócseberben kuporogva. Aki meg elöl emelte a cseberrudat, az szélfogós lámpát tartva világította az utat.
A Főtér és a Poklos utca torkollásánál, a befásított Sétányon szórakozott vasárnaponként az ifjúság, fagylalt és muzsika mellett. A Minorita-rendház és a Kollégium között mély árok vezette le a Felsőváros vizét a főtérre, ez volt a Nagyköz. A Kollégium túlsó oldalán nyílott a Kisköz, víznek medre az is, a vár mellett pedig ugyancsak árokban szakadt le a Nagyhegy vize.
A várbeli templomhoz, a Darvas allé első fáinál, falépcső és fedett folyosó vezetett. A várfal alatti árokra hídként, láncokon a roppant templomajtót eresztették alá. A Szent-Király utca végén lévő Maros-hídhoz hasonlóan, ezt a várba vezető fagrádicsot is Bodor Péter szerkeszti, összeácsolva egyetlen vasszeg nélkül.
Az akkori várost könnyen lehetett három fertályra bontani.
A Főtér körül épült ki az Alsóváros, a Kövecsestől, a Kecske-köztől és a Sáros utcától lefelé terült el. Utcái porosak, sárosak voltak, meghordva prizsmakővel, elnyúltak hosszan, mint például a Szent-Király (a mai Kossuth), Szent-György (a mai Lenin), Tyúkszer, Poklos utca vagy a Hajós-köz. A Nagypiac enyhe ívét egyetlen utcavonulat követte, a Dinnyeföld utca (későbbi nevén Kör-utca, ma Cuza Voda), amelyen túl már a Marosig csak mező, meg szántó húzódott. Akkortájt kezdett épülni, erre az ívre derékszögben, a Belső- és Külső-tábor utca, a mai Szabadság út. Tavaszi áradáskor a medréből kilépő folyó mélyen feljött a városba. Hagyva vissza nyárra, békával teli tavakat a főtér szomszédságában, a Lázár-kertben.
Akkoriban még mindenki emlékszik, hogy a Holtág és a Malom-árok közti szigetet, az 1816-os ínség idején, Houchard József, francia származású városmérnök rendezte és vette művelésbe, keresztelve a szigetet Elbának – alig egy éve búcsúzott Európa Napóleontól).
A Felső- vagy Ó-város centruma a Szent-Miklós utcai fapiac (ma Bolyaiak tere). Három kútjával, kocsmáival fogadta a Nyárádmente népét. Szegélyezi Marosszék, a régi vármegyeháza, a Kollégium, a Teleki gróf Bibliotékája és a királyi ítélőtábla. Mindössze néhány utca az egész fertály: az Ebhát, Régi-baromvásár. Térjmeg, a Gagyaszár (ahol később a törvényszék épül), a Fürdő, Alsó, meg a Belső- és Külsőkutas.
A harmadik, legöregebb fertály a Németváros, ez a vár és környéke. Még az 1700-as évek második felében, József császár alatt telepítik ide az osztrák adminisztráció funkcionáriusait, gyerekeiknek külön német iskolát alapítva. Manapság erre a korra egy-egy polgár család neve ha emlékeztet.
A város főhíressége a nagypiaci zenélőkút. A magisztrátus 1800 körül rendeli el fölépítését, a vízszűke enyhítésére. A munkával Bodor Pétert, a zseniális székely ezermestert bízzák meg, aki a bécsi mérnökiskolán tanult, jártas az asztalos, kertész, órás, lakatos mesterségekben, malmot, kutat, hidat, orgonát épít, bankót ver (törvény ellenére), majd 1849-ben Bem seregének gyutacsot gyárt Kolozsvárt és sokcsövű ágyút komponál, láncosgolyókkal, hogy aztán még abban az évben kiköltözzék a házsongárdi temetőkertbe.
A Bodor-kút vizét a várból kapta. Az erődített dombhátról, a folyó teraszáról öblös, téglakanálisok gyűjtötték össze a forrásvizet. Vezették le a Vargák bástyájával szemközt, a kis park alatti medencébe. Innen araszos belvilágú, facsövön jutott el a víz a főtérre. A zenélőkút teste köröndalakú volt, falazatából négy csövön folyt a víz. Kupoláján Apollo-szobor díszlett. A kontinensen akkoriban sokat beszéltek Kempelen Farkas automatáiról, de erre, mifelénk senki se érdeklődött erről a szellemes gépről, amelyről biztosan ma csak azt tudjuk, hogy 1816-ban már muzsikált. Nem ismerjük a szerkezetét, azt sem tudjuk, mit is muzsikált. A kupola szobrát az 1836-os nevezetes vihar ledönti, megrongálja magát a kutat is. Valószínű, akkor megy tönkre a zenegép is, amit aztán sokáig őriztek a régi városi tanácsház padlásán, mert megjavítani nem tudta senki. A századvégen már nem találnak semmit belőle. (1911-ben bontják le a megrongált kutat a Takarékpénztár és a Bem-szobor közti térről, amikor színházépítésre készül a város.) Ahogy Borosnyai Lukács János kollégiumi tanár, a püspök unokája följegyzi, a kút muzsikája egykor minden hat órában megszólalt, naponta tehát négyszer. A köröndöt jegenyék szegélyezték. Éjnek idején a szomszédos falvakba is elhallatszott a Bodor-kút zenéjének hangja.
A szomszédos falvakba? Ne gondoljon az Olvasó valami nagy távolságra. A századközép éveiben olvad a város testébe az a kilenc közeli falu: a két Sásvári (a koronkai határ felől). Székelyfalva (a Maros-part), Gordásfalva (a későbbi Fürszt-telep, Gurdaly és Szent-györgy között), Benefalva (Szent-anna felől). Kisfalud (a későbbi Dinnyeföld utca), Kisudvar, Hídvég, Remeteszeg (ezeket csak 1900 után csatolják be).
Ennyi lenne hát a város.
A régi tanácsház kapuja fölött fényes címere: „válltól elvágott emberi kar, egészen pántzélba vonva, két élű karddal, egy medvének fejét keresztüldöfve, nyersen, véresen piroslólag, felfelé tartva, aranyban, ezüstben és más, ahhoz illő ércben készítve, mellyel éljenek petsétül minden névvel nevezhető irományokban”. Egykor így íratta le a pecsételő címert a Nagyságos Fejedelem, Bethlen Gábor, megtartva azt, és emelvén királyi várossá Nóvum Fórum Siculorumot, Zékely-Wásárhelyt. Ezt a Tekintetes Pecsétet kapta Bernády is.
Jelentéktelen, magáramaradt, elzárkózott, poros provincia lehetett. Lakóinak száma 1850 körül alig haladja meg a kilencezer lelket, és abban az 1902-es esztendőben, amikor polgármester-választásunk lejátszódott, még mindig csak 19 522, ebből is a helyőrség kötelékéhez tartozik 1807.
A városkának ipara jóformán nincs. Csak az elfogult lokálpatriotizmus látja gyárnak azt a néhány nagyobbacska volt céhműhelyt. 1894-ben születik a Cukorgyár R. T., de mindegyre csőd fenyegeti akkoriban a vállalkozást. A város területe, határával egyetemben alig 6000 katasztrális hold, ebből 2300 hold beépítve, 1400 hold erdő, művelésre mindössze 2200 hold marad. Egy nagyközségnek nagyobb a határa!
Ha se ipara, se földje, hát miből éljenek az emberek?
Meghökkentő felismerés, de így igaz: a várépítő főbíró és diplomata, Borsos Tamás 1634-ben bekövetkezett halála óta ez a város lényegében nem változott semmit! Közvagyona, középületei, palotái és magánházai két évszázad alatt alig gyarapodtak, közbiztonsága meg éppen romlott.
Pörök, viszályok, kemény kormányzás híján az örökös széthúzás. Csokonai Vitéz Mihály a marosvásárhelyi várban jegyzi föl ezt a gondolatot: „Ha egy ember támadt, aki áldást ontott – Embertársaira, száz volt a ki rontott”. Ebben a városban valahogy minden kátyúba rekedt.
1902: „a régi, jó idők” már elfedik a növekvő gazdasági és társadalmi feszültségeket, a dinamikus konjunktúra, a vállalkozások kora még tálcán kínálja a tőkehitelt.
Ekkor lép a kisváros magisztrátusa elé egy nagy fantáziájú fiatalember: „Ruházza rám a Tekintetes Tanács a bizalmat, a rendelkezés jogát és a Pecsétet, és én egy új várost építek Önöknek!”
Megjelent A Hét III. évfolyama 10. számában, 1972. március 10-én.