Ha valaki Bernádyt piszkálni vagy éppen támadni akarta, akkor rögtön az ivóvízzel rukkolt elő. Mi is az igazság az annyit és annyiszor fölhánytorgatott „balfogás” körül?
Vízvezeték, kanális nélkül nem város a város! — vallotta Bernády (A Somostető alatt épülő, kosárdombi villájához már előre hozat a berlini Köpenickből két szivattyút). A városi vízvezeték kifejlesztéséhez 1907-ben látnak hozzá.
Már előbb, a város fölkérésére, tekintélyes szakemberek, a kolozsvári egyetem földrajzprofesszorának vezetésével, dolgozatot készítenek a Tanács számára a folyóvölgy víznyerési lehetőségeiről. Következtetésük az, hogy a város telekkönyvezett határában nincs elégséges víz. Véleményük szerint az ártér és a teraszok folyami eredetű kavicsrétegeiben kicsi a talajvíz mennyisége. Rossz a víz minősége is, számolni kell jelentős mennyiségű oldott összásványi anyagokkal. (A meszes agyag vagy a márga fölötti talajvíz kinyerési lehetőségeire ma már, ötven év múltán, nem válaszol ennyire negatívan a hidrogeológia.) 1907-ben arra a kérdésre, hogy mi a megoldás, a szakértők egybehangzóan azt felelik: a városnak csak akkor lesz bő hozamú, egészséges vize, ha összefogva Szászrégennel megépítenek a havasokban (rögtön ajánlják a Görgény-völgy metszését) egy kellő méretű duzzasztót, onnan pedig csővezeték szállítja az ivóvizet.
A válasz amilyen ésszerű volt, éppen annyira kivihetetlen. Egyrészt, mint mindig, a vármegye most is azonnal kezdett (jegyzőkönyvből idézek) „hepciáskodni”, csillagászati összegekre srófolták föl a teleksávok árát a negyven kilométeres távon. De ha sikerült is volna valamiféle kisajátítást keresztül erőszakolni (tegyük hozzá: nem valószínű, hiszen a vármegye nagy úr volt), úgy is reménytelenül hiábavaló minden. A legdurvább kalkuláció azt mutatja, hogy közel hússzor annyiba kerül a havasokból szállított viz, mint a szivattyúzás a Maros-parti kutakból. Bernády választhatott: vagy megcsináltatja saját erejéből a kutakat és a vízmüvet, a szakemberek tanácsa ellenére, vagy pedig ki tudja, meddig nem lesz vize a városnak. És mit produkál a véletlen: az első próbafúrás a víznyerő körlet peremén a várakozásnál sokkal jobb eredménnyel végződik. Soha többet nem sikerült, még egy olyan „jó” kutat fúrni. Ha „pechükre” másutt kezdik, az eredmény figyelmeztette volna: nem lehet! És a város várt volna évtizedekig. Így aztán Bernády nem sokadozott: keresztülhajszolta a lehetetlent, megszerezte a szakminisztériumban az előzőleg megtagadott engedélyt, és belevágott a munkába.
A minisztériumot meg lehetett puhítani, de saját főmérnökét nem. Staibl Andor kiválóan képzett gépészmérnök, és műszaki korrektségére, emberi tartására jellemző: nem hajt fejet. Kalandnak minősíti a vállalkozást, lemond, pakol, itthagyja szülővárosát, elköltözik. A víz, mi tagadás, kevés volt, rossz ízű, néha zöldes, sáros lé folyt a csapokból. A módosabb polgárok drága, Berckefeld-féle homokkőszűrőket szereltettek lakásukba. Százezrekért fúratott a város újabb és újabb kutakat, külföldi ülepítő és tisztító berendezéseket építettek be.
Nem úgy sikerült a víz, mint ahogy Bernády szerette volna. De egy biztos: ha ő akkor belekezd a vármegyével vívandó szélmalomharcba, életében nem lett volna semmi az egészből. Persze valamikor igen, később, 1945 után bizonyára. De hogy a város a század első felében ipart kaphatott és a civilizáció útján egyet-kettőt léphetett, abban nem kis szerepet játszott, hogy a vízmű mégiscsak üzemelt és a kanalizáció a földben volt.
A tisztesség megkívánja, hogy álljunk meg az annak idején virulensen gyűrűző és mindmáig számon tartott vádaskodásoknál: az úgynevezett panamáknál.
A skrupulus nélküli, ordináré vádaskodás melegágya és gyakran kitalálója a helyi sajtó volt. Az akkori vásárhelyi újságokról keserű gúnnyal írta le valaki, még annak idején: „kinyitva a lapokat, mindig az az érzésem, hogy városomat megint neglizsében látom!”
Az ellenzékinek titulált lapocskák állandó gyakorlata az inszinuáció, a rágalmazás. Egy-egy nagyobb lavina kapcsán a városi tanács vagy maga Bernády sajtó útján elkövetett sértésért, hitelrontásért vagy rágalmazásért pert indít. A vádak inkorrektek, a védekezés kicsinyes, sokszor éppen nevettető. Van olyan hét (például 1909-ben), hogy 16 cikkben támadják a polgármestert: elpanamázta a vízművet és az aszfaltot, telekspekuláció folyik a Höbling-féle major parcellázásánál, a Tisztviselő-telep építésénél, túlértékelték a telepre félvezető utca vásárlásakor a Gyulai-telket, megrabolják a várost a Bethlen Gábor-sétány rendezésénél, a Somostető kiépítésénél, miből dőzsöl a város kényura a „Pannóniában”, ahol tokot zabál tartármártással! stb. stb. Az egyik jeles szignó a véresebb cikkek alatt: Csurogi Leó, de nem sikerült nyomára bukkannom, ki rejtőzött e név mögött, a periratokban mindig a főszerkesztők neve szerepel, akik kötelesek voltak megjelenni a tárgyaláson.
A támadásokra következik a rigorózus válasz: pör, ítélet, törvényhatósági jegyzőkönyv, amiben a főispán meg a tanács bizalmáról biztosítja Bernádyt, akit deputáció keres föl, aztán a cikkek árja jelenik meg a városházapárti lapokban. Mindenki nyilatkozik és fölháborodott, a Kerékpározók Egyesületétől a Rákóczi-asztaltársaságig. Lehet, hogy abban a korban nem ment másként, ezek voltak a játékszabályok.
Egy vaskosabb ügy: 1907-ben a katonai-alreáliskola építésének versenytárgyalását (a szebeni hadtestparancsnokság dönt az ügyben) nem vásárhelyi vállalkozó nyeri, hanem a Grünwald Testvérek-cég. A négymilliós üzlet még e tekintélyes cégnek is komoly ügy. De a törvények fönntartják a város fellebbezési jogát, mert fölvállalhatja maga is, mint jogi személy, az építést. Hogy a polgármester ne éljen törvényes lehetőségével, Grünwald egyik cégvezetője, a legnagyobb diszkréció mellett, 40 ezer koronát juttat Bernádynak (összehasonlításul: polgármesteri fizetése, közvetlenül főispáni kinevezése előtt, havi 4200 korona). Egyszer csak az ügy kipattan, cikkek, interpelláció, pör, ahogy az lenni szokott.
Ekkor, szólásra emelkedve a törvényhatóság előtt, krisztusi pózba széttárva karjait jelenti ki (szállóigévé válik a mondás: Én, odakint a református temetőben, haló poraimban is nyugodt lelkiismerettel fogok pihenni, mert ennek a városnak egyetlen fillére kezemhez nem ragadt! (Mire valaki hangosanközbeszól hátul: Fillérek nem is, hanem koronák!).
Igen ám, de a pör első órájában a város képviselője bemutatja a könyveket: a polgármester az ajándék átvétele napján (a pénzt titokban teszik Bernády kezébe, zsebre vághatná!) befizeti a 40 ezer koronát a város pénztárába, és abból finanszírozzák a somostetői lövölde és a vendéglő fölépítését. Hogy a Bernády tudtán kívül, háta mögött, nevét lobogtatva, folytak panamák? Erre alapos gyanú van. És hogy kik éltek vissza Bernády nevével, arra az egész akkori város úgyis jól emlékszik. Meg aztán ha csak kis töredékükben is, de igazak lettek volna a gyanúsítások, hát hová tette Bernády a pénzt? Gyűjtött vagyont? Jó módba született, gazdagon élt, a városban emeletes háza (a mai Lenin utca 31.), Szovátán villája volt, a kosárdombi villát már előzőleg eladta Bürgernek. Ennyi ingatlanra igazán telt egy patikaörökségből, no meg a polgármesteri és főispáni fixéből! Méltatlanul hurcolták meg nevét!
Hadd következzék egy stáció a hírhedt adósságoknál. A kortársak feddő szigorral emlegetik, hogy „eladósította városát!”
Még a kegyelmes úr is, a belügyminiszter, ugyancsak ezen az állásponton van, és 1915-1917 között számonkérő széket hívnak életre a törvényhatóság tagjaiból. Rovancsolás, nagy háború folyik a Városházán. Nem részletezem, hiszen egyetlen esztendő számonkérő-széki jegyzőkönyve 780 gépelt oldal. Még Bürger Albert is, a város leggazdagabb embere, Bernádynak tűzön-vízen át mindig híve, aggodalommal beszél: „Méltóságod azt ígérte, tizenöt évvel ezelőtt, hogy nem csinál adósságot. Ma, amikor 29 ezer lakója van a városnak, van nekünk horribilis 31 millió korona adósságunk! Tehát e város minden lakójára, ideszámítva a Lavotta utcabelieket is, fejenként több mint ezer aranykorona adósság jut!”.
Szó se róla, tekintélyes összeg. Mivel védekezett Bernády, aki a vizsgálat idején már főispánja a városnak, mit mondott a kölcsönről: tíz esztendő minden kormánya biztosította a várost, hogy az iskolákat állami kezelésbe veszik, megtérítve kamatostul a beruházásokat, ebből nem történt meg semmi. A háború miatt pangás tapasztalható az iparban, a városi tulajdonban lévő üzemek nem jövedelmeznek.
A pénz rohamosan devalválódik, az egykori előnyös leltételekkel kapott kölcsönök kamata megnőtt. Hát tehet ő mindezekről?
1916: az asztalra csap: ha akkor nem cselekszünk, ha ma kellene megcsinálni mindazt, ami előttem hiányzott, éppen négyannyiba kerülne! Kifakad: mit jajgatnak, hogy mi lesz, mi lesz? Nem lesz semmi, ő leköszön, de a várost le nem rombolják, helyét föl nem szántják, mint egykor Karthágót. Majd jön egy másik kormány és az szanálja a Tekintetes Várost!
Hallatlan jó üzletnek bizonyult az adósság. A háborúval a pénz megsemmisült, a húszas években valamicske töredéket törlesztettek a Hitelbanknál. De summa summarum: Bernády tempója és merészsége következtében a sok milliót ajándékba kapta Marosvásárhely.
A márványtáblákról… Minden középületre, városi közműre gondosan rákerült a nevezetes márványtábla, hogy épült, alapíttatott, megnyittatott „… Dr. Bernády György polgármestersége idejében”. Védjegy lett a tábla. Hogy Bernády hiú volt? De mennyire.
A márványtáblákból céltábla lett: örök élcelődés sajtóban, polgármesteri közvacsorán, irodalomban egyaránt. Ilyesféleképpen: „A rossz víz miatt kénytelen vagyok borszékit inni dr. Bernády idejében”, vagy „Megkaptam a tífuszt…”, „Berúgtam a Főtéren…”, „Beleestem a vakolatos göbébe…” és így tovább, minden jó és rossz abban a mozgalmas korban történt, doktor Bernády György polgármestersége idejében.
Munkatársai, titokban vagy nyíltan, ellenfelei is voltak. Hofbauer Auréllal, örök helyettesével és utódával a polgármesteri székben hányszor robbant össze, hány incidensük volt, vívott vele fegyelmi csatát majd mindegyik főispán előtt vagy az államtitkár kabinetjében. Bodollával, a városi tisztifőügyésszel, a gazdag ügyvéddel, sírig tartó háborúzása egy egész, még meg nem írt regény.
Bernády sok emberrel volt pertuban, ahogy mondják „mindenkivel tegeződött”: a fiákeressel, választási kortessel, táblai elnökkel. Ünnepélyes, pátosszal teli modora, méltóságos többes száma, figyelmes udvariassága és sűrű kézfogása, mind valamiféle bűvös kulcsok voltak a páratlan népszerűség kapuján. Bernády az a fajta polgárember volt, aki őszintén demokratikusan gondolkodott, nem ismert külön mértéket senkivel szemben, akár magyar, akár román legyen az illető. A városi polgár, a kisutcabeli gazdálkodó, a sértődékeny kisiparos: bűvölten hajolt meg előtte. És ha a városnak kért, ha pénzt kért, erőn felül sokat, megadták éljenezve. De csak az ő szavára. A kispolgár szemében bálvánnyá magasodott Bernády Gyuri. A legszegényebb ember is tudta róla: hogy a nagyszünetekben ingyen tejet osztat az iskolákban. Bernády már fiatalon belép a szabadkőműves-páholyba. 1896 decemberében avatják mesterré, majd sokáig a vásárhelyi Bethlen Gábor-páholy nagymestere. Bernády életét nem lehet a szabadkőműves-páholytól elszakítva vizsgálni. Legjelentősebb cselekedetei mögött (nagyberuházások, emberbaráti intézkedések stb.) mindig ott kell tudni a szabadkőműves-páholyt.
Egy távoli tisztelője (az egyetlen, akit tudomásom szerint párbajra hívott, mert az Erdélyi Helikon hasábjain azt állította róla , hogy „mondatai terjedelmesebbek köztereinél”), jellemezte a legtalálóbban: Bernády volt az „áldott rossz ember”.
Azt tartották róla: neki minden sikerül. És ezt talán sokan mitikusan hitték is.
1938 október: a kollégium dísztermében ravatalon feküdt. A hosszú terem roskadozott a virágtól, pompától. A déli órákban, rövid szünetre megszakították a zarándoklást, bezárták a termet. De valaki tanár csak fölment a nyitva felejtett oldalerkélyre, megnézni a ravatalt.
Köpeczi bácsi, a kollégiumi altiszt éppen sepregetett, nem vette észre, hogy a teremben rajta kívül van még valaki. Különben az öreg is tegezte a polgármestert, sőt, választásokon neki dolgozott. Egyszer csak odalépett a koporsóhoz, felébökött és szomorú-hangosan így búcsúzott: – Na, Gyuri, ezt járd ki!
Megjelent A Hét III. évfolyama 13. számában, 1972. március 31-én.