A tegnapot néha öregnek, divatjamúltnak, unalmasnak és szürkének ítéli az ember.
A régi város mállott vakolatú, a verandákat Izabella szőlő árnyékolta, a szellőző szekrények levendulaillatúak voltak, inhaláláskor tüzes követ buktattak a fortyogó fazékba és terpentint csöpögtettek bele…
A tegnapot ezer részlete, a hordaléka élteti bennünk, ízes kifejezések, kitörölhetetlen hangulatok, föl-fölbukkanó mondatfoszlányok, nyelvtörmelékek, örökké izgalmas újra fölfedezni az előttünk járókat, diskurálni képzeletben régi emberekkel – gondosan ápolt Kossuth-szakállat viseltek meg fekete zsakettet hordtak –, persze nosztalgia nélkül csak azokra tudok gondolni, akiket személyesen már sohasem ismertem, nem ismerhettem, mert elvitte őket idő előtt a spanyolnátha vagy valami más békebeli halál, de akik mégis közöttünk élnek.
Mint például Halász József.
Mit akarok ma vele? Egy életen át egyetlen portré rögződött bennem, egy vénember arca, semmi más, egy régi fotográfiát, amolyan kabinetfényképet kopírozott róla az emlékezet – szakáll, zsakett –, hasonló ódon, divatjamúlt klisét rajzolt róla a kegyelet is, egy-egy alkalmi évfordulós cikk, „A haladás és a jövő szolgálatában”, ismételgetve a közhelyeket – hát kit is érdekelt volna ez a tegnapi vénember?
A párt forradalmi és haladó hagyományokat megőrző-ápoló nevelési politikája szellemében érzem kötelességnek Halász Józsefre és vele kapcsolatban kutató, feltáró munkásságunknak egy mulaszthatatlan feladatára emlékeztetni.
Úgy adódott, hogy most két emberöltő múltán leültem a karosszékébe, válogatni kezdtem könyvtárának roncsai között, belelapoztam az általa kivágott és eltett újságokba, folyóiratokba, beleolvastam a cikkeibe, kézirataiba, kezembe került könyvtárának katalógusa.
És valami titokzatos szikra pattant, Halász József – „a vénember” – negyvennégy éves, amikor a fellendült forradalmi mozgalomban, 1918-ban is az első vonalakban harcol. És nincs még 54 esztendős se, amikor 28-ban meghal, minden ceremónia nélkül temetik el.
Egy hirtelen kivonás az újság margóján: születésének most volt a századik fordulója …
Mit csinált ez az ember? Mindent csinált, szétaprózta magát, hogy mindenütt jelen lehessen. Agitátor volt, amikor az agitátorság a megszállottságot, a próféciát, a felbújtást, az izgatást, a lazítást, a társadalmi erjesztést, a kockázat vállalását jelentette – „a régi jó békeidőben”.
A XIX. század nevelte, százada idealistának nevelte, hinni tudott az eszmékben.
Fiatalon fölesküdött például az anlialkoholizmusra, ünnepélyes fogadalommal, kontinenseket átfogó szervezet volt ez, tekintélyes propagandával. Elvállalta a feminista mozgalom szervezését, az eszperantó híve lett, nemcsak megtanulja a nemzetköziség grammatikáját, hanem szenvedélyességével rögtön a szervezést keresi. Természetes, hogy eljut a szabadkőművesekhez, de kilép a páholyból, radikalizmusának nem elég, amit ott kap. Jászi Oszkár barátjaként 1906-ban, Marxot és Adyt hirdetve, Marosvásárhelyen munkásotthont szervez és alapít, hetilapot szerkeszt, és Munkás-Otthon Értesítőt, 1903-ban belép a szociáldemokrata pártba, hamarosan a párt helyi vezetője. A századforduló nagy szocialista hulláma vezeti el a pártba, a fiatal Halász szándékait sejtve, abban az értelemben lett szocialista, ahogy Bemard Shaw is az volt, majdnem abban az értelemben, ahogy már a lapszerkesztő Marx megkövetelte.
Talán húszéves, amikor a dunántúli fiatalember Erdélybe kerül, Marosvásárhelyen telepedik le, megnyeri az Agrárbank versenypályázatát, titkárként kezdi, végül kvalitása miatt a bankélet csúcsára emelkedik, igazgató lesz. De mikor a megközelíthetetlen főtisztviselő a társadalmi érdeket elébe helyezi a bankérdeknek, nem sokat teketóriáznak vele, menesztik.
Háza belföldieket, külföldieket lát vendégül, lakásán, könyvtárszobájában a nagyvilággal találkozik a kisváros, rajongó tanárok, tehetséges művészek, fiatal munkások, gyakorló forradalmárok járnak hozzá tanulni, tőle kapnak könyvet. A Munkásotthon alapításakor egy teljes könyvtárat adományoz.
Saját könyvtára ma is tiszteletet parancsol: négyezer könyve a polcokon, micsoda áldozattal vásárolta össze, katalógusa kultúrtörténeti dokumentum, harminckét folyóiratot járat, poster-gyűjteménye külön szenzáció, korának nyomtatott szellemi élete, szépirodalom, társadalomtudomány, minden megvan nála. A legelső Adyk, azok a szecessziós rajzú keskeny füzetek, az induló erdélyi magyar irodalom, valahány editio princeps.
Minden predestinálja arra, hogy a kigyúló forradalom embere legyen – de csak a forradalom bukását érhette meg. Puritán egyéniségével és komoly nevével Halász József továbbra is a haladást szolgálja, igazi internacionalista gyakorlattal lát munkához az erdélyi valóságban. A kisebbségi élet nagy újrakezdője. Munkájáról külföldön is sokfelé tudnak, de ő mindig hátul áll, a háttérben marad, szervez, agitál, rendez, vitatkozik, cikkezik, levelez – levelezése histórikum ma már. A legreménytelenebb időben is minden társadalmi jó ügynek és kisebbségi munkának cselekvő részese volt. Nagy beteg, amikor levelet küld egy fiatal barátjának, ez a levél egyfajta politikai testamentum. Az összefogást sürgeti: „Én is ott lennék. Magamat is besoroztam, de én semmit sem akarok és mindent. Ott leszek, hogy a progresszió iránti érzéseim forróságát emanáljam, fűtsek, mint a szén és közben elfogyjak, vegyi ragasz legyek, hogy az összedolgozást segítsem, trágya legyek, hogy alkalmas tulajdonságaim felszívódásával a fejlődést támogassam. Csak jó levegő legyek, hogy biztosítsam a légkört a csírába szökkenéshez.”
Makacsul hitt az emberi lélek pallérozhatóságában, a társadalmi rend forradalmi korrigálhatóságában, átalakíthatóságában, és a legnehezebb időben is tudott fölfelé mutatni az emberélet útján.
Halálakor azt írta a Tükör vezércikke: Köszönetünkkel megadjuk neki azt a tisztességet, amit nagyjainak adhat egy lesújtott nemzedék… Emlékét a nagy kezdőknek kijáró hálával fogjuk megőrizni.
Megérdemli – nem kétséges!
Megjelent A Hét VI. évfolyama 2. számában, 1975. január 10-én.
