Enyhe köd szállt a biemerhaveni kikötőre azon a keddi napon, 1911. május 30-án. A késő esti órákban hajózták be kis csoportokban az utasokat. A brémai Norddeutscher Lloyd óceánjárója, a „Keiser Wilhelm II”, fényesen kivilágítva várta vendégeit.
Az apró gőzösről lassan szálltak át az alsó fedélzetre, a hűvös szélben Bernády fölhajtotta übercíhere gallérját, az őt üdvözlő fedélzeti tisztnek át akarta nyújtani útlevelét, de az zavartan kért bocsánatot, hogy nem szükséges. A londiner a 62-es számú, első osztályú kabinba vitte bőröndjeit, elvált útitársától, Pfeifer Ignác műegyetemi tanártól, aki egy emelettel lennebb kapott szállást. Kabinjában hozzálátott az átöltözéshez. Ahogy zsebéből kivette, szórakozottan kinyitotta útlevelét; sose volt neki eddig ilyesmi. Most is csak a Pénzügyi Minisztérium ajánlására állíttatta ki magának a rendőrségen, hogy ha szerződést kötne, szükséges valamiféle útiokmány, a felhatalmazó leveleken kívül. Belelapozott a vajszínű útlevélbe: … állása: polgármester, kora: 46 éves, hova utazik: Európa és Amerika, célja: tanulmány… érvényes: egy évre… Fordított. Egész oldal a személyleírása. Hümmögve böngészte végig. Termete: közepes, arca: sovány, haja: őszes, szakálla: borotvált, szeme: kék, szája: rendes, orra: rendes, különös ismertetőjele: ide Geréb helyettes rendőrfőkapitány egy vonalat húzott. (Este Bernády az első nap élményei közé följegyzi: vajon nem lenne nekem semmi különös ismertetőjelem?) Hanem most sietni kell, a nagyszalonban az óceánjáró kapitánya fogadja az utasokat.
A pazar szalonban először egy villogó, arányló föliratot vesz szemügyre, Pompeius parancsára ismer:„Navigare necesse est, vivere non est necesse!” Züppers kapitány, a „Keiser Wilhelm II” parancsnoka, impozáns, hófehér, pödört bajuszú, magas termetű tengerésztiszt, sok kitüntetéssel mellén. Elsőnek Herr Dupont J. Alfreddal, aztán Mexikó konstantinápolyi főkonzuljával, majd Herr dr. Georg von Bärnadyval szorít kezet. Kellemes hajózást kíván neki, mint mindenki más „Hölgyeknek és Uraknak”, átadja a Hajókönyvet és külön díszborítékban saját, dedikált fényképportréját. Bernády csak éjfél után kerül ágyba, zsibongó fejjel, még olvasgatja a Hajókönyvet, végigböngészi benne az utaslistát, a menetrendeket, a hatnapos út teljes étrendjét, bárlistáit, a különféle tudnivalókat a postáról, pénzváltásról, értékmegőrzésről, a zónaidőkről, aztán megpróbál naplót írni, de rettentő fáradt már…
A hatodik napon végre, egy hétfő este, megpillantják messze az ég alján Amerika fényfüzérjét. Majd csak éjszaka kötnek ki és reggel szállnak partra. Addig is, még Pfeiferrel akar valamit megbeszélni, hozzá indul, útközben egy tegnap megírt levelet ad föl a hátsófedélzeti postahivatalban. (Nagyon fontos levél ez, más alkalommal még bemutatjuk mi is!)
Vajon miért utazott Bernády és Pfeifer háromezerötszáz tengeri mérföldet? Miért kelt át az óceánon a vásárhelyi polgármester? 1911-et írunk, alig a minap fedezték föl, véletlenül, kálisó után kutatva, a sármási földgázmezőket. A próbafúrások mesés tartalékokat sejtetnek. Bernády Kolozsvárt terem, egyetemi szakértőkkel tárgyal. Hazajőve kimondja a fölismerést: ez a nyersanyag lesz az, ami el fogja tartani a jövőben a város polgárait, a földgáz fizeti majd vissza a kölcsönöket, a kamatokat, a gáz lesz a mi aranyfedezetünk!
A törvényhatóság előtt, február 11-én egész délelőttös expozét tart: az erdélyi természetes földgáz, a metán ipari lehetőségeiről. A páholyban már előbb fölveti a gondolatot: az Észak-amerikai Egyesült Államok földgáz-tartalékát 7000 milliárd köbméterre becsülik, hosszú ideje, széles körben alkalmazzák fűtésre, gőztermelésre, és a vegyipar megújhódik vele. Utána kellene járni, hogy csinálják a jenkik? És mindenképpen és mindenekelőtt meg kellene előzni Kolozsvárt a metángáz indusztrializálásában! A földgáz Marosvásárhelyt egész Erdély leggazdagabb városává emeli! – vallja, hirdeti és máris utazik. Pfeifer műegyetemi professzorral szerződést köt műszaki asszisztenciára, megszavaztat „egy amerikai tanulmányút céljára 15 000 koronát”, a Jelzálog Hitelbanktól elfogad további 14 000 koronát, útja támogatására, egy feltétellel: az eljövendő beruházásokat ez a bankház finanszírozza.
Még indulás előtt, egyik mareonigramot a másik után kábelezteti át az óceánon, New Yorkba a Standard Oil Companynak. Mindent megkérdez: az útvonalról, árajánlatokról, prospektusokról, jelzi az érkezés dátumát. Egy Haimann nevű, idevaló, de kint élő gépészmérnököt kér föl tolmácsnak. Rohannak a napok, május közepén búcsúzik városától, és június 6-án már partra száll Amerikában.
Két kerek hónapot tölt az Egyesült Államokban, végigutazza a kontinenst New Yorktól Los Angelesig és vissza bejárva Philadelphiát, Pittsburghot, Buffalót, meglátogatva a Niagara-vízesést, Clevelandot, Chicagót, Kansas Cityt, Oklahoma Cityt, a Colorado kanyont, San Franciscót, vissza Salt Lake Cityt, Denvert, Washingtont, Baltimoret. Persze ezek csak az út fő állomásai. Közel negyven városban jár, ahol már az indóházaknál autó vagy kocsi várja – a Standard Oiltársaság precízen és racionálisan szervez – és viszi őket meg a NewYork-i kísérőket, ipartelepről ipartelepre.
(Az amerikai út dokumentumai, sok mással egyetemben, a Maros Megyei Múzeum Jelenkori történeti osztályán találhatók, a Bernády-hagyatékban, Gaál Kornélia muzeológus gondozásában.)
Rettenetes fárasztó végigolvasni a Bernády-írta útinaplót: földgáz, földgáz, földgáz, mindez rengeteg lefordítatlan amerikai, műszaki kifejezéssel tarkítva, egymást váltogatják a kúttelepek, fúrások, rotary-fúrók, tornyok, távvezetékek, aztán vegyiművek, energiaielepek, kereskedelmi irodák, polgármesteri hivatalok – reggeltől estig. Egy szakadatlan izgalmi állapot, bekapnak egy ebédet, egy felvétel a Niagaránál, máris tovább. Azzal a gonddal, ahogy egykor Than Károly professzor úrnál, gyógyszerészhallgató korában, a mennyiségi vegyelemzések eredményeit vizsgajegyzőkönyvbe foglalta a laboratóriumban, úgy gyűjti most a propektusokat, a dokumentációt, rója tele elhúzott betűivel a lapokat. Köbméterek, köbhüvelyek, mérföldek, yardok, colok, squarefootok, Fahrenheit-fokok, gallonok, bushelek – az Egyesült Államok földgáz-kitermelése itt kavarog, megörökítve abban a ma már valósággal ódonnak ható régiségben, ahogy azt ő akkor föltérképezte.
Megmondom őszintén, az egész akkurátusan megőrzött dokumentációból, fotográfiákból, érem- és plakettagyűjteményből engem legjobban a hazahozott kanálgyűjtemény érdekelt. A maga meghökkentő őszinteségével. A jókora kazettán rézlapocska: fölírva rá, hogy a kanalakat dr. Bernády György polgármester gyűjtötte, amikor Marosvásárhely város közönségének megbízásából tanulmányúton járt itt és itt. Megejtő az emblémás, emailos, címeres, rozettás, csillogó kis kanalak sokasága! Vásárolta ezeket mindenfelé, a hajófedélzettől kezdve a Colorado-völgyig, hazahozta, bársonnyal bélelt mahagóni kazettába ágyaztatta és ránk hagyta. Augusztusban, útban hazafelé, a „Krohnprinz Wilhelm” másik német óceánjáró első osztályán, tervezgetéssel telik az idő. Leveleket ír, amikből kitűnik, hogy gondolatban már odahaza jár városában, ahol azokban a hetekben valósul meg a régi álma: emelkedik ki a földből, állványoktól körül ácsolva, a dédelgetett palota, a Közművelődési Ház.
New Yorkban, hajóra szállás előtt, a kikötőben éri utol a hír: a magas kormány fölterjesztette „udvari tanácsosi” címre. Hamarosan tehát méltóságos úr lesz. Mindenképpen elégtétellel vette ezt tudomásul, de kellett is neki ez a rang, azért is, mert ha „odafent” intézni akart, márpedig anélkül a dolgok nem mentek, akkor sokat segített az embernek a fényes cím. (A cím de facto adományozása, a „Legfelsőbb elhatározás” csak a karácsonyi ünnepekre érkezett meg.)
Székelykocsárdon a város deputációja várta, odahaza, az Alsó-vasút pályaudvaron „mindenki” jelen volt, aki „számított”. Szürke zakóban, kicsit fáradtan, de ruganyosan lépett ki a pullmankocsiból. Holbauer üdvözölte: „… Aggodalommal kísértünk messzi utadon, örömmel vártuk kedves leveleidet… Téged az óceán, minket a kétség hullámai dobáltak. Isten hozott!” (Antalffy Endre verset ír hozzá.) Teleki Samu gróf négyes fogatán robogott át „városán”, este pazar banketten ünnepelték a Székely kioszkban.
Ezek voltak a külsőségek.
Ami a lényeget illeti, mármint az amerikai út tapasztalatának gyakorlatba ültetését, abban az ügyben Bernádynál nagyobb úr döntött: Őfelsége, az Első Világháború.
Megjelent A Hét III. évfolyama 14. számában, 1972. április 7-én.
A képeket most, a cikk megjelenése után ötven – és az amerikai út után 110 évvel – illesztettük a szövegbe.