A helyi félhivatalos, hogy úgy mondjam, a Városházához közel álló Székely Napló, 1915. július 27- én, széles egyhasábosan tördeli az ünneplő tisztelettel megírt tudósítását: „…Illusztris vendégünk van… a legnagyobb magyar lírikus tegnap városunkba érkezett.”
Ady, feleségével, Boncza Bertával, Bertukával és Bölöni György, feleségével, Márkus Ottíliával, Itókával. Brassóból érkeznek a vásárhelyi alsóállomásra, onnan fiákerrel a Transzilvániába hajtatnak, ahol két szobát bérelnek. Ady első útja a városban a főispánhoz, Bernádyhoz vezet. Attól kezdve, hogy beküldi névjegyét, két teljes napig a városi törvényhatóság feje nem is engedi el maga mellől a vendégeket.
Miért, talán felmérte a költő valódi nagyságát? Rajongó híve lett volna Adynak Bernády?
Ady életének legválságosabb szakaszában van. A háború kitörése óta a radikális költőt, aki egyaránt küzdött mindenfajta társadalmi igazságtalanság ellen (most is újra fölhánytorgatják, hogy nemrég kiállt román költőtársa, Octavian Goga pártján!) – egyszóval, a háborús hisztéria légkörében támadás támadás után éri. Móricz Zsigmond az, aki elsőnek áll a megvádolt költő mellé. A hivatalos világ és Rákosi Jenő valósággal száműzi a háborúval szembeforduló Adyt, aki nagybetegen nehezen viseli el az irodalmi fórumok hasábjain eloldozott hajszát. Már nem teóriákról van szó, az életére törnek: Mit keres idehaza Ady Endre? Nem emlékszik, Petőfi másként cselekedett! – sorozatosan jelennek meg a cikkek, késleltetik katonai fölmentését, állandóan becitálják sorozóbizottságok elé, ahol a megalázó jelenetek vérlázítóak, fenyegetik névtelen levelekben, éjszaka csendőrökkel veretik föl. Ady kálváriája ez a háborús hétköznapokban. Az irodalomtörténet pontosan föltérképezte életének ezt a szakaszát is, fölmérve az aljas buzgalmat, ahogy megpróbálják a frontra kergetni, a halálba Adyt, aki ekkor többször is foglalkozik az öngyilkosság gondolatával. Csucsára menekül, friss házasságának oltalmába.
Tabéry megpróbál 1915 tavaszán egy Ady-estet rendezni Brassóban, és a költő már készülne leutazni Erdélybe, de az újabb és újabb behívók miatt akkor elmarad az út. Március 27-én esküszik Csinszkával, Boncza Bertukával, a székelyföldi út egy elkésett, háborús nászút lenne.
Júliusban, nyári szabadságukra Csucsára érkező Bölöniék, Csinszkával együtt, végre rábeszélik a költőt, utazzanak a Székelyföldre, hiszen eddig mindig csak Kolozsvárra jutottak le.
És útra kelnek.
Brassóban egyetlen napig maradnak, a Koronában laknak, de máris úton vannak tovább, Vásárhely felé. A vonaton Ady leverten szemléli a kitáruló hegyvidéket, a letarolt erdők elhagyott senkiföldje benyomását kelti benne, az ablakban percekre megjelenő városkák nem érdeklik túlságosan. (Az erdélyi körutat Bölöni többször is megírja, először Az igazi Ady kötetében, aztán újra visszatér erre az Igaz Szóban, 1957 novemberében, az Ady-számban, 703. oldal.)
A 37 éves Ady Endre Marosvásárhelyre érkezik.
Bernády rendszeresen levelez akkortájt is, később is, Rákosi Jenővel, az Ady elleni keresztesháború vezérével. Bernádyról tudjuk, hogy az irodalom nem nagyon érdekelte, az olvasást unja, tehát egyéni ízlése vagy tájékozottsága el nem igazíthatta, érzelmileg vagy politikai orientációjában meg éppen távol van Adytól és az Ady világától, mondjuk meg pontosan: éppen a túlsó oldallal tart. A helyi Kemény Zsigmond irodalmi társaság akkori elnökének, Tóthfalusi József lelkésznek tisztségén kívül semmi köze nem volt az irodalomhoz, maga a Társaság pedig akkoriban, a húszas évek alatti megújulásáig vidéki, konzervatív, adomázgató asztaltársaság benyomását kelthette, ahol különben, a hangadók véleménye szerint, Ady Endre nem magyarul, hanem valami madárnyelven ír. Adyról jó szót Bernády tőlük nemigen hallhatott. Hanem hallhatott a feleségétől.
Heltainé jól tudja, hogy ki is az a költő. (Volt férje, a neves közgazdasági cikkíró és szerkesztő, főpolgármester, ugyancsak a túlsó oldalon állt, sőt a túlsó oldal díszpáholyában). De amikor meghallja az értesítést, hogy holnap kik érkeznek Vásárhelyre, precízen informálja új férjét, kimondva a bűvös rangot: „az illusztris vendég a legnagyobb magyar lírikus!”
Szinte vígjátéki helyzet, ahogy Bernády egy rövid este áthangolja az orchesztert. Ilyen pillanatokban nála nem érzelem vagy hangulat érvényesül: hanem egyetlen szenvedélye, a városszeretet dominál. Az, hogy „megmutathatja városát”, reklamírozhatja azt. Kezére játszik a véletlen Ady jöttével, hogy nevét és városépítő művét alkalma legyen beiratni a Nyugat hasábjaira.
Meg aztán most se feledkezzünk meg a páholyról! Bernády akkor, mint már említettük, a Bethlen Gábor-páholy nagymestere, Ady Endre pedig 1914. február 13-a óta a pesti Martinovics-páholy mestere (lásd a hivatalos szabadkőműves közlöny, a „Kelet” 1914 februári száma 9. oldalát). Ady érkeztét a szabadkőművesség titkos, szellemi szikratávirata készíti elő.
A Városháza csak a legnagyobbaknak kijáró tisztelettel (Bölönit idézem), hódolattal fogadja… „Ez sokkal nagyobb hatást tett Adyra, mintha valaki a hozzá közel álló irodalmi vagy politikai atmoszférából emelt volna előtte kalapot és fogadta volna a megillető hódolattal. Számára a vásárhelyi fogadtatás egy kis csöpp a „szeretném, ha szeretnének” és „legyek mindenkié” vágynak megvalósodásából, az igazi költői vágy beteljesedéséből.
“Bernády kiskirály volt akkor, hatalom a Székelyföldön, okos, tetterős ember, az ő idejében Vásárhely kiemelkedett a régi provinciális keretek közül és megindult az igazi városi élet felé… Dicsekedve is mutogatta nekünk, maga Bernády a pompás palotát.., és igazán nagyszabásúnak láttuk azt, melyhez hasonló kultúrpalotával más város nem dicsekedhetett.” Így ír Bölöni György. Adyt körülveszik ismeretlen rajongói, egyik meghívás a másikat éri, flekkenezés, Trébely stb. De Bernády a protokollfőnök, ő rendezi a Domokosban meg a villájában a díszebédeket és fényes vacsorákat. Tapsokkal, tósztokkal, nehéz borokkal. Bertuka először itt látja ünnepelve Adyt, és ebből a hódolatból „rá is permetez”.
A Kultúrpalota meglátogatására egy délelőttöt szánnak, Bernády bevezeti vendégét a városi közkönyvtárba, ahol Ady elámul, jóleső örömmel látja „saját műveit a legolvasottabb könyvek között”. Nem mintha Ady Endre vásárhelyi olvasottságához parányi kétség is férne (hiszen önképzőkörökben, iskolákban már egy új nemzedék esküszik rá), de amit ott neki „mutattak”, az a Bernády „érdeme”. Ady Endre elérzékenyül a meglepetéstől és örömtől – és ezért külön is áldja meg az Istene Bernádyt még haló porában is! De mi, az utódok tudjuk, hogy ami ott, a városi könyvtárban történt, az éppen olyan szenzációs rendezés volt, mint például amikor Benedek Eleket fogadja és bevezeti kislánya szobájába, ahol „véletlenül” a Györgyike ágyán és asztalán az Elek apó meséskönyvei hevernek. Ugyanígy kápráztatja el 1916-ban Móricz Zsigmondot is. Hej, Bernády tíz poétán és literátoron túltett áldott huncutságban! Ady pár hét múltán több írásában is beszámol Vásárhelyről, „Távol a csatatértől” jegyzetei a Világban és a Nyugat 1915 augusztusi számában jelennek meg (Nyugat, 1915, 925. oldalon a „Figyelő” rovatban.)
Portréjával ajándékozza meg hálából Ady Bernádyt. A fotográfián (vagy szénrajzon) többsoros dedikálás volt olvasható. (Sajnos, nem jutottam a kép nyomára, az ötvenes években egyszerűen eltűnt, legalábbis e sorok írójának nincs tudomása arról, hogy hová került az özvegytől az Ady-kép.) Bölöni leírja a következő két napot is.
“Adynak kedve támadt megnézni a legendás Szovátát. Bernády a város fogatán utaztatja őket. Hintószerű, kényelmes kocsi ez, „a körülményekhez képest elég jól trappoló lovakkal és ügyes kocsissal, így tettük meg, kis pihenőkkel, Szovátára öt-hat óra alatt az utat. Változatos volt a vidék, úgyhogy a természet iránt nem fogékony Adyt is fölrázta”.
Szováta kihalt volt, alig mutatkozott fürdővendég, a háborús idők megfosztották szokott nyaralóitól. A „fürdőbiztos” fogadja őket és szállásolja el kényelmesen. „Tavát és környékét mindnyájan tüneményes helynek találtuk, Bandi gyermekes jókedvvel fürdött, „lábon járt” a Medve-tó sós vizében és készült is oda vissza egészségesedni.”
Ady később levélben számol be öccsének: „…Tegnapelőtt érkeztünk holtfáradtan haza erdélyi útunkról, tele rajongó csodálattal, Brassó, Vásárhely, Szováta voltak stációink. Sokszor keltünk 4-kor reggel, és megnéztünk minden látnivalóban szépet, rohanva fürödtünk Szovátán, és Vásárhelyen főispáni bankett stb volt rendezve értünk…” (Az ismeretlen Ady, közli Ady Lajosné, 324. oldal.) Kedden (július 27-én) Adyék visszakocsiznak Vásárhelyre. Délután hármasban sétálnak az utcán, Itóka, Ady, Bölöni, amikor szembe találkoznak Turnowsky Sándorral. Ady felismerte Turnowskyt, a Galilei-kör volt elnökét. (A Galilei-kör és Ady kapcsolata az életrajz jól ismert területe. Ifjú barátainak a költő öt éven át, 1910-1914 között rendszeresen küldi március 15-re írott verseit. Ilyen alkalmakból születik „A Tűz márciusa” (1911), az „Új, tavaszi seregszemle” (1912). 1914-ben jár Turnowsky Ady lakásán, a galileistáknak akkor a „Piros gyász ünnepén” című versét küldi.)
Odahívja Turnowskyt: – Te vagy az első galileista, akivel erdélyi utamon találkoztam!… Különben ma este szabad vagyok. Holnap utazunk, már elbúcsúztam a méltóságos úrtól… (idézem Turnowsky följegyzéseit.)
Majd így folytatja Ady: – Ma este egy kiskocsmában, a híres Súrlott grádicsban fogunk vacsorázni, téged is szívesen látunk!
Este a Súrlottban mutatta be Turnowskyt Bertukának Ady. Ötösben vacsoráztak Bölöniékkel. Ady vidám volt, nevetett, hogy elege van már a bankettekből. Bertuka külön is örvendett, hogy nincs jelen senki ivóember, aki beletukmálná Bandiba az italt, ahogy előző nap is tették a vásárhelyi urak. A fiatal férj nagyon gyöngéden és gavallérosan bánt Bertukával, a virágos asszonytól megvásárolta az egész kosarat, de feleségének még ennél is nagyobb örömöt szerzett azzal, hogy csak mértékletesen ivott.
Ez a kellemes hangulat csak addig tartott, amíg 10 óra tájban megjelent Sztupiár Samu és Tóthfalusi József. Egész este kutattak a vendégek után, újságolták, most értek ide és kötelességüknek tartják, hogy tiszteletteljesen fölkeressék és szórakoztassák Ady Endrét!
Sztupiár főügyész jó példával járt elöl, menten butéliás borokat bontatott, és Bertuka riadt tiltakozása ellenére kezdte diktálni a tempót. A Turnowsky jelenlététől nem lehettek elragadtatva, hiszen a vendéglátás egész ideje alatt még arra is volt gondja a rendezőknek, hogy az olyan renitens fickókat, mint Turnowskyt is, meg Antalffyt, Moltert, távol tartsák Adytól. Sztupiár, aki különben szellemes ember volt, nem érezte meg, hogy a vendéget nem itatni kellene, hanem óvni attól. Mindenáron mulatozássá akarta átrendezni a vacsorát. Fáradozása, sajnos, mint máskor is, eredménnyel járt. Ady egyre sűrűbben hajtotta ki a poharakat, éjfél körül, amikor fiákert nem kaptak, Bölöni és Turnowsky alig tudták az öntudatlan költőt eltámogatni a Transzilvániáig. Mögöttük kullogott Itóka, karonfogva a könnyes szemű, szomorú Bertukát.
(Az Ady Endre egyetlen vásárhelyi látogatásáról beszámoló dokumentumok megtalálhatók, a korabeli újságokon és az előbb már idézett forrásműveken kívül, a Teleki-téka Turnowsky-hagyatékában, az özvegy Turnowskyné Erdélyi Rózsika gondozásában.)
A Székely Ellenzék tudósítója megírja: „… A költő feleségével utazott el Csucsára, hol a háború tartama alatt marad.”
Rákosi Jenőnek a Bernády-hagyatékban őrzött minden levelét átolvastam, de nem tesz említést az Ady befogadása és az akkor nem éppen „helyénvaló” ünnepeltetése miatt. Megbocsátotta ezt Bernádynak? Nem tudjuk. De Bernády elmulasztotta, hogy ennek a „taktikus” vendéglátásnak emlékére márványtáblát emeltessen! Mert az bízvást méltó tettet örökített volna meg.
Megjelent A Hét III. évfolyama 18. számában, 1972. május 5-én.