Melyik Bernádyra emlékszünk ma?
A vasakaratú városépítőre, aki az építőtelepre kiérkezve, egyetlen mozdulattal szakította ketté a rajzokat és rendelte el jobb belátása szerint a változtatást? A gyakorlott szónokra, aki beszédének harmadában a jelenlevő vendégek megszólításával és titulusainak fölsorolásával sem végzett? A közjavak hűtlen és pazarló kezelőinek rettegett számonkérőjére, aki nem egy városházi számvevőt küldött börtönbe? A nagyhatalmú polgármesterre, aki kultuszt csinált abból, hogy mindenkit meghallgat, és aki elé a városi szolga is odaállt, hogy panaszára orvoslást vagy a szombati fizetésére előleget kérjen? Vagy a frakkos, cilinderes Bernádyra, az Operaház gáláns vendégére? A népművészeti kincsekkel berendezett szovátai villa lakójára, aki magányosan sétált a Patakmajor köves útján? Vagy élete utolsó éveire, amikor súlyos egyensúlyzavara miatt, furcsán imbolyogva járt a vásárhelyi keramitköves utcán?
Olyan méretű ember volt, aki szinte megnő szemünkben, ha emlékezve rá, halmozzuk gyarlóságai fölsorolását, hiszen csak kivételes emberrel lehet ezt megtenni. És gyakran, amit éppen hibájának róttak föl, részéről tudatos cselekvés volt, amikor valami távoli, nagy cél eléréséért vállalta a pillanatnyi népszerűtlen tettet is.
Személyében adódott minden föltétel ahhoz, hogy a politika intézésében részt vállalhasson, ritka képességével nagy kaliberű polgári politikus lehetett volna. Története van annak is, hogy miért nem lesz az, maradva itthon, egész életét és energiáját városának szentelve. (Emlékezetesek különben politikai csatái, amikor fiatal képviselő korában, tiltakozásul a mágnásérdeket szolgáló vasúttelepítés miatt az ellenzékhez csatlakozik, vagy később, mint a Székelyföld iparügyi kormánybiztosa megpróbálja korrigálni – persze már hiába – száz esztendő mulasztását.) Csalódásai és egy képmutató kor valósággal visszakényszerítik ebbe a vidéki fészekbe, és bosszúból, hogy megmutassa, mire képes: szenvedélyévé magasztositja, rögeszméjévé válik az a veszett iramú városépítés. Micsoda szerencséje ez a városnak! Másutt, általános gyakorlat szerint, minden közművesítést kapitalista vállalkozónak, érdekcsoportnak adnak el, kiszolgáltatva azok kényének-kedvének egy-egy várost, súlyos terheket róva a magas illetékekkel a lakosság legszélesebb rétegeire. Bernády semmit nem adott oda senkinek: kommunális, köztulajdonban maradt minden befektetés, megsarcolta az adófizető polgárt, egy kézben tartotta a kezdeményezést, a legracionálisabb irányítást érvényesítve. Volt ő olyan gazdája a városnak, hogy a felelősség vállalásából, lelkiismeretességből, következetességből máig tanulhat tőle akárki!
Két fényképet őrzök róla: a fiatal, ápolt arcú, szép, bajuszos férfi képét, aki a város országgyűlési követe, és egy másikat 1910-ből. A két fotográfia éppen egy évtizedet határol, a másodikon alig 46 éves, de az az arc már nem változik később. Annak az egykori képviselőnek minden fiatalsága eltűnt, arcának telt vonásai kiszikkadtak. A rohanó, lázas évtizedbe, amíg városa felnőtt, ő maga beleégett, belevénült.
Életműve lett az a tegnapi város.
Ő volt az egyik első erdélyi magyar polgári politikus, aki fölismerte a „romániaiság” fogalmát. 1919-ben elsőnek utazik Nagyszebenbe, hogy találkozzon az Erdélyi Kormányzó Tanács elnökével, hogy közvetlen kapcsolatot létesítsen a legilletékesebb román politikai fórummal. Jószolgálati tárgyalásain az erdélyi magyarság megbízatás nélküli ügyvivője.
A hazai történelemirás feladata kijelölni Bernády György politikai tevékenységének helyét. Bányai László egyetemi tanár a Stúdióban, az Akadémia történelemtudományi folyóiratában megjelent tanulmányában, elemezve a gróf Bánffy Miklós körül fölsorakozó polgári politikusokat, Bemádyról joggal úgy ír, mint aki elvetette a nacionalista elzárkózás vonalát, a legrugalmasabb liberális szárnyhoz tartozott, azok közé, akik reálisan keresték az ország életébe való beilleszkedés útját.
Hadd soroljam föl a száraz tényeket:
1922-ben, országos választásokon a nyárádszeredai kerület mandátumát kapja, 1926-ban Maros megye képviselője a román Kamarában, kitüntetik a Román Kamara-rend parancsnoki fokozatával, 1926-ban újra megválasztják Marosvásárhely polgármesterévé (ebben az otthonos tisztségben marad 1929 végéig), 1927-ben vállalja a „disszidens” jelzőt és kilép a magyar kisebbség érdekeit rosszul szolgáló Magyar Pártból, a romániai magyar polgári értelmiség demokratikusabb rétege őt akarja az országos pártelnöki székbe emelni.
1938. október 22-én hal meg, harminchárom esztendeje már annak is, temetésén a helyőrség adja meg a katonai tiszteletet és a szebeni hadtestparancsnok is képviselteti magát,
Temetése, „eltakaríttatása” rendjét maga szabja meg: végakaratát tiszteletben tartják, mindössze pár perc az egész. Ott senki semmiféle beszédet el nem mondhatott, csak a református pap olvassa föl az evangélium néhány passzusát. Mire a tóduló közönség körülveszi a sírt, már le is eresztették a koporsót.
Mindig érdekesek a „papíron maradt” tervek. Amiket nem csináltak meg, ilyen vagy olyan okból. Hogy miért nem, az már ma mindegy.
Mit akart volna még fölépíteni Bernády?
A színházat persze, a Vigadó- és Színházpalotát.
A Közművelődési Házat széltében készültek megkettőzni, hogy legyen nagyobb helye a könyvtárnak. Az egykori Korzó kávéház lebontása után oda szánták a Képzőművészeti Házat (a rajzokat nem kaptam sehol, lehet, Komoréknál maradt, további javításért). Kiállítási csarnokot, műtermeket akartak bele, a nagybányai telephez hasonlóan legyen Marosvásárhelyen is művészcsoport. Iparművészeti Iskolát terveztek (csipkeverő, szőnyegszövő és kerámia szakkal) a Korzó-köz túlsó sarkára.
A Somostetőt azért kanalizálták hatvan évvel ezelőtt, mert egy nagy TBC-szanatóriumot terveztek oda, a vendéglőtől hátrább, az erdőbe. A Mészáros-rétet azért kezdték rendezni, mert északi bejárójához a „Casino” épületét gondolták. Ha sikerült volna Bernádynak a Városháza-térre „behozni” a színházat, akkor a Tornakert elé, arra a tágas platóra, a Vármegyeház kerül.
Forgatom a lapokat a szépen megőrzött irattartóban, van itt még néhány okos terv, de azok apróbb munkák, olyan részletek, amelyeket azóta túlnőtt a város.
Ha látná a mai várost?
Bernády sose veszett el a részletekben, jó szeme volt, külön érzéke, hogy rögtön meglássa a leglényegesebbet, egy-egy fölásott úttest sárkupacánál messzebbre nézett mindig (nem mintha az ő idejében nem ástak volna fel éppen elég utcát!).
Az a fajta ember volt, aki gyönyörűséget érzett volna, ha meglátja a meggyesfalvi határban a Vegyipari Kombinátot, az ezüstösen csillogó fémtornyokat, a csarnokok testét, a telep fölött szálló, rozsdavörös nitrózus „rókafarkot”. Legkedvesebb álma teljesült: a „természetes gáz” kenyeret keres a városnak. Az ő idejében a Mészáros-réten jóval túlra telepítették a cukorgyárat, hogy a város növekedését ne gátolja. Répát fölvágtak benne akkor 75 vagont napjában. Nem ismerne rá a mai gyárra: ötször akkora az, földolgoz naponta 360 vagon cukorrépát. Mint ahogy alig hasonlít a Fürszt-telep szomszédságában a régi műhelyre az új bútorgyár-óriás. Telepítettek a városba vegyipart, gépgyártóipart, kifejlesztették jelentősen a könnyűipart, az élelmiszeripart és faipart, annyira, hogy már kialakult két külön ipari zóna: az északi bejárónál az egyik és a délinél terül el a másik, a nagyobbik.
A szocialista épitőmunka, az ötéves tervek, a Román Kommunista Párt megvalósult álma, a betonban, acélban testet öltött eszmék teremtették mindezt.
A századforduló föllendülésekor volt a városnak valami 28 ezer lakosa, ma, az iparosítás „fölfutásakor” van a városnak majdnem 110 000 lakosa. Bernádynak imponáltak a számok, hát lássuk röviden mi is. Tizenegy évig volt polgármester (1902–1913), most ugyanannyi idő alatt (1957-1968) épült a városban közel 7000 lakás, létrehoztak ezzel 210 000 négyzetméternél nagyobb lakófelületet. Új tömbházba költözött 30 000-nél több ember. Ebben a tizenegy évben született ezen a Maros-parton éppen három új „város”, összefüggő lakónegyed és épül már a negyedik is: a kövesdombi. Azt újabb 30 000 embernek készítik. 1980-ra már tervezik a folyón túli, a szentkirályi negyedet, abban további 40 000 lakos kap új otthont. Akkorra a város eléri a 120 000-es lélekszámot. Középületek? Gondoljunk csak a legutóbbi évekre. Elkészült az ötezer vonalas telefonpalota, a belső szerelést végzik a Szovjet Hősök terén a nagyszállón, közeledik az új színházpalota avatásának napja. Kialakul rendre a Színháztér, érdekes vonalaival, új épületeivel. A külső lakónegyedeket kiszolgáló mindenfajta kereskedelmi, egészségügyi, közszolgáltatási egységeken és az új iskolákon kívül öt új mozitermet terveznek, a városközpontban egy kiállítási galériát, újabb iskolaközpontot, újabb klinikai kórházakat. Tervezik a műjégpályát és a fedett uszodát. Nagyszabású közművesítés keretében befejeződött a korszerű szennyvíz-tisztító telep építése Maroskeresztúron és hozzáláttak az ivó- és iparivíz-hálózat rekonstrukciójához, valamint az új vízmű fölépítéséhez.De a városfejlesztés fő iránya a következő években továbbra is a lakásszükséglet kielégítése marad: a tömeges tömbház- és lakóházépítés.
Ápolják-e nevének emlékét?
A vár déli fala mentén tér viseli nevét, a Bernády György tér. Hát szobra van-é a városban? Föltétlenül van, hiszen annak kell lássuk a nagy gonddal, szakértelemmel készült alkotását – aszfaltból, vízvezetékcsövekből, turbinalapátokból, épületek sorából. Az ő esetében igaz a régi mondás: alakjának meghosszabbított árnyéka egy egész város. De kőből vagy valami nemesebb anyagból, márványból, bronzból miért nincs szobra?
A Komor Marcell mappáiban találok egy színesre dolgozott panorámaképet. Rajta a Kultúrpalota, szemben a Városháza, középen megtervezve a dísztér parkja. A téren egy ízlésesen elhelyezett szobor. Érdekes talapzaton kényelmes kőkarosszék, kartáján pihentetve kezét egy férfi ül, valahogy az Anonymus szoborra emlékeztetve. Az ülő alaknak csak körvonalai látszanak, – hiszen akkor még élte zenitjén állott az, aki kőmását odaszánta. Ő nemcsak temetése felöl rendelkezett, hanem „emléke megörökítése tárgyában is”.
A város múltjának útjelző kövei a szobrok. Ma szobra van Marosvásárhelyen a két Bolyainak, Mihai Eminescunak, Kőrösi Csoma Sándornak, Nicolae Bălcescunak, a Román Katonahősnek, Papiu Ilariannak, és emléktáblák jelölik a munkásmozgalom eseményeinek színhelyét. Az emlékművek arról vallanak, hogy ezen a romániai tájon egy ezredéve közösen élnek magyarok, románok, a munkában testvérként együtt. Egymásra utalva vészben, békében. Hiszen egy volt a sorsuk és éppen ezért egy a reményük.
Bizonyára egyszer majd szobra lesz ebben a városban Borsos Tamásnak, Avram Iancunak, Petőfi Sándornak és Aranka Györgynek. Szobra lesz Simó Gézának, a tanárnak, a társadalmi fölszabadulás hírnökének. (Sírján Izsák József munkája nem pótolja a város tiszteletét.) Művészt ihlető Bodor Péter, a székely ezermester emléke. Nem lehetne fölállítani, ha nem is köztéren, hanem elkészíteni a híres Zenélőkút pár méteres, kicsinyített mását valamelyik múzeumterembe?
És tartozik annyival Marosvásárhely Bernády György emlékének, hogy szobrát a városközpontban valahol fölállítsák.
A századforduló utolsó békeéveinek építő embere volt, de kezdődött az első világháború, és már nem volt szükség rá, a Tisza-kormány egyik legutolsó intézkedésével meneszti, fölmenti a városi törvényhatóság éléről, főispáni tiszte alól. Élete derekán megállította a kontinensen végigperzselő tűzvész.
Bernády György városépítő munkája véget ért.
Megjelent A Hét III. évfolyama 19. számában, 1972. május 12-én.