Aki belép a Kultúrpalota előcsarnokába, és megáll középen, szemben a színházteremmel, a földszinti bejárattól jobbra és balra Körösfői-Kriesch Aladár két falfreskóját láthatja. Az egyik freskófestmény címe a „Székely mesemondás”, a másiké „Táltosok”. Ha valaki közelebb lép a mesemondó csoporthoz, a baloldali freskóhoz, akkor a századforduló Vásárhelyének néhány hírességét pillanthatja meg. A tegnapi város „kulcsképe” ez a freskó.
Előterében az ülő, idős férfi, a kobzos figurájában a művész az egykori csizmadiamestert, Vida Károlyt, törvényhatósági tagot, Bernády jó barátját, a kitűnő impresszionista festőművész Vida Árpád apját örökítette meg. Az angyalok előtt álló, bajuszos férfi Ugron Gábort ábrázolja. A világos ruhás, önfeledt, révült tekintetű mesemondóasszony lábánál egy kékruhás nő ül. Köröstői gondosan kidolgozza ezt a dekoratív, érdekes, markáns arcot. Mögötte mezítláb, összekulcsolt kézzel egy kislány, az egykori modell neve Margitka, édesapja után Glauber, örökbefogadója és nevelőapja után Bernády. A kékruhás hölgyben Bernády második feleségét ismerhetjük föl, lánynevén Madarász Erzsébetet. A freskófigurák földi másai egykor ebben a városban éltek boldogan.
Madarász bácsi, a nagyváradi fiákertulajdonos sose gondolta, hogy lányából méltóságos asszony lesz. A lánya, Erzsi színésznőnek készült, de csak kórustagságig vitte. Nem számított az valami nagy művészi karriernek a Monarchiában. Amikor 89-ben Erzsi Vásárhelyre ment férjhez, apja már beteg volt, elborult elmével halt meg, hét gyereke kísérte ki a temetőbe. Özvegy édesanyjuk, Madarászné született Orgovány Veronika a hét közül Erzsihez költözött: a gyerekek közül az csinálta a legjobb partit. Veronika néni, vagy ahogy Vásárhelyt a fiatal pár hívta: az Öreg, nagyon jól fogott az új háznál, felügyelt mindenre, de még fontosabb az volt, hogy a konyhában olyan igazi jókat tudott diskurálni vejével. Beszámolt mindig a Gyuri úrnak, hogy mit beszélnek róla a városban. Például első házasságáról, ami körül csak annyi volt a hiba, hogy első felesége Bernády édes testvéröccsével „utazott el”. Madarász néni két évtizeden át volt bölcs szemlélője a városnak, és véleményére veje mindig adott. Amíg az emeletes villában a vacsorák folytak, az öreg a konyhában vagy a konyhafolyosón kávézott a vendégeket kísérő személyzettel, városi szolgákkal, fiákeresekkel. Így aztán hamarosan köztudott volt, hogy a polgármesteréknél egy időben párhuzamos estélyeket adtak. Aki akkor a városban „számított”, az magában legalábbis elítélte azt a cirkuszt, amit az öreg a személyzeti traktusban vircsaftjával rendez. Bernády csak mulatott: a közfelháborodáson és az anyósán egyaránt. Az öreg, kalapjában hatalmas strucctollal, minden pincérbálon megjelent, és szenvedélyesen járt temetésekre.
A Trébely alatti villát Madarász Erzsi híresen pedánsan tartotta. huszonnégy évig éltek házasságban Bernádyval, mindkettőjük fiatal évei alatt. Férje gyorsan ívelő karrierjének tapintatos és szerény részese tudott lenni. Odahaza a legapróbb részletekben is férje ízlése, igénye érvényesült, a szép feleség is, talán egy kicsit, szép dekoráció volt. Rövid idő alatt annyit változott az asszony, alkalmazkodva új környezetéhez, hogy idegen nem is sejthette volna, honnan is került ide. Nem volt könnyű helyzete se otthonában, se a komisz kinti világban.
Bernádynak jóformán nem volt magánélete. Például polgármesterségének tizenegy esztendeje alatt sose vett ki szabadságot. A hét hat napján, reggel hatkor a város kocsija, előtte két szürkével, már gördült végig a Bethlen-sétányon. Kora reggel végigjárt minden építkezést, folyó munkát, és mikor a kocsi fél nyolc, nyolc táján fölfutott a városházi árkádok alá, már minden kinti komisszióval végzett, a maga rögtönítélő modorában már számon is kérte a számonkérni valót. Kettő tájt pedig hozta haza a kocsi. Ilyenkor mindig következett a megszokott, kicsit teátrális fogadtatás, ebéd, aztán lepihent, de már öt előtt jött a kocsi érte, és indult vissza. Nem túlzás azt állítani, hogy alig volt este, hogy ne vacsorázott volna náluk valaki, a munkatársai közül pedig Sztupiár Samu, Riha Ferenc mindennaposak voltak. Ha valami rendkívüli esemény vagy ritka vendég nem volt, akkor pontosan 11-kor fölállt, bocsánatot kért, visszavonult, mert hát reggel korán kel. Barátai tudták róla, hogy idegenben, úton kötetlenebbül élt.
Jómóddal, a kor divatja szerint, rangjához mérten, még tán kevés ízléses pompával is körülvette magát. Mindig választékosan öltözött, nyakkendőtűjén smaragd- és briliánskövek villogtak, kezén egész életében négy gyűrűt viselt: briliánst, smaragdot, rubint meg a jegygyűrűt. És ennek ellenére környezetében mégis azt a benyomást keltette következetes rendszerességével, pedantériájával, hogy lehetőségeihez képest puritánul él.
Otthoni dolgozószobáját és városházi irodáját egyforma stílusban rendezte be: mindent sötét mahagóni burkolt, azon kevés zöld és vörös színt tűrt meg. Irigylésre méltó összeget költött könyvekre. Könyvtárát vagyont érő, ugyancsak mahagóni szekrényekben tárolta, metszett, belga üveg mögött. Megvásárlás után könyveit általában egyformára, bőrbe köttette újra, elnyűhetetlen, tartós köntösbe. Ezer és ezer kötete érintetlenül maradt, nem olvasott, csak hivatalos dolgokat. Íróasztalával szembeni egyik könyvszekrénye belga üvegét kicseréltette: fiatalkori patikájának maratott üvegét illesztette oda, „Dr. Bernády György gyógyszertára az Aranyszarvashoz” fölirattal.
Mozgalmas fiatalkorának tanúja, Madarász Erzsi 1913-ban utazik el a városból, hosszas, előzetes disputák nyomán. A válásra talán egyformán okot szolgáltattak mindketten. Hanem gavallérosan gondoskodott róla, jelentős összeget juttatott apanázsként hozzá később is, amikor az asszony már Riha Ferenc hitvese.
Bernády harmadik felesége egy osztrák származású asszony, Heltai Ferenc özvegye. Heltainé alig marad a városban rövid fél évet, képtelen beleszokni a kisvárosi életformába. 1916-ban házasodik újra Bernády, negyedik felesége élete utolsó két évtizedének társa.
A gyerekekről
Alig hároméves házas Madarász Erzsivel Bernády, amikor a 90-es évek legelején örökbe fogadnak egy kislányt. Vastag hárászkendőbe csavarva viszik fel egy este az öthónapos csecsemőt, Margitkát. Aki egy nyomorúságosan szegény, izraelita vallású pék három árvája közül a legkisebb (tragikus hirtelenséggel halnak meg a szülők). Édes gyereküket nem nevelhették volna több gondoskodással, mint ezt a kislányt, akinek megadnak mindent, amit abban a korban pénzzel elérhettek. Drezdában tanul és tanárnő lesz később Bernády Margit.
1919-ben születik negyedik feleségétől az első és egyetlen édesgyermek, Györgyike, akit fiatalon, tizenhétévesen veszít el. Alig két esztendővel éli túl ezt a csapást Bernády.
(Bernády személyes, családi hagyatékának jelentős anyaga, tárgyi darabjai és dokumentumai, a marosvásárhelyi református Vártemplom lelkészi hivatalára szálltak, ahol Mester István lelkész gondozásában találhatók.)
Otthonáról és családjáról azért soroltam föl ennyi részletet, hogy emlékeztessek a szégyenletes vádakra!
A város egy rétege, a nyárspolgárság sose tudta „lenyelni”, hogy az a második feleség, aki társadalmi karriere befutása közben, minden fogadáson, díszpáholyban és zászlós sátorban, köztereken és kocsikorzón mellette reprezentált, és végül szép arcképe odakerült a Kultúrpalota freskójára: az a mutatós, sötétbarna bőrű fiatalasszony (az egykori kóristalány) bizony cigány volt. Madarász nénit, az Öreget, aki származását csöppet se rejtette véka alá, vagy hogy szégyellje, hát miért? különösen jellegzetes vonásai úgy is elárulták volna. Meg aztán az se tetszett, nem volt egy „comme il faut” dolog: hogy az örökbe fogadott kislány történetesen zsidó!
Barátilag bizalmasan vagy háta mögött mocskos komiszan, választási korteshadjáratokban, névtelen levelekben örökké hasznosan időzített érv volt: a cigánynő és a zsidólány fölemlegetése. Tiszteletére legyen mondva, Bernády még csak nem is védekezett, egyszerűen fütyült arra, hogy mit beszél a világ. Néhány doboz, pár öblös boríték, szalaggal átkötött paksaméta: zsúfolásig tele névjegy- és vizitkártyákkal. Így, együtt sose láttam a századfordulót, csupa ilyen fényes lapocskán. Legtöbbnek sarkán még meglátszik a betűrés repedése, nyoma. Micsoda címkavalkád, előnevek, címerpajzsok, rangok, rendfokozatok, és mindegyiken az apró rövidítések: p. f. (pour féliciter), p. c.(pour condoler), r. s. v. p. (répondez, s’il vous plait), (pour présenter) stb., a gratuláló, részvételő, választ kérő vagy a bemutatkozó aktusok protokoll morzejeleivel ékesítve. 1886-1938, fél évszázad történelme a több ezer pedánsan megőrzött kártyán.
Van egy névkártya az egyik kötegben, úgy tűnik, rangosabb és előkelőbb mindegyik másnál. Egy poéta küldte volt azt be Bernádyhoz. Egy üldözött költő: Ady Endre.
Megjelent A Hét III. évfolyama 17. számában, 1972. április 28-án.
