A „Kaiser Wilhelm II” tengerjáró hatodik napja halad az Atlanti-óceánon, és mi már tudjuk, másnap este az utasok meglátják Amerika partját. A hatodik nap kora estéjén vagyunk ismét, a 62. számú első osztályú kabin utasa betegen, étvágytalanul, egy kevés tea és pár szelet cvibak után, lefekvés előtt levelet ír. Megcímzi haza a borítékot, a Városházára, Hofbauernek. Az óceánjáró fejlécével díszített, halvány krémzöld, vízjeles papírra legelébb fölírja a megszólítást:
„Édes Aurél!… a hatodik napja kínlódunk, holnapután New Yorkba érkezünk. Lehet, hogy később én is szépnek fogom mondani ezt az utat, de ma bizony nagyon kellemetlen. Különösen ma, pünkösd első napján, amikor óriási ködünk van, s a hajó vésztülke úgyszólván állandóan szól…”
A nyolcoldalas levél közepén tér a mondanivaló lényegére, ami már odahaza is foglalkoztatta, de csak most, az úton döntött és erről tudósítja helyettesét, távollétében az ügyek intézőjét:
„… A kultúrpalotán gondolkodom. A zeneiskola már beköltözéskor alig fog elférni, ezért az I. emeletet meg kell ott ismételni és a tervezett II. emeletet harmadikként az előbbiekre tenni. Ez többletköltséget fog okozni, de ez nem akkora baj, mint ha egy év múlva kellene bevallani, hogy bizony kicsiny az épület!… Kérlek, légy szíves Fleschnek a figyelmét fölhívni stb… 1911. VI. 4. Gyuri.” Majd az aláírás alatt még ennyi olvasható: „Ui. Ez a levél még velünk jön New Yorkba, s úgy jön azután vissza”.
(Tehát nem úgy igaz ez sem, ahogy vélték sokan, hogy meglátva New York buildingjeit, találta volna ki az egész harmadik emeletet és táviratozott haza!)
Aznap, amikor a levél Marosvásárhelyre érkezik, este a Transzilvániában éppen bankettet rendeznek. Deák Lajos tanfelügyelő egy székre föllépve, népes közönség hatalmas ovációja közepette olvassa föl a váratlan levelet. Lám, a polgármester, még az óceánon is szeretett városára gondolt.
Mire pár hét múlva, a levél nyomán, megkezdik felülvizsgálni a tervrajzokat, már nem Flesch Adolf a városi főmérnök, hanem az akkor 31 éves Radó Sándor építészmérnök veszi át a műszaki osztály vezetését, már városi műszaki tanácsosi rangban (az ő tervei alapján építették a Nyugdíjpalotát, a turbinatelepet és egy gimnáziumot, ahol ma a román és magyar tagozatú Papiu Ilarian középiskola van.)
Radó gyors kalkulációja: 120 000 koronával kerül többe a harmadik emelet miatt a munka. Mindenki vakarja a fejét, de a hazatérő Bernády nem, máris cselekszik: 60 000 koronát bepótol a sajátjából, másik ötvenezret pedig „gyűjtés útján” napok alatt bevasal a leggazdagabb polgárokon. (Ismét egy kitérő: Bernády, azt kell hogy mondjam, zseniálisan tudott pénzt szerezni. Polgármesterségének tizenegy éve alatt a város 5 292 869 koronát fizet ki útburkolásra. Fantasztikus összeg ez! Ebből egy kisebb részt a közművek jövedelméből fedeznek, de 3 201 374 koronát pótadóból térít meg. Nem volt az a tatár kán, aki vérfagyasztó fenyegetéseivel valaha is behajtott volna ekkora sarcot a városon!)
A pénz megkerült, csak Komor Marcellel boldogulnak nehezen. Az építész próbálja megmagyarázni, hogy ne érveljenek azzal a zsúfoltsággal, hogy nem férnek a Házban. A nagyobb épületet is kinövi egyszer a város! Majd csinálnak mást. De ha erre ráhúzzák a harmadik emeletet, és a Városháza fölé növesztik ezt az oldalt, akkor teljesen eltorzítják perspektívájában és hatásában a tér szerkezetét, tönkreteszik a teret! Márpedig ezt a teret, a marosvásárhelyi Városháza teret esztétikailag nem szabad károsítani!
Ugyanis Komor Marcell a Városháza térre mindig úgy tekintett, mint küzdelmes, rengeteg áldozatot vállaló művész életének egyetlen nagy alkotására, építészkarrierének boldogító csúcsára. Komor, mint vérbeli, szenvedélyes művész, minden idegszálával és érzékenységével ennek a térnek szerelmese volt. A mindenségből ezt a párezer köbméteres kockát akarta kihasítani magának, és azt kitölteni úgy, ahogy rajta kívül azt senki más el nem végezheti. Ez a dísztér kísérte két évtizeden keresztül, erről ír haza leveleket a messzi Ázsiából, egy sokat csalódott és üldözött ember minden fájdalmával és férfiasságával ezt a díszteret álmodta mániákusan újra és újra, hogy öregkorában tudomásul vehesse, nem fejezheti be soha.
A brüsszeli régi főtér, a Grootenmarkt, a Városházával, a brabanti hercegek palotájával, a céhházakkal, nem azért remeke a középkori építészetnek, mert számos házának homlokzatát valódi arannyal vonták be dúsan, vagy a római Piazza de Campidoglio, Piazza San Pietro, Piazza di Spagna és a többiek, ahová míg állanak kövei, zarándokolni fog a szépet tisztelő emberiség – nem utolsósorban azért, mert egy Michelangelónak vagy a többi térkomponáló mesternek lehetővé tették, hogy az „egészet” hasítsa ki, teljesen ő álmodja és szerkessze meg, vagy legalábbis az utódok szigorúan abban a szellemben és modorban fejezték be a művet. Az egységes egész lenyűgöző hatása: ez az egyik titka ezeknek a csodáknak.
Na persze, horribile dictu, Komor Marcellt és a vásárhelyi Városháza teret belekevertem a nagyok dolgába. Szándékosan tettem, és tehetem is, hisz ettől Komor nem lesz se nagyobb, se kevesebb, és úgyse azért tervezett, amit tervezett, mert az érdekelte volna, hogy vajon támad-é olyan jövendő, vagy sem, amikor majd leköphetik álmait. Tudott dolog, a művész kényszerből alkot, ha alkot: önnön magának gyönyörűségére, lelkének kényszeréből, még akkor is, ha alkotását el is adja. Komor Marcell nagy passziója ennek a kicsi városnak nyomorúságos, sáros, szemetes főtere volt, annak is csak egy sarka. Nem Brüsszel és Róma, se Hongkong, csak tehetségéhez és az idők lehetőségéhez mérten: ez a tér. Persze ez nem egy gótikus vagy barokk tércsoda lett volna, hanem csak egy szerény szecessziós terecske.
De, és ebben rejlik a lényeg, de az egyetlen, egy művész kezéből, egységesen megkomponált „sajátos” szecessziós dísztér lett volna!
A vármegye kötötte magát, hogy neki kell az a harmadik oldal, székháznak! (A megyeszékházra kiírt versenypályázaton különben Kós Károly és Wigand terve nyer díjat, de az építkezésre már nem kerül sor.)
Bernády a harmadik emelet dolgában hajthatatlan volt, és a művész mit tehetett egyebet? Már folyt az építkezés, fogcsikorgatva, de elrontotta a teret. De mégis, még nem volt veszve minden, még megcsinálhatta volna, ha elrontva is! Komornak annyira szívügye volt ez, hogy eltűri azt a pimaszságot, hogy nem fizet a város. Mikor felavatják a Kultúrpalotát, hét év munkáiért (27 objektumot tervez ezalatt a városnak, közülük sok nem épült fel) még mindig 57 575 koronával adósok neki. Mert ha a költségvetés valahol szorított (és melyik költségvetés nem szorít?), akkor a műépítész honoráriumának folyósítását halasztották „egy későbbi időpontra”. Komor Marcell nem kérte a pénzt, nem perelt, hogy ne vesszenek össze, várt, hogy dolgozhasson. (Csak a Kultúrpalota építése közben 52-szer utazik Vásárhelyre, irodájának rezsiköltségét se térítik meg. Járandóságából húsz és valamennyi ezret kifizet a város a háború alatt, sokszori levelezés után, de már devalválódott híg pénzzel. A többit sose kapta meg.)
A tér egészének és egységének gondolatában rejlő varázst Bernády is megértette, átérezte és rohamot indított a vármegye ellen. De„kijárni” már nem volt ideje. 1914 júliusában a kormány befagyaszt minden kifizetést, minden „civil” építkezés leáll.
(A volt városházi irattár egészében és így Bernády polgármesterségének, továbbá az 1890-1913 közti társadalmi tevékenységének írásbeli dokumentumai, legalábbis azoknak jelentősen nagy része, ma a Maros Megyei Állami Levéltárban találhatóak, Pál-Antal Sándor főlevéltáros gondozásában.)
Forgatom az Építkezési Napló köteteit.
1911. május 4: „…derült idő… személyzet 1 főpallér, 5 ács, 5 férfi napszámos… Az alapok kitűzése Komor Marcell műépítész úr jelenlétében, a terveknek megfelelően, megkezdetett… Barakkok épülnek a felvonulási területen …” Tudni kell, hogy az alapok kiásásánál derül ki, a talaj süllyed, a tervezett alapozás nem elégséges, erre menet közben módosítják a rajzokat, 200 munkásnál is többet kell alkalmazni a plusz alapozáshoz, aztán azt is tudjuk, hogy júniusban újra változik a rajz, kell a harmadik emelet, és mindennek ellenére, ugyanannak a kalendáriumi esztendőnek, 1911-nek decemberében már tető alatt a Kultúrpalota. Becserepezve szép, a Zsolnay Miklós nevét viselő gyárból vásárolt mázas cseréppel. Természetesen a benti munkák folynak egész 1912-es évben, és csak 1913. június 24-én fejeződik be az épület jegyzőkönyv szerinti átvétele. Említettem idősebb építészeknek azt a nem egészen nyolc hónapot, hogy az alatt fölfalazták, tető alá hozták a palotát. A legtermészetesebbnek vették, azt meg is lehetett csinálni annyi idő alatt. Hiszen a vállalkozó nem volt bolond, hogy húzza, halassza a munkát.
Persze, manapság, amikor az építőtelepeinken gépesítve, csúszózsaluzással dolgoznak, tán „lassúnak” tűnhetik az az egykori munkaütem. Pedig az valamikor erőltetett, gyors iramnak számított.
Megjelent A Hét III. évfolyama 16. számában, 1972. április 21-én.