Késő november volt, 1907 ősze. A hivatalok rendre költöztek be az új székházba.
Bernády a városi I. aljegyzővel, Soós Lászlóval állt a városháza méltóságteljes tanácstermében.
– Hát csak megépült a cifra palata! – valódi „marasmenti” szólással ejtette az aljegyző a „cifrapalatát”. Valahol a terem közepén lehettek, azt ügyelték, hogyan illesztik helyére és építik be a hatalmas üvegtáblákat a középső szárnyasablakba. Az őszi napsütés ünnepélyesen ragyogta be az aulát.
Az öreg Soós László így folytatta: – Hanem, tudod-e, itten kéne felesküdjél a város szolgálatára, akár másodszorra is! Ebben a fényességben lenne az igazi esküvés!
Bernády, aki talán mostanig nem is figyelte aljegyzője szavát, hirtelen megfordult, örökké komoly (ahogy emlegették háta mögött: fárasztóan fennkölt) tartása megenyhült, halk kacagás rázta és belekarolt Soós Laciba:
– Az már megtörténtl
– Hogyhogy?
– Az már megtörtént, jóformán senki se tudja, de esküt én duplán tettem arra nézve, hogy hűséggel szolgálom városomat. – Aztán csöndes szóval így folytatta: – Amikor beiktattak, öt esztendővel ezelőtt, éppen mondom az eskü szavait, amikor észreveszem, hogy Nagy Imre barátom odasúg valamit Sándor Jánosnak. Kiderült, hogy az akkori, ostoba tanácstitkár egy másik esküt, nem az I. közigazgatási szövegét mondatta el velem. Mit lehetett tenni? Azt a mindenit, hamar előkeresték az ideillőt, és még mielőtt a terem észbekaphatott volna, hogy mi is történt, már tettem le másodszorra is! – és még most is rázta a nevetés.
Annak idején nagy vihart kavart már maga a városháza építésének a gondolata is. Mert hogy minek kell egy ilyen kis fészeknek ilyen fényűző palota? Ejsze Bernády Gyuri az adófizető polgárok zsebéből akar urizálni?
Először az 1903. október 14-i törvényhatósági közgyűlésen említi a polgármester az új székház tervét, akkor még meg is tapsolják. Hanem már 1904. július 6-án, a költségvetési vitában, fölcsattan az első: „Nem kell nekünk palota!” Akkoriban már szerepel egy ilyen fejezet a pénzügyi könyvekben: „egy városi tanácsház területének megszerzése és építési költségek fedezése céljából – 580 000 korona”.
Az első viták hullámain az segíti át Bernády hajóját, hogy a katonai alreáliskola négymillió koronás befektetése kitűnő üzletnek bizonyult, a város hírnevét bankkörökben megalapozta. Az ellenzék minden nagyágyúját az 1905. április 8-i közgyűlésre vonultatja föl: a sajtó telekspekulációt sejtet, panamát kiált és példás vizsgálatot sürget, szakértői véleményeket szereznek be, és érveket kutatva föltárták az archívumokat. Ezen a szombati napon terjesztette be a városi tanács a költségek lajstromát, kérve a Deák Ferenc (a volt Poklos utca), a Kör-utca és végül a Tábor utca egész teleksorának megvásárlását. A tervezett bontások és megfelelő szintezések után ide jelölnék ki az új Városháza-teret.
Kirobban a vita. Bedő Sándor dr. emlékeztet az 1896-os évi 14/900-as számú törvényhatósági határozatra, amellyel a szóban forgó területet ésa Sétatér egészét az eljövendő szinház céljára átengedték. Petri Zsigmond, a mészárosok elnöke következik. Szónoklata bevezetőjében használta azt az illusztris fordulatot, hogy „Kossuth apánk, amely” (ezzel tartós hírnevet szerezve magának), majd kifejti: „megélhetésünk forrása, a város piaca nem decentráltathatik, mert valakinek tanácsház akaródzik!” Sebes Dénes dr. nagyobb stílű: „Bernády 60-70 elöljárónak 176 kvadrátméteres tanácstermet akar? De bezzeg Hamburg városa 240 kvadrátosat építtetett a minap, pedig ott 700 tanácstag karosszékét kellett bekalkulálni!” Az állandó refrén: „A mi szegény viszonyainkhoz ilyen fényűzés nem való!”
Ebbe a tekintetes törvényhatóságba a polgárok a XIX. század elavult intézménye, a virilizmus, tehát vagyonuk és főleg adójuk nagyságrendje alapján kerülhettek be. Az egész korszak alapeszméje az volt: fizessenek a polgárok! (Értették ezen azt is, hogy a befektetések konjunktúrája még nagyobb vagyonokat szül. De azt még a jövő takarta.) A pótadók jelentős növelésétől féltek a gazdagok, ezért álltak dühödten ellent.
Bernády otthon érezte magát a vitában. Ami a múlt poros paragrafusait és más, hasonló ostoba érveket illeti, azokat egyszerűen elseperte az útból. Rátért az európai összehasonlításokra: először is bebizonyította, hogy a csattanós hamburgi példa pimasz hazugság. Levelek, rajzok, mappák nyíltak meg: Hamburg, Drezda, a berlini Steglitz, német, osztrák, belga városok tanácsától megkért, hivatalos dokumentációt mutatott be. Statisztikákat: hány lakos, hány tanácstag, az 1 négyzetméter irodaépületre jutó költségek, az egyes osztályoknak szánt felületek aránya stb.
Fényűzés? „Mi nem a mának építünk, a mi épületeink az eljövendő századokat, unokáink utódait is kell szolgálják egykor!” A holnap városának rangjához méltóan és időtálló, tartós építőanyagokból kell dolgozni éppen ezért. A városháza méreteit védve, így érvelt: „A jövendő még számtalan hivatalt hord méhében!” – ezek a váteszi szavak az unokákon sajnos beteljesedtek.
Kitűnő taktikusnak bizonyult, nem sietett megszavaztatni a terveket. Érjen a dolog, várt egy hónapot. Feltehető, hogy azalatt ő is táborát erősítette. Május 16-án, az újabb közgyűlésen a 67 érvényes szavazati joggal bíró tanácstagból 2 tartózkodik, 21 ellene szavaz (Bedő, Fenyvesy, Sebes, Kóbori, Bucher, Bedőházy vezetésével), 30-an „igen”-t mondanak (köztük Bodolla Ferenc dr. is, Bernády „örök” ellensége).
Ezt az „igent” már báró Aporné se tudja megvétózni, intrikái balul ütnek ki, és végül aláírja a telekeladási „örökvásári szerződést”.
A pénz együtt van, lássuk a terveketl
Flesch Adolf városi főmérnök készíti elő a Tanács 1905. május 24-25-i fontos gyűlését, ahol a Mérnök és Építész Egylet az Építőművészek Szövetsége képviselőinek és az Állami Építészeti Hivatal főmérnökének jelenlétében „konstatálják, hogy a jeligés borítékok fölbontatlanok, majd két nap, két éjjel, tüzetesen megvizsgáltatik mind a 14 pályamű”.
Ma is érdekes olvasmány a szigorú logikájú, lelkiismeretes összefoglaló értékelés. A versenyprogram rengeteg feltételt szab; egész könyvecske. Sorra veszi az épület funkcióit, méreteit, telekviszonyait, költségeket. A városházába szánják, a polgármesteri hivatalokon kívül, többek között például a tűzoltóságot (ragaszkodnak a hagyományos toronyhoz) és a rendőrséget (ne felejtsük, a rendőrség államosítása előtt vagyunk, városi intézmény az is). Mindez sajátos igényeket támaszt a tervezésnél.
Három pályamunkát a 14-ből, a „Bemapó”, „Tornákért” és a „Hármas rajzolt kör” jeligéseket,„hibáik ellenére, az egyes felhasználható részletekért” megvásárolnak. Az „őrtorony” jeligét viselő nyeri el a kitüntető második díjat. Teljesen egyhangúlag, mint kiemelkedő tehetségű munkát, a kétféle változatot is részletesen kidolgozva bemutató „Székház” jeligés pályaművet tüntetik ki az első díjjal, alkotójának odaítélve a végleges kivitelezésre szóló megbízást. Mindezt aprólékos záró-jegyzőkönyvbe foglalják.
Ezután Bernády fölbontja a zárt borítékokat. A három megvásárolt, dicséretes pályaművet Bobula János, Sneider Iván és Váradi Árpád, valamint Tóásó Pál építészek küldték be. A megvásárolt második díjas terv Sebestyén Arthur műépítész munkája.
Az első-díjas terv két budapesti műépítész közös alkotása volt: a Komor Marcellé és Jakab Dezsőé.
Hetekig tanácskoztak még, meghívták Komort és Jakabot, átadják nekik a megvásárolt öt pályatervet, hogy a mindenkori építészeti gyakorlat szellemében használják föl valamennyit és készítsék el a kivitelezési rajzokat. A tűzfigyelő óratornyot „ne szimmetrikusan helyezzék el, hanem a főhomlokzat vonalán, valamelyik sarkon. Hasson nagy távlatra és körvonalaiban is illeszkedjék a város képébe, melyet a teleknek amúgysem axiális fekvése még jobban indokol”.
Bernády külön is meghagyja, hogy a főoromfal és a főhomlokzat díszesebben „képeztessék ki”. A város felé Bernádynak egyik döntő érve az volt, hogy az építkezésre és a berendezésre a megbízást a helyi vállalatok és céhek kapják. Ez így is történt. A kivitelezési versenytárgyalást 1906 júliusában tartják, ahol a legelőnyösebb ajánlatot a helyi Csiszár Lajos építész nyújtja be, akit meg is bíznak a munkával. A hónap végén aláírják Csiszárral a 437 ezer koronás szerződést, ünnepélyesen elhelyezik az alapkövet, a torony alagsori, délre fekvő, tömör falazatába.
1907 végén már költöznek a hivatalok.
1908-ban, közel 700 ezer koronával zárul a város és Csiszár között a székházépítés végelszámolása.
Az egykori rendőrkapitányság irattárában a jegyzőkönyvek megőrizték a „városházi sztrájk”, Marosvásárhelyen az 1905-1906-os sztrájkhullámban az egyik első nagyobb munkabeszüntetés történetét.
1906. október 30-án a munkások – magyarok, románok – „nem veszik fel a munkát”. Előzőleg, a hideg idő beálltával, hatvan társukat elbocsátják, sokat átirányítanak a sörház építkezéséhez, ahol kisebb a kereset.
Mindezt betetőzte, hogy az egyik pallér durván inzultált egy Fazekas Lajos nevű munkást, akit aztán nyomban el is bocsátottak. Este a szakszervezet („a szakegylet”) kimondja Fazekassal a szolidaritást, hétfőn reggel sztrájkba lép a telep, követelik társuk visszavételét, kártalanítását, az embertelen és hajcsár pallér elcsapását, valamint mindenki számára méltányos béremelést és a munkaidő valamelyes csökkentését.
A rendőrség a „vérszemet kapott, hazafiatlan, renitens munkásokról és lázítóikról” jelentést küld Bernádyhoz. Akkor már egy hete tart a sztrájk és áll az építkezés. A polgármesteri hivatal beleavatkozik az építő-vállalkozó és a szakszervezetek közti vitába. Persze távolról sem rokonszenvezik Bernády a szakszervezetekkel, azonban végzést ír alá, hogy az igényjogosultak kezéhez fizessenek ki 952,13 koronát. A pallért, hogy„a felsőbbség tekintélyét megőrizzék”, megtartják.
A polgármestert egyetlen cél vezeti: ne akadjon el egyetlen percre se az építkezés, ezért vet véget gyorsan a tárgyalásoknak és ajánl kompromisszumot.
Ez a kor pénzzel intézte ügyes-bajos dolgait. A ballada Kőmíves Kelemenje még asszonya hamvát keveri a mészbe és falazza be a kövek közé, 1906-ban a Városháza alapkövébe embervérnél akkor sokkal szentebb valamit helyeznek el: „a forgalomban lévő aranypénzek mindegyikéből egy-egy darabot”.
Aranyra épült a városi székház.
Megjelent A Hét III. évfolyama 12. számában, 1972. március 24-én.