A biológiai és a társadalmi evolúció között egy sor hasonlóság fedezhető fel, ám a folyamatok mechanizmusa és dinamikája mégis alapvetően eltérő. A biológiában az öröklődést vezérlő genetikai információkat az utódok közvetlenül kapják meg szüleiktől, a társadalmi evolúcióra viszont alapvetően az úgynevezett szétosztott adaptáció (distributed adaptation) jellemző. Ez azt jelenti, hogy az ember a szüleitől kapott gének mellett a társadalmi csoportja által birtokolt ismeretek és eszközök egész tárházát is örökli. Túlélő- és versenyképességét tehát a szüleitől közvetlenül kapott gének alapján kiformálódó adottságain túl a közösségében felhalmozott és mindenki számára hozzáférhető információk is meghatározzák.
A biológiai evolúciót alapjaiban a természeti környezet bizonyos értelemben véletlenszerű változásai formálják. Az életfeltételeik eltérő alakulása – állandósága, lassú módosulása vagy hirtelen változása – magyarázza a fajok változatlanságát, máskor fokozatos módosulását, esetleg egészen új fajok megjelenését. Önmaga és a tiszta természeti környezet közé azonban az ember egyre jobban kifejlődő mesterséges konstrukciót épít. Ez a maga alkotta kulturális rés enyhíti, kiszámíthatóbbá teszi, mintegy humanizálja a külső környezet hatásait. Az ember evolúcióját tehát, szemben a többi élőlényével, a maga teremtette kulturális környezet vezérli: kihívások elé állítja, amelyek válaszra késztetik. Válaszaival átalakítja környezetét, majd ez az általa újraformált környezet ismét változtatásokra késztető kihívásokkal szembesíti. Ilyen módon az ember önmagát teremti, azaz építi egyre fejlettebb lénnyé.
Az indulás
A folyamatban az a különös, hogy amikor úgy 2,5 millió évvel ezelőtt rátaláltunk a kultúra ösvényére, nem járatlan útra léptünk. Az állatvilágban is meglehetősen elterjedt, hogy az egyedek életét megkönnyítik az elődeik alkotta mesterséges konstrukciók. Vagyis a szülők génjei mellett örökül kapnak az elődeik által létrehozott, a túlélést segítő eszközöket, fészket, menedéket. Míg azonban az állatvilágban ez a mesterségesen létrehozott környezet a genetikai örökséggel összevetve mellékes, az a kulturális környezet, amit ember alkotott, meghatározó, mondhatni forradalmi szerepre tett szert.
Ennek a megváltozott szerepnek a jele, hogy évmiliókkal ezelőtt az emberi agy mérete fokozatosan növekedni kezdett. Az agyméret növekedésével párhuzamosan (300 cm³-ről egészen 1300 cm³-ig) egyre gyakoribbá vált az eszközhasználat, bővültek az agyban felhalmozódó, az eszközhasználattal és a csapatépítéssel kapcsolatos ismeretek, és a társakból „túlélő gépezet” szerveződött. Amikor aztán nagyjából 250 ezer évvel ezelőtt az agyméret folyamatos növekedése váratlanul megállt, ez nyilvánvaló fordulópontot jelentett. Addig sikeres pályát befutó fajunk válaszút elé érkezett: vagy kitalálunk valamit, vagy beleolvadunk a túlélésért harcoló, csoportok tömegébe, amelyek jó része mára eltűnt a Föld színéről.
Az első elrugaszkodás
Szerencsére a megoldás kéznél volt: a régóta használt kulturális jellegű elemek a környezet nyomásának hatására főszereplővé léptek elő. Az i.e. 250 ezer – 15 ezer év közötti időszakban a társadalmi evolúció új szakasza formálódott ki: az ember és a természet közzé épített kulturális konstrukció fokozatosan a változásokat dinamizáló tényezővé lépett elő. Az ember életkörülményeit innentől fogva mindinkább a maga alkotta ismeretek, eszközök és az összetartó csapat határozta meg. Szembetűnővé vált a gyűjtögető életmódot segítő eszközök bővülő alkalmazása és finomodó szerkezete. Az ember életkörnyezetét egyre gyakrabban színesítették festmények és szobrok. Ékszerek és a jelek formálódtak az egyéni identitás kifejezőjévé, a csoport kollektív identitását pedig szimbolikus tárgyak és rítusok sokasága – sírhelyek és építmények, az ünnepek és a temetkezések rítusai – teremtették meg.
A kultúra tehát az embert és csoportját körülvevő egyre összetettebb és sokrétűbb mesterséges környezetté vált. E környezet építgetéséhez és működtetéséhez mind több információra, eszközre és együttműködő társra volt szükség. Az ezek összehangolt alkalmazásával kiépített kulturális konstrukciók azután növekvő versenyelőnyt biztosítottak őseinknek. Ennek a sikeres fejlődési pályának a fenntarthatóságát különös módon az sodorta veszélybe, hogy az i.e. 15 ezredik évet követően fokozatosan elmúlt a jégkorszak, az egyre élhetőbb körülmények hatására megnőtt a helyi csoportok mérete, és gyors növekedésnek indul az emberiség létszáma. Ez a demográfiai robbanás pedig beleütközött a gyűjtögető életmód előtt álló természeti korlátokba.
A második elrugaszkodás
Mivel a gyűjtögető életforma nem biztosította a megnövekedett közösségek fennmaradását, megkezdődött az addig csak kiegészítőként használt életmódelemek gyakoribb alkalmazása. Megjelentek a háziasított növények és állatok, azaz az ember a gyűjtögetésről fokozatosan áttért a földművelésre és az állattenyésztésre. A társadalmi evolúció új, i.e. 15 ezer és 5 ezer közötti szakasza tehát a kulturális konstrukciók alkotta mesterséges környezet ugrásszerű bővülését hozta. Ennek hatására az életközösségek szintjén demográfiai robbanás zajlott le, és az emberi faj fokozatosan elterjedt a Földön, miközben egyre több közösség került egymással közvetlen kapcsolatba.
Az új termelési módra való áttérésnek azonban szükségszerű feltételei voltak: így alakult ki a magántulajdon és a kereskedelem. Ennek hatására az egymás közelében élő közösségek között és azokon belül is rögzült a munkamegosztás. Ez egyrészt egyre kifinomultabb eszközök és mind pontosabb ismeretek alkalmazásának terjedését eredményezte, másrészt azonban a kereskedelem és a tulajdon következményeként a korábbi egalitárius közösségek vagyoni szempontból egyenlőtlenekké váltak. Fokozatosan kialakul egy hierarchikus hatalmi szerkezet. Az eddig független és önellátó törzsek és falvak hálózatából elkezdett kiformálódni a munkamegosztás által egybekapcsolódó, növekvő méretű és komplexitású közösség.
Ezek az egyre nagyobb és egyre egyenlőtlenebb közösségek stabilizálásuk érdekében az addig nagyjából csak rítusaikat vezérlő isteneiket moralizáló és büntető istenekké alakították. Ugyanakkor fokozatosan nyilvánvalóvá vált, hogy a nagy és egyenlőtlen társadalmak kormányzása a korábbitól alapvetően eltérő módszereket igényel. Az irányítás fokozatosan átkerült a közösség hatalmi pozícióval rendelkező tagjai kezébe. Mivel ezek a körülmények kedveztek a közösségek létét veszélyeztető szabályszegések elterjedésének, elengedhetetlenné vált a társadalmi kontroll alapvetően új eszköze, az állam megjelenése. Az átmenet során fokozatosan fenntarthatatlanná vált az addig kialakult életmód és működésmód, és ez újabb evolúciós fordulópontot idézett elő.
A harmadik elrugaszkodás
A társadalmi evolúció legutóbbi – i.e. 5-6 ezer év és a 20. század közötti – történelmi fejlődési szakaszának meghatározó tényezője az állam és az intézményi szabályozás bevezetése lett. A világ legkülönbözőbb térségeiben létrejött a közösség tagjainak hozzájárulásával fenntartott, hatalmi központból vezérelt állam. Az állam fő módszere, hogy megalkotja az együttélés szabályait, majd egyéneket alkalmaz arra, hogy szemmel tartsák, nyakon ragadják és elítéljék mindazokat, akik megszegik a szabályokat. A szabályozó, fegyelmező és büntető intézmények működtetésének eredményeként a társadalmak dinamikus növekedésnek indultak, és a termelés mindinkább ipari méreteket öltött. Az egymást követő termelési forradalmak nyomán egyre gyorsult a gazdasági növekedés, a technikai fejlődés, egyre nőtt a népesség és a fogyasztás.
A 20. században azután a növekedés robbanásszerűvé erősödött. Az emberiség létszáma az 1900-as 1,6 milliárdról 2000-re elérte a 6,1 milliárdot (most, 2023-ban megközelíti, sőt talán már el is érte a 8 milliárdot), miközben az egy főre jutó fogyasztás dinamikusan emelkedett. A termékek választéka áttekinthetetlenné szélesedett. Az ember által létrehozott eszközök behálózták a földet, és az emberiség környezetre gyakorolt hatása felülmúlta a természeti folyamatokét. A 20. század végére azonban ez a fejlődés az alkalmazott technológiák, a megváltozott életmód és a megnövekedett népességszám miatt beleütközött a fenntarthatóság korlátaiba, a 21. századba átlépve pedig a kulturális konstrukciók rendszere is alapvetően megváltozott.
Az eszközök szintjén új helyzetet teremtett a platformok, a globális beszállítási láncok, az energetikai, a logisztikai, a kommunikációs és számítógépes hálózatok kialakulása. Eszközeink hálózattá kapcsolódtak össze, miközben az ember alapvetően városlakóvá vált, és magas komplexitású mesterséges infrastruktúrában éli életét. A közösségek szintjén mára gyakorlatilag létrejött az egységes emberiség. Napjainkra belaktuk a Földet, és mindenütt önmagunkba ütközünk – részben erre utal az antropocén korszak elnevezés.
A szuverén államok és vállalatok összezsúfolódtak, és olyan policentrikus világ jött létre, amelyet nem ural vitathatatlan elsőséggel rendelkező szuperhatalom. Az ismeretek szintjén az egyén rendelkezésére álló információ mennyisége követhetetlenül gyorsan növekedett. A hálózatokon keresztül elvileg bármi hozzáférhető, de nincs ember, aki átlátná ezt az adatmennyiséget. Az információt egyre nehezebb titkolni, működik az „open intelligence”, előbb-utóbb minden nyilvánossá válik. Az emberiség tehát olyan szerveződési szintre érkezett, hogy a korábbiakkal összevetve áttekinthetetlen mennyiségű ismeretet és információt birtokol, amit az egyén nem képes megérteni, áttekinteni és használni. Az így kiformálódott, komplex és szorosan csatolt globális világban még a legnagyobb tudású szakemberek is csak szűk szakterületük szemszögéből látnak rá a világra, így az egészről fogalmuk sincs. Világunk csak komplex rendszermodellekkel írható le, és a különböző folyamatok is csak ezek fényében értelmezhetők.
Új történelmi szakasz: felkészülés az újabb elrugaszkodásra
Ezek a változások és az átalakulást kísérő válságok egy újabb történelmi ugrást vetítenek előre. A bolygónkat behálózó, mindenkit mindennel egybekapcsoló hálózatok működtetése és kézben tartása a meglévő egyéni és szervezeti kompetenciákkal nem lehetséges, így a jelek szerint elkerülhetetlen, hogy az áttekinthetetlen komplexitású rendszer irányításába, kormányzásba bekapcsolódjon a mesterséges intelligencia (MI).
Sokan úgy gondolják, hogy az emberi és a mesterséges intelligencia kapcsolata eleve konfliktusos, és további harchoz vezet majd. Ugyanakkor a mesterséges és természetes intelligencia hagyományos, egymással szembeállított értelmezése mellett megjelent a harmonikussá formálható kapcsolat lehetősége. Egyrészt kidolgozták a kiterjesztett (augmented) intelligencia koncepcióját, amely az emberi és a mesterséges intelligencia együttműködését vázolja fel. Másrészt egyre nő az érdeklődés az úgynevezett kollaboratív intelligencia koncepciója iránt, amely a munkamegosztáson, az ember és a gép eltérő kompetenciáinak egyesítésén alapuló együttműködésben rejlő lehetőségeket veti fel.
Miközben nem szabad alábecsülni az MI alkalmazásában rejlő kockázatokat, az igazi gondot nem az MI jelenti. A problémát, amivel napjainkban egyre gyakrabban szembesülünk, már Stanislaw Lem is felvetette 1961-es regényében, a Solarisban. A Solaris bolygó felszínét hatalmas óceán borítja, amely a kutatókat megdöbbentő módon az értelem jeleit mutatja. A tudósok sokáig sikertelenül próbálkoznak felvenni a kapcsolatot az „intelligens” óceánnal. A főszereplő pszichológus, amikor szembesül a kapcsolatteremtés kudarcával, így fordul kutatótársaihoz: „Ti akartok az óceánnal szót érteni, mikor egymást sem értitek?”
Tulajdonképpen ez a megjegyzés jelenlegi helyzetünk kulcsa: ahogy egyre szélesebb körben alkalmazzuk az MI-t, egyre inkább szorongunk az általa jelentett kockázatok miatt, miközben nyilvánvaló, hogy rendet kell teremtenünk a káoszban, és ebben nem nélkülözhetjük a mesterséges intelligenciát. De amíg képtelenek vagyunk szót érteni egymással, sőt még párbeszédre sem vagyunk hajlandók, nem az MI jelenti a legnagyobb veszélyt a világunkra, hanem mi magunk.
A szerző okleveles fizikus, a filozófiai tudományok kandidátusa, a Budapesti Gazdasági Egyetem tanára. További írásai a Qubiten itt olvashatók.
Forrás: Qubit, Újnépszabadság
