Nincs előre kötelezőként kijelölt közösségi modell, nincsenek módosíthatatlan szabályok.
„A szocializmus képviseleti, demokratikus formája mellett érvel. Nem túlságosan terhelt kifejezés ez ahhoz, hogy vonzó legyen a tömegek számára?” – kérdezte a HVG riportere Thomas Pikettyt. A világhírű kutató válasza: „A szocializmus demokratikus, részvételi, ökológiai és multikulturális formájáról beszélünk. A kommunizmussal szemben ez a kifejezés megmenthető és használható”. Piketty úgy látja tehát, hogy a szocializmus követhető fejlődési irányt kínál az emberek számára, míg a kommunizmust nem tekinti a siker reményével kecsegtető társadalmi modellnek. Joseph Stiglitz, a világhírű Nobel-díjas közgazdász idén megjelent könyvében – The Road to Freedom: Economics and the Good Society – még elgondolkoztatóbb összefüggésbe helyezi a kapitalizmus/szocializmus/kommunizmus „vetélkedésének” perspektíváját: „A progresszív kapitalizmus magában foglalja a kollektív cselekvés minden formájának nagyobb szerepét, a magánszektor és a kollektív cselekvés között pedig jobb egyensúlyt alakít ki, a kormányzat minden szintjén. A kommunizmus túl messzire ment az egyik irányba, Reagan és Thatcher túl messzire ment a másik irányba, míg a Clinton, Blair és Schröder háromszög képviselte »harmadik út« elégtelen korrekció volt. A neoliberalizmust, a materializmust és a szabadpiacokat karolta fel, és nem fordított kellő figyelmet a társadalmi igazságossággal kapcsolatos aggályokra egy olyan világban, ahol a kommunizmus és a piacgazdaságok versengtek a szívekért és az elmékért.”
Szögezzük le: a XX. század cáfolhatatlan tapasztalata, hogy azok az országok, amelyek a kommunizmusnak nevezett társadalmi rendszert választották – pontosabban, ahol olyan vezetők és mozgalmaik jutottak hatalomra, akik a kommunizmust hirdették végső célként és erre hivatkozva törekedtek hatalmon maradni –, ráfizettek. A „létező szocializmusok” összeomlásának és a (neo)liberális kapitalizmus totális győzelmének tükrében elgondolkoztató, hogy Stiglitz a progresszív kapitalizmus jelszavát hirdeti, amely korlátozná a monopóliumok hatalmát, méltányos elosztásra törekedne, és támogatná az egyenlő esélyek érvényesülését a társadalomban. Végső értékelése: „a progresszív kapitalizmus, a szociáldemokrácia és a társadalmi igazságosság” perspektívát kínál az egész emberiség számára.
Ez a vélemény különösen annak fényében elgondolkoztató, hogy a szociáldemokrácia Európában – születésének és sikereinek térségében – teret veszített, bár ezt a képet a legutóbbi angliai és a francia választások árnyalják. Ami viszont tagadhatatlan: a politikai „tájkép” nehezen kiszámíthatóan átrendeződőben van. A kialakult struktúrákat alapjaikban megrendítő – „tektonikus” – változásokat két összekapcsolódó globális hatás váltotta ki. Egyrészt, a Föld minden „lakója” szoros és elszakíthatatlan kapcsolatba került egymással. Ezáltal – akár tudatában vagyunk ennek, akár nem – az emberiség olyan egységes társadalmi organizmussá vált, amelynek fejlődését mindenki befolyásolja, és amely mindenkire lebírhatatlan hatást gyakorol.
Ez egyrészt elkerülhetetlenné teszi a globális rendszer központosított – a szuverén nemzetek hatalmát is felülíró – kormányzását, másrészt ellenállhatatlan hatást gyakorol a legkülönbözőbb „társulásokra” – nemzetekre, városokra, vállalatokra és helyi közösségekre –, működésük és struktúrájuk alapvető átszervezésére kényszerítve azokat.
Történik mindez egy olyan időszakban, amikor letagadhatatlan tény: a Földön ma élő 8 milliárd ember jelenlegi életmódja – beleütközve a bolygó határaiba – folytathatatlanná vált. Az elmúlt évszázad során a Nyugat által kikísérletezett gazdasági, politikai és társadalmi modell a növekedés gyorsulását idézte elő (A. Maddison: The World Economy – A Millennial Perspective, 2001). Aki, ezt az utat követte, az dinamikusan fejlődött, aki ezt elutasította, vagy csak késlekedett, az visszaszorult. A technológiai szintáttörések a termelésben, a logisztikában és a szolgáltatások területén ugrásszerű növekedést hoztak, egyben megalapozták a termékválaszték szélesedését, a fogyasztás bővülését és a várható élettartam emelkedését. A XX. század végére a világ arculata alapvetően megváltozott: az ember „belakta” az egész Földet. Ezt a helyzetet meghökkentően pontosan jellemezte Konrád György – még 1977-ben – A városalapító című könyvében: „Minden cselekvésünkkel beleütközünk bolygóléptékű környezetünk határaiba, egymástól nem határol el a természeti közvagyon, ha megmozdulunk nem a természettel, egymással kerülünk szembe, s ami korábban az önszabályozásé volt, a tervezés feladata lett.”
Napjainkra mindez letagadhatatlan tény lett, azt azonban még nem ismertük fel, hogy ez az emberiséget alapvető történelmi válaszút elé állítja. A XX. század második felében a piacgazdaság és a liberális demokrácia politikai modellje a lehetőségek egyre szélesebb választékát teremtette meg – ugyan nem azonos mértékben – több milliárdnyi embernek. Reális perspektívaként ígérte, hogy a belátható jövőben szinte mindenki eljuthat a „fogyasztói paradicsomba”. Az elmúlt évtizedben azonban fokozatosan világossá vált: miközben ez a szinte kötelezően választandó termelési- és életforma-modell a gazdasági növekedést valóban felgyorsította, a modell követése egyre nehezebben átléphető korlátokba ütközött. Az emberiség ökológiai „lábnyoma” meghaladta bolygónk méreteit és ez vitathatatlanná tette, hogy beleütköztünk a Föld határaiba. Az emberiség tehát újra azzal a kihívással szembesült, amivel történelme során már többször: életmódja az adott feltételek között fenntarthatatlanná vált.
Az ebből szükségszerűen következő problémák mindig életviszonyainak és közösségeinek gyökeres újraszervezésére kényszerítették az emberiséget. A megoldások keresése pedig olyan fejlődéspályára vezérelte, amely egyre nagyobb közösségek létrehozására késztették. Ezekben a komplexebb társadalmakban az innováció folyamata felgyorsult, és erre támaszkodva biztonságosabb és stabilabb életfeltételeket kínálhattak. Ugyanakkor a növekvő méretű társadalmakban az együttélés során keletkező zavarok megsokszorozódtak, és a kirobbanó válságok alapvetően új kormányzási módszerek és intézmények bevezetését tették szükségessé. Ezeknek a problémáknak a megoldása azután a történelem jellegzetes „ugrásait” idézte elő: először a törzsi társadalmak kialakulásakor, azután a gazdálkodást folytató, letelepült közösségek keletkezésekor, majd a nagy-méretű, kiterjedt munkamegosztás által egybekapcsolt és a centralizált állam intézményeivel vezérelt társadalmak létrejöttét követően.
A XXI. századba átlépve pontosan ilyen történelmi ugrás kényszerével szembesültünk. Még folynak a viták arról, vajon beléptünk-e már az antropocén földtörténeti korszakba, de az letagadhatatlan: a fenntarthatóság korlátaira utaló billenési pontok többségét túlléptük. Életmódunk egyre több területen – veszélyhelyzeteket előidézően – ütközik bele a természet korlátjaiba. Az ebből eredő kihívások megoldását ugyanakkor még nehezebbé teszi, hogy a Föld minden lakója fokozatosan szoros és elszakíthatatlan, ún. hiperkonnektív kapcsolatba került egymással (Khanna Parag: Konnektográfia: A globális civilizáció jövőjének feltérképezése, 2017). Ez arra vezetett, hogy az eddig önálló egyénekből, különálló közösségekből és magukat szuverénnek tekintő társadalmakból álló emberiség összekapcsolódó, szorosan csatolt, egységes társadalmi organizmussá vált. Ez a változás egymásra halmozódó válságokat váltott ki, amelyek ellenállhatatlan kényszereket teremtettek, hogy az egész emberiség – ezen belül minden ország, minden közösség – gyökeresen újraszervezze működését, ami azt is elkerülhetetlenné teszi, hogy az egyének is alapvetően megváltoztassák életmódjukat és egymáshoz fűződő viszonyaikat.
Az előttünk álló évtizedben tehát a kapitalizmus – hatékonyságban és fejlődőképességben minden alternatív koncepciót felülmúló – társadalomépítési modellje egyre súlyosabb problémákkal szembesül. Az a mindenki számára hirdetett perspektíva, hogy bárki, bármely igényét azonnal kielégítheti a végtelen áru- és szolgáltatás-kínálatból válogatva, nem várt módon az egyének magányossá válásához és a kis közösségek széteséséhez vezetett. A modern ember személyes kapcsolatai gyengültek, a közösségeket egybefűző kapcsolatok szétestek, ami a depresszió „járványának” terjedését idézte elő. Másrészt a „boldogság-javak” ellenállhatatlan csábítása vezérelte vásárlói magatartás mégsem eredményezte a boldogság állapotának elérését. A vásárlást követő örömet az ún. „százkarú rabló” hatás – a Las Vegas-i kaszinók játék-gépekkel zsúfolt termeinek élményére utaló pszichológiai jelenség – lenullázta: pénzünket kiadva, a vásárlást követően azonnal azzal szembesülünk, hogy elmulasztottuk egy másik, még tökéletesebb örömet jelentő dolog megszerzését.
A végtelen választékú és állandóan vásárlásra késztető termékvilágot „működtető” életmód-modell egyszerre tette fenntarthatatlanná a globális rendszert és vált akadályává a boldogság elérésének.
Az emberiség tehát csak akkor képes megőrizni a Föld stabilitását, ha alapvetően újratervezi életmódját, gazdaságának működésmódját, és az egységessé vált emberiség kormányzásának módját. Ez a kihívás azonban nehezebben megoldhatónak tűnik, mint amivel a múltban, az egymástól független társadalmak és civilizációk szembesültek, hiszen most az egységes társadalmi organizmussá szerveződött emberiség kényszerül megoldást találni a működése során keletkező zavarokra és válságokra. Ennek során azonban figyelmünk még mindig az elmúlt évszázadok során kiformálódott alapvető politikai döntési egységre – a szuverén nemzetekre – összpontosul, míg kevesebb figyelmet szentelünk az átalakulás felértékelődő legfelső és legalsó szintjein felvetődő problémákra.
A legfelső szinten – a globális rendszer fenntartható pályára vezérlését megvalósító akciók megtervezése és megszervezése során – elkerülhetetlennek látszik egy globális modell létrehozása és ennek a kollektív döntéshozatalba való beillesztése. Ez az alternatívák szimulációjával kiszámíthatóvá tenné a globális rendszer fenntartható pályára vezérlését, hiszen láthatóvá tenné a felvetődő akciók, de éppen így a késlekedés következményeit is (Marosán György: Megfő-e az emberiség? Élet és Irodalom, 2024. július 19.). Ezzel egyidejűleg azonban épp így elkerülhetetlen az emberiség fennmaradását támogató, élhető és stabil mikroközösségek kikísérletezése is. Ugyanis az emberiség fennmaradását a fenntartható és ugyanakkor élhető életformát megteremtő kis közösségek hálózatának létrehozása kínálja. Ezek közös jellegzetessége: (1) kicsiny ökológiai lábnyomú életmódot folytató közösségek; (2) család-, és közösség-barát szociális környezetet teremtenek, amelyek segítik a társas kapcsolatok fejlődését; (3) szellemileg ösztönző feltételeket alakítanak ki, ami az egyének figyelmét a jövedelem minden áron való növeléséről az alkotásra és az emberi kapcsolatok fejlesztésére irányítja; (4) válságálló, és válságok esetén a túlélési képességet maximalizáló közösségi létformát kínálnak.
Az emberiség tehát az előttünk álló évtizedben – ellenállhatatlan folyamatok összekapcsolódása következményeként – a totális és globális újraszerveződés állapotába kerül. Talán különös, de én ebben a helyzetben – Majakovszkij kifejezésével – „feltűnni látom a kommünt”. Ám nem pusztán a fantázia rajzolja elém körvonalait, hanem az újraszerveződő globális világban kiformálódó közösségek „versenyképes” formájaként jelenik meg. Megértem, hogy az olvasó most így sóhajt fel: ezek a komcsik láthatóan semmit nem tanultak és a negatív tapasztalatok ellenére a régi nótát fújják.
Leszögezem tehát, cáfolhatatlan tény: történelmi hiba volt a leginkább elkötelezett hívei által javasolt módon és irányban belefogni a kommunizmus létrehozásába. Ám az előttünk álló évtizedekben éppen a kiformálódó „progresszív kapitalizmus” teremt kedvező körülményeket, hogy az emberiség újra – a korábbiaktól alapvetően eltérő módon és formákban – a kis közösségek (kommunák) szintjén kezdje újra a kísérletezést az emberi létezés optimális feltételeinek kialakítására.
A kommunizmus ugyanis az emberi lényeg kibontakoztatását lehetővé tevő kis közösségek (kommunák) létrehozásán alapul és azok hálózatára épül. Képzeljük úgy el a kommunát, mint Epikurosz Kertjét, amelynek „résztvevői” a maguk gazdaggá tétele helyett az emberi kapcsolatok építését és az alkotást tekintették céljuknak. A kommunizmus létrehozását célul tűző akciók lényege: a kreatív, de felelősségteljes kísérletezés: hogyan teremthetünk – másokkal együtt – szabad közösséget, amelyek a szellemi értékeket alkotását és az emberi kapcsolatok gazdagítását tekintik céljuknak. Ám Marxszal szólva, „nem akarok receptet gyártani a történelem lacikonyhájára”.
Nincs előre kötelezőként kijelölt közösségi modell, nincsenek módosíthatatlan szabályok. A modell-kísérletekbe egyaránt belefér az amishokra hasonlító vallási közösség, vagy az egymás támogatására kiemelt figyelmet fordító lakópark működtetése, de épp így az életüket a művészetnek, illetve a tudománynak szentelő emberek egymást támogató közösségének kialakítása.
Ami közös: mindenkitől elvárt a közösség támogatása, cserében viszont mindenki számíthat a többiek – közösen kialakított szabályoknak megfelelő – feltétel nélküli támogatására. Az ilyen típusú közösségek létrejöttéhez – lehet, hogy ez egyaránt meglepi a kommunizmus híveit és elutasítóit – az optimális feltételeket éppen a progresszív kapitalizmus rendszere teremti meg.
Megjelent a Népszava Szép Szó rovatában 2024. augusztus 4-én.
