„Az ateizmus az élet kiváltságosainak luxusa, azoké, akik mindent megkaptak, azt a lehetőséget is, hogy a tanulásnak, a kutatásnak szenteljék életüket” – jelentette ki a római Szent Péter-bazilikában mondott nagypénteki szentbeszédében Raniero Cantalamessa apostoli prédikátor. Elgondolkoztató állítás, különösen egy, Amerikában, jó egy évtizede készített vizsgálat eredményeinek tükrében. A vizsgálat keretében Isten létét, vagy nemlétét firtató kérdéseket tettek fel tudósoknak és az átlagembereknek, és a válaszokat összevetették a 20. század elején megfogalmazott véleményekkel. A közreadott adatok alapján az átlagpolgárok véleménye meghökkentően keveset változott: túlnyomó többségük (95 százalékuk), a 20. század végén, éppen úgy hisz Istenben, mint a század elején. A véletlenszerűen kiválasztott kutatóknak, a múlt század elején, 42 százaléka hitt Isten létezésében, míg az 1990-es évekre a hívő kutatók aránya
– csupán valamivel – alig 40 százalék alá csökkent. Amikor azonban a jelentősnek minősített tudósoktól tudakolták, szerintük létezik-e Isten, a véleményekben lényegesebb eltolódás volt tapasztalható. 1916-ban, a megkérdezetteknek 27 százaléka válaszolt egyetértően, míg 1933-ban már csak 15 százaléka, és 1998-ban alig 7 százalékuk véleménye szerint létezik Isten.
A felmérések két, egymástól egészen eltérő társadalmat mutatnak, amelyek között a különbség mélyülni látszik. Minél jelentősebb egy tudós, annál kevésbé hisz Istenben, míg az átlagember nem egyszerűn vallása hagyományaihoz ragaszkodik, hanem kifejezetten igényli Isten jelenlétét a mindennapjaiban.
Annak eldöntésére, hogy vajon valakinek szüksége van-e Istenre, Bertold Brecht fura tesztet eszelt ki. “Azt tanácsolom – vetette fel egy írásában –, gondold át, változna-e a viselkedésed attól függően, hogy milyen választ kapsz a kérdésedre: arra, hogy létezik-e Isten?. Ha nem változik meg, nyugodtan ejthetjük a kérdést. Amennyiben viszont megváltoznék, ha másban nem is legalább abban segítségedre lehetek, hogy megmondom neked, már döntöttél: Istenre van szükséged”. A jelentős tudósok többségének válasza Brecht kérdésére: nem változna viselkedése. Az átlagemberek viszont, bár eligazítást, és bátorítást remélnek Istentől, mégsem veszik komolyan intéseit.
De miért is van kevésbé szüksége a tudósnak Istenre, mint az átlagembernek? Az istenhit három leggyakrabban hangoztatott érve: az erkölcs megalapozása, a világ látható célszerűsége, és az egyéni élet szorongásainak feloldása. Mindhárom érv régóta jelen van a társadalom gondolkodásában, ám a helyzet nagyot változott az elmúlt évszázadban. Sokáig az Isten által előírt erkölcs a közösségek fennmaradásának szükséges feltétele volt. A vallás már csak ezért sem lehetett magánügy. Isten tagadása a társadalom elleni lázadás, létének megkérdőjelezése a közösség széteséséhez vezet – vallották a legtöbben. A vallás ugyanis nemcsak értelmezett, és feloldott, de parancsolt, és féken is tartott. Ezzel biztosította az élet stabil kereteit.
J. Locke, a vallásszabadság felvilágosult és elkötelezett híveként vallotta, hogy a vallások egyenrangúak. Hihetsz Krisztusban vagy Buddhában, lehetsz protestáns, katolikus, vagy akár zsidó, hited konkrét tartalma – magánügy. Minden vallás elfogadható, bármelyik irányíthatja a cselekedetet, csak egyet nem tehetsz – nem lehetsz ateista. “Semmiképpen sem tűrhetők el azok, akik tagadják Isten létét. Az istentagadók előtt ugyanis nem szilárd és szent a hűség, a szerződés és eskü, amelyek pedig az emberi táradalom összetartó kötelékei” – írja könyvében. Éppen ezért Locke következetes abban is, hogy megtagadja a segítséget is az ateistáktól, aminek nagyon is komoly gyakorlati következményei voltak. Még a 19. században is előfordult – az esetet J.S. Mill említi – hogy egy angol nemesnek, csak, mert ateistának vallotta magát, nem akartak védelmet nyújtani, és elégtételt adni neki a bíróságon.
Még ma is sokan vélik úgy, hogy az Istentől eredeztethető – és ezért megkérdőjelezhetetlen – etika hiányában az ember rendre a tisztességtelenséget, a becstelenséget, az erkölcstelenséget választaná. Ám gondolkozzunk el az idézett felmérés eredményein. A tudósok vallási kérdésekben igencsak szkeptikus egyénekből álló közössége – miként bármely más közösség – a politika és a gazdasági kényszerek által befolyásolt polgárokból áll. Az viszont nem állítható, hogy közöttük gyakoribb volna a bűnözés, az együttélés szabályainak megszegése, mint a társadalomban általában. A tudósok legkiválóbbjai pedig – annak ellenére, hogy a legkevésbé Istenhívők – inkább szolgálnak követendő mintaként, mint elrettentő példaként.
Vagyis, az isten-nélküliség, nem feltétlenül vezet erkölcstelenséghez. Úgy tűnik az erkölcs nem annyira a hittel és a vallási elkötelezettséggel, inkább a gyakorolt életmodellel van kapcsolatban. Amint az ember átlátja tetteinek szükségszerű következményeit, és tisztába jön viselkedésének elveivel, saját jól felfogott érdekében rendre az etikus cselekedetet választja. Ha viszonyait szabadon tudja formálni, és a feltételek nem kényszerítik erkölcstelen tettekre, akkor a racionális belátás is megalapozhatja a közösség stabilitását és humánus viszonyait.
Ami a természet célszerűségét illeti ez – a korábbi korokéhoz hasonlóan – a ma emberét is csodálatra késztetik. Hiába a tudomány haladása, hiába tanul évszázadok óta a fiatal nemzedék a világ megismeréséről és a világot működtető erőkről – az emberek többségének a természet meghökkentő jelenségeiről nem a tudomány, hanem Isten csodája jut az eszébe. Szembetűnő példája ennek a Darwin-év eseményei kapcsán elvégzett közvélemény-kutatások eredménye. Miközben az evolúció sikert sikerre halmoz, magyarázza a még ismeretlen jelenséget, és életünket könnyebbé tevő eszközök sokaságát segít létrehozni, elfogadottsága egyáltalán nem általános. Míg tehát a tudós Isten „csodáiból” mindig a természet – már felismert, vagy még megismerendő – rendjét olvassa ki, addig az átlagember, még a tudomány „csodáiban” is Isten hatalmának megtestesülését látja.
Az Isten-hit harmadik – talán legfontosabb – forrása az egyének életfeltételei előidézte szorongás, amelyet sokáig csupán az Istenhez fohászkodás enyhített. A korábbi korok borzalmai között emberi példaképeinek – Szókratész, Spinoza, Kant vagy Condorcet, Darwin, Marx – csodálatra méltó élete, csak kevesek számára volt követhető. Ám a 20. század – legalább is a világ fejlettebb részén – alapvetően enyhítette a korábbi korok kiszolgáltatottságát és szegénységét. A hétköznapok elviselhetetlen kellemetlenségeit, a betegségek fájdalmát, a korai öregség szenvedését, a szegénység nyomorúságát a tudomány eredményei, a jóléti állam intézményei, és az egyéni gazdagodás számottevően csökkentette. Így a korábban kivételnek számító – alkotással teli, közösséget szolgáló – élet, az átlag számára is követhetővé vált. Napjaink igazi problémája – nem mindenütt ugyan, de a fejlett világ milliárdnyi polgára számára – nem a tömeges szegénység és nyomorúság. Éppen ellenkezőleg: a szorongás forrása éppen a fogyasztás-központú életmód közvetlen és közvetett következményei.
Ebből a szempontból – ateistaként – részben igazat adok az apostoli prédikátornak a londoni buszokon elhelyezett hirdetést – „Isten valószínűleg nem létezik. Hagyd hát a szorongást, és élvezd az életet” – pellengérre állító kritikájának. Ugyanakkor azt gondolom, hibát követ el, amikor újra és újra azt sulykolja: ne hagyd el Isten nyáját, hiszen van még mitől szorongani. A szorongás „ébren tartásának” következménye: aki képes lenne problémáit maga megoldani, függővé teszem egy – korábbi korokban bevált, és hasznos, de mára jórészt idejét-múlta – „pótszertől”. Ám ateistaként mégsem egyszerűen arra biztatnám az embereket: kezdjék élvezni az életet. Ezt maguktól is tudják. Arra kell ráébreszteni őket, hogy ha nincs Isten és nem jelölte ki számukra a követendő utat, akkor azt maguknak kell megtalálni.
Megfordítanám tehát Pascal sokat idézett gondolatmenetét. Ne azért higgy Istenben, mert ha – akár csak kicsiny valószínűséggel is – létezik, nem érdemes kockáztatni azt a nagy veszteséget, amely akkor ér, ha Őt tagadva végül mégis „találkozol” vele. Ehelyett, indulj ki abból, hogy az állandó alkotás, a közösség önfeláldozó szolgálata, az igazság keresésének belső értékrendje – boldoggá tesz. És ha minden igaz lenne, amit Istenről elmondanak, akkor ez a tudósi lét bizonyosan neki is tetszik. Így hát – akár létezik, akár nem Isten – a görög filozófusok tanácsát kövesd: „a tevékeny élet, a boldog élet”.
Ennek ismeretében viszont, nem gondolom, hogy igaza lenne az apostoli prédikátornak, amikor azt állítja: az ateizmus az élet kiváltságosainak luxusa. Inkább igaz, hogy a fejlett világ polgárainak túlnyomó része számára a vallás az önállótlan, a könnyebb megoldást választó és elkényelmesedett emberek mentsvárnak tűnő csapdája. Nem arra kell tehát biztatni az embereket, hogy élvezzék az életet – értsd, a pillanatot –, hanem hogy gazdálkodjanak okosan a Földön eltöltött idejükkel. Nincs túlvilág: amit nem teszel meg itt a Földön, azért nem lesz kárpótlás sehol, és semmikor. Ebből azonban nem következik, hogy a szoronganod kell, vagy ellenkezőleg, a pillanatnak kellene élned. Az üzlet világában sem vezet sikerre, ha minden helyzetben és minden akciódban kizárólag a rövid távú nyereséget hajszolod. A sikert a hosszú távon való gondolkodás, a jövőbe való tudatos befektetés, a pillanatnyi nyereségnek a jövőbeli befektetés oltárán való feláldozása szüli. Nincs ez másként az egyéni életben sem. A „minden pillanatnak szakítsd le a virágát” stratégia hosszú távon kudarcra vezet, míg a folyamatos munkálkodás és a jövőbe való befektetés a siker stratégiája.
A túlvilágban való hit azonban – bár enyhíti az aggodalmakat és reményt nyújt, vagyis megkönnyíti személyes problémák feldolgozását – a valóságban felmenthet a felelősség alól. Azzal kecsegtet, hogy ha – gyakran persze környezeted hibájából – értelmetlenül vagy bűnösen élted le életed, a túlvilágon kárpótlást vagy feloldozást nyerhetsz. Kibúvót kínál a saját sorsodra vonatkozó döntésed alól. Ez azonban pazarlásra ösztönöz. Nem kell arra gondolnod, hogy minden elvesztegetett perccel kevesebb időd marad értelmes tettre.
Az isten-nélküliség tudata rád ruházza a felelősséget saját sorsod iránt. Rádöbbent, csak te magad adhatsz értelmet életednek. Arra késztet, hogy állandóan szembesülj azzal, mit végeztél addig. Az első pillantásra ijesztő ez a magadra utaltság. Ám ha körülpillantasz, látnod kell, hogy nem vagy egyedül. Ott van a családod, amelybe beleszülettél, barátaid, akiket te választottál, közösséged, amely befogadott. Ott vannak tehát azok a hús-vér emberek, akikre támaszkodhatsz a nehéz helyzetekben. Ezt a beállítódást fejezi ki József Attila – életművének fő vonalába illő – csodálatos verse:
Én istent nem hiszek, s ha van,
ne fáradjon velem,
majd én feloldozom magam,
ki él, segít nekem.
A szerző honlapján (szellemi kincsesbánya!) dátum nélkül található, eddig minden jel szerint közöletlen írás.
Marosán György (számos helyen: ifj. Marosán György) (Budapest, 1946. március 11. –) okleveles fizikus, a filozófiai tudományok kandidátusa, a Budapesti Gazdasági Egyetem Külkereskedelmi Kara Vállalkozási tanszékének tanára, Marosán György politikus fia.
Alapító tagja a Magyar Közgazdasági Társaság Kommunikációs szakosztályának. A Szkeptikus Társaság tagja.
Több tíz publikációja jelent meg az innováció, a gazdasági rendszerváltás, és a stratégiai, illetve az emberi erőforrás-menedzsment témakörében. (Wikipédia)
