Marosán György: Hogyan készül a jövő?

A címben feltett kérdés megválaszolásához mindenekelőtt meg kell érteni, hogyan formálódott a történelem. 

A választ megnehezíti, hogy a történelem menete kaotikus, néha – többnyire csak a jövőből visszapillantva észrevehető – ugrásokkal tarkított. A jelenből szétágazó „jövőszálak” leginkább Hugh Trevor-Roper aforizmája alapján értelmezhetőek: „A történelem nem az, ami megesett, hanem az, ami történt, annak tükrében, ami történhetett volna.” A történelem születésének nehezen átlátható folyamata az ember kialakulásának sajátos körülményei alapján érthető meg. „Elindulásunkat” – biológiai múltunkból adódóan – az evolúció vezérelte. Az adott körülmények között élő lények „túlélőképessége” genetikai állományuktól függ. Ez határozza meg testi felépítésüket, amivel az élet kihívásaira válaszolnak. A biológiai evolúciót tehát a természeti környezet formálja: kiszelektálódnak a „nem megfelelő” genetikai adottsággal rendelkező – tehát az adott környezetben kevésbé „versenyképes” – egyedek.

Az egyedek genetikai állományukat közvetlenül szüleiktől örökölik, bár befolyásolják azt a véletlen genetikai mutációk is. A történelmi fejlődés mechanizmusa azonban ettől a folyamattól gyökeresen eltér. Az ember sorsát alapvetően a csoportja által korábban létrehozott eszközök, viselkedési szabályok és a túlélést segítő egyéb – fokozatosan gyarapodó – konstrukciók határozzák meg. Ezek a túlélést segítő kulturális elemek azonban – ellentétben a szülőktől kizárólagosan örökölt génekkel – a csoport minden tagja számára hozzáférhetők és felhasználhatók. (K. Laland: An introduction to niche construction theory, 2016.) Ráadásul míg a biológiai evolúciót a kevésbé „versenyképes” egyedek kipusztulása alakítja, az ember világának fejlődéséhez elegendő pusztán a „hibás” gondolatok, a nem megfelelő eszközök és a „rossz” viselkedés „lecserélése”, a tökéletesebb változat kitalálása, kipróbálása és a versenyképesebb formák bevezetése.

Az emberré válás fordulópontját éppen az jelentette, amikor a túlélés sikerét – a szülőktől örökölt gének hatását felülírva – a közösség által alkotott, és mindenki számára hozzáférhető kulturális alkotások határozták meg.

Ennek alapján azonban az emberi társadalom fejlődésének egészen újszerű mechanizmusa jött létre, amelyet Soros György reflexivitás modellje vezérelt. (G. Soros: Fallibility, reflexivity, and the human uncertainty principle, 2013.) Az ebben az összefüggésben ritkán hivatkozott hazánkfia – részben filozófiai előtanulmányai, részben befektetői tapasztalatai alapján – a társadalom változásának jellegzetes módját azonosította. Az ember, szembesülve a környezet kihívásaival, érzékelve meglevő eszközeinek hiányosságát és alkotásainak tökéletlenségét, ezek megváltoztatására kényszerül. A kudarcok nyomására beinduló kísérletezése során – felfedezve, majd alkalmazva új módokat – már megfelelően tud illeszkedni körülményekhez. Ezzel azonban értelemszerűen megváltoztatja környezetét, ami elkerülhetetlenül újabb kihívásokkal szembesíti, amelyek ismételten változtatásra kényszerítik.

Az ember tehát maga hozza létre azt a környezetet, amely a gyorsuló fejlődés pályájára vezérli. Ebben az értelemben megalkotja jövőjét, azzal, hogy folytonosan saját igényeihez alakítja. Vagyis miközben humanizálja környezetét, egyidejűleg folyamatosan újrateremti azt. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a biológiai lényeknek története van, amelyet – az egyedek pusztulása árán – a környezet szelekciója „formál”, ezzel szemben az embernek történelme van, amit önmaga teremt. A kultúra alkotásaiból úgy építi újjá környezetét, hogy közben önmaga helyett hibás gondolatai, rossz eszközei és működésképtelen szervezetei „szelektálódnak ki”. Ebből a szemszögből az élővilág történeteit a természet írja, míg az ember történelmét maga az ember alkotja. Az ember sorsát a kulturális konstrukciók folyamatos újrateremtése alakítja, bár – lévén biológiai lény – folyamatosan zajlik genetikai evolúciója is. (E. Callaway: Landmark ancient-genome study shows surprise acceleration of human evolution, 2026.)

Hogy egy adott történelmi pillanatban milyen válaszokat ad a kihívásokra, egyrészt a problémák jellege, másrészt a kultúra addig létrehozott eszközei és elméletei határozzák meg. A megélt történelem tapasztalatai általában a múlt nyomvonalának követésére intenek, amit Churchill sokat idézett aforizmája fejez ki: „Minél messzebb tekintesz vissza a múltba, annál tovább látsz előre a jövőbe.” Ez az elv többnyire követhetőnek bizonyul, ám amikor – mint napjainkban – a történelem letér a régi pályáról, a múlt nyomvonala akár „holtvágányra” is vezérelhet. Ráadásul a XXI. századba átlépve a történelem nem egyszerűen „zökken” egyet, az emberiség egy műszaki, gazdasági és ökológiai „hármasugrást” kényszerül végrehajtani. Ebben a helyzetben pedig kizárólag a múlt tapasztalataira támaszkodni, akár katasztrófába is vezérelhet.

Érdekes, hogy a kultúra „gyorsító-fokozatának” meghatározó szerepét már Szókratész felismerte. A társadalom komplexebbé válásának mechanizmusára egy különös kérdéssel vezette rá barátját, Adeimantoszt: „Vajon hogyan végzi az ember tökéletesebben a munkáját: ha egymaga több mesterséget folytat, vagy ha csak egyet?” (Platón: Az állam, 1984.) Majd az erre adott válasz – „ha csak egyet” – elkerülhetetlen következményeit feltárva meghökkentően pontosan rajzolta fel a szükségletek megsokszorozódását, a társadalmak méretének és komplexitásának elkerülhetetlen növekedését s jutott el az együttélés intézményekkel történő biztosításának elkerülhetetlenségéhez. Az emberi társadalmak dinamikáját azóta is a specializáció, az ennek következtében mélyülő munkamegosztás, majd az egyre kifinomultabb termékek és bonyolultabb eszközök létrehozása és mindezek következtében a növekvő méretű és komplexitású társadalmak születése határozta meg.

Az emberi történelmet azután a Szókratész felismerte működésmód és a Soros-féle reflexivitáselv egybekapcsolódása vezérelte az egyre gyorsuló fejlődés pályájára. A növekvő tudás és a bővülő tapasztalat mélyreható változásokat idézett elő, de ez egyben fokozta a kihívások mértékét, ami mind dinamikusabbá tette a kultúra változását. A változásnak az időszámítás kezdeteitől egészen a XX. század végéiig tartó folyamatát feltáró kutatás egy különös, sokakat a hokibotra emlékeztető fejlődéspálya létrejöttét azonosította. (A. Maddison: The World Economy: Historical Statistics, 2003.) A másfél évezreden keresztül alig észrevehető gyarapodást 1820 táján egy szinte függőleges növekedési vonal váltotta fel.

Ezt a robbanásszerű növekedést a XVIII–XIX. század fordulóján a modern társadalmakban történő politikai, gazdasági és társadalmi forradalmak, illetve az ennek következtében az állam, a gazdaság és a politika működésében végbemenő alapvető intézményi átalakulás idézték elő.

Ezeknek az összefonódó változásoknak a hatására azonban nem pusztán a gazdasági növekedés és a technológiai fejlődés gyorsult fel, hanem – a jövőt alapvetően befolyásoló módon – átalakult a modern társadalmak politikai rendszere is.

Egyrészt a francia forradalom alapértékeit – szabadság, egyenlőség, testvériség – tükröző pártszerkezet formálódott ki. Ám a különböző értéket valló – liberális, szociáldemokrata és konzervatív – pártok a hatalomért folytatott harc során élesen elkülönültek. Másrészt a társadalom átalakítása tekintetében alapvetően eltérő stratégiát követtek a „múlt nyomvonalához” ragaszkodó jobboldali, illetve a „jövőhöz való illeszkedést” célul tűző baloldali mozgalmak. A pártokon belüli és a köztük kialakuló együttműködést tovább nehezítette, hogy a gyorsuló fejlődés hatására hamar kiéleződik a moderáltak és a szélsőségesek küzdelme. Mindezek során a jövő formálásának sajátosan új – a politikai mozgalmak vetélkedésére épülő – módja jött létre: a pártok politikai üzenetté formálják a változás kívánatos irányát, majd a társadalom számára felkínált ajánlataikról a választók döntenek.

A XIX. század folyamán – a gyorsulási periódus első szakaszában – gyökeresen átalakult a gazdaság évezredekig szinte változatlan struktúrája: a mezőgazdaság visszaszorult, és előretört az ipar, ami alapvetően módosította a népesség foglalkoztatási és térségi eloszlásának szerkezetét. Az ipar súlya, valamint az iparban foglalkoztatottak részaránya ugrásszerűen megnőtt, miközben a mezőgazdaságé jelentősen csökkent. A modern társadalmak meghatározó társadalmi csoportjává a munkásosztály vált, alapvetően átformálva ezzel a politika szféráját és a társadalom sok területének működését. Nem függetlenül az ipari foglalkoztatottság növekedésétől nőtt a képzettség és az olvasni tudás, amely megkönnyítette növekvő csoportok bekapcsolódását az ipar-gazdaságba, egyben szélesítette tájékozottságukat is. Ez szükségszerűen a munkásosztály növekvő társadalmi súlyát, a választójog kiterjesztését, a szakszervezetek politikai szerepének növekedését és a munkások szervezettségének bővülését hozta.

Ezzel együtt a beinduló gyors növekedés az életfeltételek jelentős javulását eredményezte. Az évezredekig stagnáló átlagéletkor növekedni kezdett, a technikai és gazdasági fejlődéssel párhuzamosan jelentősen nőtt a fogyasztás szintje, és egyre kifinomultabb eszközök váltak a mindennapi élet részévé. A dinamikus növekedés eredményeként XX. század első kétharmadában a modern társadalmak egymást követő nemzedékei azt érezhették, hogy életszínvonaluk és életkörülményeik, munka- és társadalmi lehetőségeik jobbak szüleikénél. A baloldali mozgalmak, a szociáldemokrácia és a szakszervezetek jelentős befolyásának eredményeként a jövedelmi és a vagyoni egyenlőtlenségek csökkentek, míg a bérek a termelékenységgel arányosan nőttek. (T. Piketty: The Economics of Inequality, 2015.)

A társadalmi szintű „osztozkodásnak” ez az alapvetően pozitív trendje azonban az 1970-es években megtört. A fordulatot két összefüggő tényező váltotta ki. Teret nyert a neoliberális gazdaságfilozófia, amely a gazdaság állami szabályozásának lazítását és gazdagok adójának a csökkentését hirdette, mondván: „a gazdagság »leszivárog«, és végül mindenki részesül belőle”. A globalizáció térnyerésével pedig teret nyert az outsourcing, a termelőtevékenység kiszervezésének stratégiája. A következmény: a fejlett világban az alacsonyabb képzettségű, „kétkezi” munkások foglalkoztatottsága lecsökkent. Ennek a két hatásnak az egybekapcsolódása az egyenlőtlenségek újbóli növekedését eredményezte, amely megtörte azt a több évtizedes tendenciát, hogy minden fiatal nemzedék úgy érezhette életlehetőségei felülmúlják az idősebbekét. A társadalmi mobilitás fokozatosan csökkent és növekvő társadalmi csoportok szakadtak le.

Ez a helyzet azután felkínálta a lehetőséget a hagyományos liberális politikai rendszert „meghekkelő” stratégiára. Választásra készülődve elsősorban a jobboldali pártok karizmatikus vezetői egy – szinte visszautasíthatatlan – ajánlatot tettek a leggazdagabbaknak és a legszegényebbeknek. A gazdasági elit tagjait ezzel kecsegtették: „ha támogatod megválasztásomat, kormányra kerülve olyan törvényeket hozok, amelyek neked előnyösek”. A szegény, képzetlen és kiszolgáltatott csoportokat pedig így biztatták: „szavazz rám, mert megvédelek téged, és minden lehetséges módon ellensúlyozom életfeltételeid romlását”. A fejlett demokráciák populistái és a „hibás” demokráciák autokratái persze eltérő eszközöket alkalmazva, de végül sikeresen „láncolták” magukhoz a leggazdagabbak és a legszegényebbek társadalmi csoportjait egyaránt. Ugyanakkor a fokozatosan egységes komplex rendszerré szerveződő globális rendszerben ez a halogató stratégia elkerülhetetlenül súlyos következményekre vezetett.

Ugyanis az 1970-es évektől kezdődően a globális felmelegedés, a növekedés „korlátainak” feltűnése, a demográfiai krízis, gyorsuló gazdasági struktúraváltás, majd a XXI. században a mesterséges intelligencia nem várt hatásai folyamatosan számtalan krízist idéztek elő. Ez mindenkit azzal a kihívással szembesített, hogy alapvetően újra kell gondolni a hagyományos, fogyasztáscentrikus életformát, és meg kell találni egy fenntartható életmodellt. Ám ebben a válságokkal terhes és nehezen átlátható helyzetben két – gyökeresen ellentétes – viselkedési mód rajzolódott ki: „Nem akarni mást, mint egy kicsit jobban érezni magunkat vagy azért tenni, hogy jobban legyünk.” (Pál Ferenc) A valóságban a kettő közötti „szabad választás” csak látszat: a többség által követett fogyasztás-központú életmód fenntarthatatlanná vált, és a globális rendszer stabilitását veszélyeztető folyamatok többsége „elszabadult”. (World Economic Forum Global Risks Report 2026.)

Emiatt többé már nem lehetséges visszatérni a régi, stabil állapotba, csak az elkerülhetetlenhez való alkalmazkodás maradt opcióként. Ebben a helyzetben a halogató politikai stratégia – bár a nehéz helyzetében élő csoportok számára reménykeltőnek tűnhetett – az emberiséget a „megfőtt béka” csapdájába vezérelte.

Ugyanakkor azok a többnyire baloldali politikai mozgalmak, amelyek felismerték a kialakult életmód fenntarthatatlanságát, és célként tűzték ki – az idézet második feléhez illeszkedő – elkerülhetetlen változások stratégiáját, rendre alulmaradtak a politikai versenyben. Napjainkban azonban – mint eddigi nyarunk is érzékelteti – az emberiség olyan ponthoz érkezett, amikor már csak egyetlen lehetőség áll előttünk: „Kezelni az elkerülhetetlent és elkerülni a kezelhetetlent.” (John Schellnhuber)

Miközben a halogató politika a XXI. században sikereket hozott a választásokon, a választókat megtévesztő politikusok és az ígéreteik által félrevezetett választók együttműködése az emberiséget a szakadék szélére vezérelte. Világunk először a „polycrisis” állapotába sodródott, amelyben egyidejűleg több válsággal kell megküzdeni. Az elmúlt években azután az összefonódó válságok az ún. „permacrisis” állapotát idézték elő, amelyben a válságok összekapcsolódnak és felerősítik egymást. Végül az emberiség olyan helyzetbe került, amelyben – egy nemrég készült vizsgálat szerint – az átlagember nemcsak átlátni nem képes a változásokat, de az pszichológiája egyszerűen képtelen befogadni az állandósuló krízisek egymásra rakódó következményeit. (E. Jose, et al.: Evolutionary Mismatch, Stress, and Competition: Making Sense of Psychosocial Problems in the Polycrisis Era, 2026.) A helyzet – a szó szoros és átvitt értelmében is – egyre „forróbb”: a politikai polarizáció növekszik és fokozódik a veszély, hogy a hatalmi elitek vetélkedése során olyan vezetők választódnak ki, akik nemcsak megegyezni képtelenek, de még párbeszédre sem hajlandók.

Ebben a helyzetben az élhető és fenntartható jövőt csak három – az eddig megszokottól alapvetően eltérő – módszer és viselkedési mód segítségével formálhatjuk ki. Az első: elkerülhetetlen, hogy az ember a mesterséges intelligenciával „összefogva” közösen létrehozzon egy olyan világmodellt, amely segít kikísérletezni és megalkotni a mindenki az érdekét tekintetbe vevő, fenntartható fejlődéspályát. (Marosán Gy.: Miért megkerülhetetlen az MI a globális kormányzásában?, 2026.) A második: a kaotikus és „zajos” körülmények közötti alkudozás feltételeit modellező, kísérletekkel alátámasztott kutatás, a megegyezés sikerének különös alapszabályát tárta fel. (D. Fudenberg, et al.: Slow to Anger and Fast to Forgive: Cooperation in an Uncertain World, 2012.) A vizsgálat szerzőinek – a „józan ésszel” ellentétesnek látszó – tanácsát így lehet összefoglalni: fogd vissza a haragodat, és először légy megbocsájtó. A harmadik: az élhető jövőbe vezető út megtalálásában és „járhatóvá tételében” összefogni kénytelen, a világ különböző térségeiben élő, eltérő értéket vallók együttműködését csak egy szokatlan jelszó követése biztosíthatja: világ moderáltjai egyesüljetek! (Marosán. Gy.: Világ moderáltjai egyesüljetek, 2021.)

Megjelent a Népszava Szép Szó rovatában 2026. július 26-án.