Na ez az év is jól kezdődik! Az egymásra halmozódó és megoldhatatlannak tűnő válságok láttán a Financial Times a 2023-as év jellemző fogalmává a „polikrízis” kifejezést választotta. S akinek ez nem volna elég, annak Orbán Viktor az évindító kormányülésen üzente meg: „A veszélyek korába léptünk.”
Mintha beteljesedne rajtunk a sokat emlegetett kínai átok: élj érdekes időben. Bár a valóságban nincs ilyen kínai mondás, de a helyzetet, amire utalnak vele, így értelmezik: az „érdekes idő” az interregnum korszakára vonatkozik, amikor – legitim uralkodó híján – megszűnik a szilárd központi hatalom, és minden bizonytalanná válik. Az ilyenkor zajló kaotikus események egyszerre fenyegetnek, de nyitnak ígéretes lehetőségeket is. Ezt a kettősséget érzékeltették Charles Dickens a XIX. század eleje felzaklatott életérzését kifejező A két város meséje című könyvének bevezető sorai: „Ez volt a történelem csúcsa, és egyben ez volt a mélypontja, ez a legnagyobb bölcsesség és egyben a legmélyebb ostobaság korszaka, ez volt a hit és egyben a hitetlenség ideje, ez volt a fény és egyben a sötétség évszaka, ez volt a remény tavasza és egyben a kétségbeesés tele.”
Napjainkban, tagadhatatlanul, „érdekes idők” köszöntöttek ránk. A változások egyszerre kavarják fel baráti kapcsolatainkat, közösségi viszonyainkat és a globális világot, miközben hatályukat veszítik az életünket eddig meghatározó – a tekintélyek által hirdetett és a törvények által keretbe foglalt – iránymutatások. Az ember ilyenkor eligazodást segítő jelek után kutatva tanácstalanul körbetekint, majd ráébred: „jövőkoncepciókban” nincs hiány. Sőt, éppenséggel az egymással vitatkozó víziók sokasága az, ami elbizonytalanító. Egykor úgy tűnt, a népek sorsát az – uralkodók vágyálma vezérelte – elkerülhetetlen végzet formálja. Érzékletesen fejezte ki ezt az érzést Polübiosz római történész, amint a Karthágót földig romboló győztes hadvezért szemlélte: „Scipió hosszasan állt ott, töprengve városok, népek, dinasztiák elkerülhetetlen végzetén, amely mindegyiket utoléri, akárcsak az egyes embereket. Arra gondolt, hogy ez történt a hajdan hatalmas Ílionnal, az asszír, a méd, a perzsa birodalommal, és nemrég az oly virágzó Macedóniával is.” (Grüll Tibor: Az utolsó birodalom, Typotex, 2007).
Azután a figyelem fokozatosan a jövőt a múltból kiolvasni törekvő elméletek felé fordult. Ezek azzal kecsegtettek, hogy megismerve a történelmet megérthetjük az okokat, és így elkerülhetjük elődjeink hibáit. Ám rendre kiderült, a múlt szemléletes mintái sokféleképpen értelmezhetők, és a választást többnyire nem a valóság tényei, inkább remények vezérlik. Ezért olyan kapósak – a mostanihoz hasonló kiszámíthatatlan korszakokban – a jövővíziók. Akik alapvetően optimistán tekintenek a jövőbe, azok az utópiák kínálatából válogathatnak. Akik szerint viszont a változások alapvető trendjét a dolgok végső leromlása rajzolja fel, azok a disztópiák változatos menüjéből választhatnak. S akiknek még ez a választék is kevés volna, azoknak ott vannak a – jövőt az elkerülhetetlenül visszatérő múlt szemüvegén keresztül szemlélő – retrotópiák.
Mielőtt azonban nekiállnánk válogatni az előregyártott jövőétlapból, próbáljuk megérteni, hogyan igyekezett az ember „megszelídíteni” a kiszámíthatatlan körülményeket. A fő módszere: különböző, védelemül szolgáló konstrukciókkal vette körül magát. Ilyenek voltak a szimbólumokból és fogalmakból „épített” elméletek és modellek, amelyek segítenek eligazodni a világban. De ugyanilyen szerepet töltenek be a túlélését segítő, erejét megsokszorozó technikai konstrukciók: az eszközök, a gépek és az építmények. Ám mindezeket a konstrukciókat a társakból épített „túlélőgépezetek” – a család, a társulások és közösségek – segítségével alkotta meg. A történelem során, biztonságos és élhető körülményeket keresve, az ember egyre nagyobb és komplexebb közösségeket teremtett maga körül. A közösségépítés az egyének közötti eseti cserék létrejöttével indult. Ezekből előbb laza társulások jönnek létre, majd állandósult a cserekapcsolat, stabil közösséggé fűzte össze az egyéneket. A mind több szükségletre és mind távolabbi partnerekre kiterjedő cserék azután egyre nagyobb és komplexebb társadalmakat teremtenek.
Ennek a „közösségbarkácsolásnak” a fő mozgatója a tranzakciós költségek folyamatos csökkenése volt, ami lehetővé – egyben szükségszerűvé – tette távoli térségek együttműködését. A kereskedelem és információcsere azután – mint erre már Szókratész is rámutatott – mind kifinomultabb dolgok születéséhez vezetett. Ezekhez hozzászokva azonban megnövekedtek az ún. feladatváltási költségek, hiszen a sokféle terméket csak szakosodott termelők voltak képesek előállítani. Ez az önellátó közösségeket az egyre távolabbra kiterjedő munkamegosztás elfogadására kényszerítette. A mind szorosabb munkamegosztás azután az egymástól független közösségekből egységes társadalmakat, sőt birodalmakat formált. Ám ezeket a mindenkinek beleszólását megengedő – egalitárius – döntési és konfliktuskezelési módszerekkel nem lehetett működtetni. A társadalmak kénytelenek voltak egyre aprólékosabb fegyelmező szabályokat és az ezeket érvényesítő hatékony kormányzási intézményeket bevezetni. Vagyis „feltalálták” az államot, amelyben azonban megnövekedtek az összehangolás költségei.
A történelmi „szintugrások” idejét az akkor élők mint a kaotikus változások és érthetetlen szabályok megjelenésének korszakát élték át. Az állandó zűrzavar az embereket megszokott életmódjuk feladására kényszerítette. S hogy miért választották a közösségek mégis ezt az utat, azt érthetővé teszi a mindenkori tekintélyek által sugalmazott alternatíva: „Imádkozz a kormány jólétéért, mert ha nem létezne a tőle való félelem, az emberek elevenen falnák föl egymást.” (Talmud: Atyák tanításai 3:2).
Ennek tükrében elgondolkoztató: napjainkban éppen egy ilyen történelmi „szintugrás” kellős közepén vagyunk. A föld számtalan önálló közösségéből és szuverén társadalmából a zérussá vált tranzakciós költségek és a globális munkamegosztás mindenkit átfogó, szuperorganizmus-szerű, egységes emberiséget formált. Ennek az átalakulásnak a következménye, hogy világunk az emberi társulások intim szférájától egészen az életünk politikai és gazdasági keretét megteremtő nemzetek szintjéig gyökeresen újraszerveződik, a polikrízis jelenségét kiváltva.
Életünk megszokott színterei, legfelső szinten a politikai, gazdasági és társadalmi közösségek – a nemzetek, a vállalatok, a városok és a gyülekezetek –, és az ezeken belüli „természetadta” társulások – párkapcsolataink, a családi és baráti közösségeink – alapvetően átalakulnak. A mindenkit szorosan egybefűző és számtalan közvetlen partnert felkínáló globalizáció fellazította, majd szétszakította a természetes életközösségeket. Eltávolodtak a család tagjai, lazultak a rokoni kapcsolatok, szétestek a korábbi baráti hálózatok, és ezzel meggyengült az egykor természetes egymásrautaltság. Miközben milliónyi ismeretlen kínálkozik partnernek és tukmálja rád szolgáltatásait, az emberek egyre magányosabbnak érzik magukat. A családok egymást követő generációi „szétszóródtak” a föld távoli térségeibe, de még az együtt élők sem képesek eligazodni egymás viselkedésében. A rokonok, a szomszédok és a munkahelyi kollégák viszonyulása egymáshoz szintén kiszámíthatatlanul kaotikus lett. A depresszió globális járvánnyá vált, és ez alapvetően lerontja az élet minőségét, amit alapvetően a személyes kapcsolatok (házasság/párkapcsolat, baráti kapcsolatok) erőssége és a társadalmi szerepvállalás lehetőségei határoznak meg (Steptoe, A. et al.: Leading a meaningful life at older ages, 2019).
Ugyanakkor az „érdekes idők” nemcsak szorongást váltanak ki, hanem – erre fél évszázada R. Kennedy felhívta a figyelmet – egyben az emberiség legkreatívabb korszakait is kínálják. Az elháríthatatlan kihívások lehetőségeket nyitnak és ösztönöznek is, hogy újraformáljuk az életünk minőségét leginkább meghatározó társas kapcsolatainkat. Aki eddig csak álmodozott, most nekiállhat megalkotni a neki leginkább testhezálló életközösségi formákat. Érthető módon a legnagyobb figyelem az átalakulás két szélső szférájára, a politikai, a gazdasági és a kollektív identitást meghatározó nemzetállami szintre, illetve a legalsó, a párkapcsolatok szintjére irányul, és ezekről folyik a legnagyobb vita.
A nemzetközi rendszer hagyományos nemzetállami alapstruktúráját alapvetően „felborította” az ökoszisztéma-szerűen működő világgazdaság és földünk policentrikussá váló politikai szerkezete (Ostrom, E.: Beyond Markets and States: Polycentric Governance of Complex Systems, 2010). A nemzetek – a globális vállalatokhoz hasonlóan – az újraszerveződés kényszerével szembesülnek, ami addigi kapcsolatrendszerük és belső hatalmi viszonyaik átalakulását eredményezi.
A társas viszonyok legalsó, intim szintjén is minden átalakulni látszik. Az elmúlt évszázadokban megszokott és törvényesként elismert házasság „típusú” együttélési forma mellett fokozatosan megjelent a „nyitott” házasság, majd az azonos neműek párkapcsolatai is. Ám a legutóbbi időben újabb, egyszerre „innovatív”, de ijesztően is hangzó együttélési formák – „szologámia”, „bigámia”, „trigámia”, illetve a „poliamoria” – sokasága bukkant fel. A párkapcsolati „feltalálókat” azért óvatosságra kell inteni: a törvények és a társadalmi konvenciók mellett arra is ügyelniük kell, hogy a kapcsolatról, amit kialakítanak, társuk és társaik is ítélnek, amihez alkalmazkodniuk kell, beismerve, ha valami nem úgy sikerült, ahogy eltervezték. Ám, ami a legérdekesebb: a nemzeti és a párkapcsolati szint közötti, néhány tucat fős életközösségek társulásairól szinte alig esik szó, holott ezek jelentősége éppen napjainkban nőtt meg.
Az elmúlt századot a hagyományos „boldogsággeneráló” tényezők – az életszínvonal és a fogyasztás, a várható élethossz és a társadalmi mobilitás, a munkakörülmények és az életfeltételek, az egyéni és kollektív szabadságjogok – a történelemben egyedülállóan dinamikus javulása jellemezte. Egyre többek előtt nyílt meg a lehetőség, hogy választott életcéljukat elérjék, bármely felvillanó vágyukat szinte azonnal kielégítsék a piacon megvásárolható áruk és személyes szolgáltatások áttekinthetetlen gazdagságából válogatva. Az egyén boldogsága meghatározó tényezőjének mégis a személyes kapcsolatok megléte, azok érzelmi minősége és az egyén maga formálta kapcsolati hálójának szorossága bizonyult (Waldinger, R. és Schultz, M.: The Good Life, 2022). Ez az oka, hogy az anyagi gazdagság és a szociális média végtelen kínálata ellenére a modern világ polgárát egyre jobban nyomasztja növekvő elmagányosodásának terhe. Ez a probléma kevéssé kúrálható gyógyszerekkel, ráadásul az egyén hajlamos „félrekezelni” magát kábítószerekkel vagy az addiktívvá torzuló személyes kapcsolataival. Az embert – úgy tűnik – csak olyan életközösség-szintű társulások tarthatják „működőképes” állapotban, amelyekben számíthat társainak feltétlen támogatására, akik segítenek feloldani a stresszt.
A történelemben sokáig természetes adottság volt az ilyen családi, rokoni és gyülekezeti életközösség. Sőt, még arra is volt példa, hogy a szokásosnál szabadabb közösségek is létrejöhessenek. Josephus Flavius A zsidók története című művében így jellemzi az esszénusok közösségét: „A gazdagságot megvetik és csodálatos intézményük a vagyonközösség: náluk nincs senki, akinek többje volna, mint másoknak. Tudniillik náluk az a szabály, hogy aki be akar lépni a szektába, az köteles odaajándékozni vagyonát a közösségnek, ezért náluk nincs sem megalázó szegénység, sem mérhetetlen gazdagság… Nem vásárolnak egymástól, nem adnak el egymásnak semmit, hanem mindenki odaadja a maga tulajdonából a másiknak azt, amire szüksége van, és meg is kapja viszont tőlük azt, amire neki szüksége van.” Ennél egy kicsit többet tudunk egy másik – szintén kommunaszerű – közösségről: Epikurosz Kertjéről. A Kert egy változó létszámú, tanítókból, követőkből, filozófusokból és látogatókból álló közösség volt. Tagjai együtt éltek, részt vettek a napi lét fenntartásával kapcsolatos feladatokban éppúgy, mint a szellemi életben. Arról vitatkoztak és azt keresték, miként lehet a boldogság feltételeit kialakítani, különös tekintettel a fájdalom és az aggodalom elkerülésére. A Kert, nem mellékesen, az eddigi történelem leghosszabb ideig – i. e. 303 és i. u. 529 között – fennmaradt kommunája volt.
Azóta a történelem során rendre előbukkantak ilyen kommunák. Az újkor hajnalán a táboriták közösségei, majd a XVIII. századtól az amishok, vagy a múlt században az izraeli kibucok. Ez utóbbiakról írja Koestler: „Közös volt minden, a kereset, az étel, a ruha, első lakóhelyük, a néhány arab vályogkunyhó, közösek a moszkitók meg a poloskák, az éjszaki őrség a beduinok és a rablók ellen… Nem alkalmaztak bérmunkásokat, nem nyúltak pénzhez, csak amikor a külvilággal kereskedtek, még az ingüket sem jelölték meg, amikor a közös mosodába került, nehogy belevegye magát a birtoklásvágy ragálya” (Koestler: Mint éjjeli tolvaj). Azután ott voltak az 1960-as évek szabad közösséget kereső kommuna-próbálkozásai, vagy éppen a kommunitárius értékek vezérelte közösségépítési kísérletei, amelyek – akár, ha felbomlottak, akár, ha alapvetően átalakultak – mintát kínáltak, egyben tanulsággal is szolgáltak a jövő közösségépítői számára.
A leírtak alapján szememre vethetik: a múlt század elvetélt szocializmuskísérleteinek tükrében talán óvakodnom kellene a jövőkísérletekre biztatni, tekintettel Marx intésére is, aki óvott „recepteket írni a történelem lacikonyhájára” (Marx: A tőke, I. kötet, Utószó). Ám én itt most nem „elfoglalásra”, „kisajátításra” és „betiltásra” ösztönzök, hanem felelős kísérletezésre biztatok. Úgy vélem, a most kiformálódó helyzetben Marx is azt tanácsolná: mindenki igyekezzen kitalálni és kipróbálni a társaival való boldog együttélés receptjét. Ám bizonyára intene is: aki amit „kifőzött”, azt köteles „megkóstolni”, és azt is el kell fogadnia, hogy ha valaki a receptjét nem találná elég ízletesnek, az a maga szája íze szerint „fűszerezhesse”.
A most zajló történelmi átalakulás tehát – ha akarjuk, ha nem – a társadalmi kísérletezés korszakát nyitja meg, amely elvezethet az egyén számára biztos támaszt nyújtó, a kölcsönös segítséget természetessé tevő – ezáltal a gyerekvállalást megkönnyítő – harmonikus társulástípus létrejöttéhez. Ehhez a kísérletezőknek végig kell járniuk az összeilleszkedés hosszú és konfliktusos útját. Akik azonban ezt vállalják, azok végül eljuthatnak egy, a személyiség kiteljesedését lehetővé tevő és boldog életet kínáló közösség létrejöttéhez.
Címkép: Wágner Nándor: A filozófusok kertje
Az írás először az ÉS-ben jelent meg.
Forrás: Újnépszabadság