A migrációs válságról
Válságkorszak idején, amibe a világ egyre inkább belesodródik, mindent felülíró viselkedési szabály: „Kezelni az elkerülhetetlent és elkerülni a kezelhetetlent” (John Schellnhuber).
Erre utalva, még 2015-ben, a menekültválságról írt cikkemben két tényre hívtam fel a figyelmet: a folyamatok hosszú távon jól előre láthatók, ami az eseményeket mégis kaotikussá teszi, az a sokféle – térben és működési mechanizmusában egymástól távoli – mellékhatás váratlan egybekapcsolódása. Ezek azután a politikusokból kiszámíthatatlan döntéseket váltanak ki: támadást indítanak valamely térségben, vagy éppen ellenkezőleg, megszegve a nemzetközi közösségnek tett ígéretüket visszavonják csapataikat, és nem finanszírozzák tovább a rendfenntartó haderők állomásoztatását. Az előre végig nem gondolt lépés meglöki a globális dominósor valamely tagját és megállíthatatlan eseménylavinát idézi elő. Először csak csodálkozunk, amikor az első dominó elbillen, azután, ahogy a dominók egymás után felborulnak, kétségbeesve sopánkodni kezdünk, végül amikor az egész sor ledől, mindenki dühödten átkozódik.
Ezt a nehezen áttekinthető helyzetet a világ egyre szorosabb összekapcsolódása idézte elő, amely az elmúlt évtizedekben hiperkonnektivitássá vált (Parag Khanna: Konnektográfia, HVG, 2016). A folyamatok elválaszthatatlan egybefonódása miatt a rendszerben állandóan keletkeznek kiiktathatatlan zavarok. A hiperkonnektivitás ugyanakkor arra vezet, hogy a zavarok szükségképpen válságokká erősödnek, amelyek megállíthatatlanul továbbterjednek a társadalom legkülönbözőbb szféráira. Miközben tehát gyanútlanul éljük hétköznapjainkat, alattunk itt vannak „beélesítve” a legkülönbözőbb – gazdasági, társadalmi, demográfiai és járványügyi – krízisek, amelyeket egy véletlen esemény bármikor kirobbanthat. Globális világunk krízisei ezért nem érthetők meg, és nem is kezelhetők egyetlen – mégoly fontosnak tekintett gazdasági, politikai, társadalmi vagy technikai – szempont alapján.
Ráadásul a nemzetek, a vállalatok és a globális intézmények döntéshozói rendre késlekednek, többnyire csak a múlt eseményeire reagálnak, nem véve tudomást a folyamatok távlati hatásairól. A menekültválságot illetően a politikusok egyik része még mindig hajlamos csak azt ismételgetni: nem zárkózhatunk el kegyetlenül a menedéket kérők elől, hiszen még a javunkat is szolgálhatják. Egy másik részük viszont – lásd a mostani és a megelőző nemzeti konzultációk kérdéseit – egyre csak azt szajkózza: a problémát nem mi idéztük elő, ezért nem is a mi feladatunk megoldani. Ebben a helyzetben – nem először és valószínűleg nem is utoljára – célszerű újra figyelmeztetni mindenkit a rendszerdinamika fontos felismerésére: a problémákat megérteni és orvosolni is csak hosszú távon, a rendszerek sajátos, „antiintuitív” viselkedését észben tartva lehet (Jay Wright Forrester: Counterintuitive behavior of social systems,1971).
A globális migrációt alapjában négy egybekapcsolódó tényező határozza meg: a demográfia, a természeti környezet állapota, az adott közösségek társadalmi szervezettsége és a globális gazdasági növekedés. Ezek mindegyikének alakulása viszonylag jól előre látható, és bonyolult összekapcsolódásuk formálja ki a körülmények hatalmát, amely – Weöres Sándor szavai szerint – „a tettet fogva tartja, hol vadászni vadítja, hol csendre idomítja, hol fogóként kitárja, hol tétlenségbe zárja”. A migrációt – érthető módon – mindenekelőtt a demográfia formálja. 10 ezer évvel ezelőtt alig 4 millió ember élt a földön. Számuk időszámításunk kezdetére 190 millióra emelkedett, majd fokozatosan gyorsulva 1700-ban elérte a 600 milliót. A népesség robbanásszerű növekedése a XX. században következett be, amikor – egyetlen évszázad alatt – az 1900-as 1,65 milliárdról, 2000-re túllépte a 6 milliárdot. Amikor azonban – az 1970-es években – a világ felfigyelt a „népességrobbanás” veszélyeire, a dinamika valójában már lassulni kezdett. Az előrejelzések azt mutatják, hogy a XXI. század végére a föld népessége 10,5 milliárdon stabilizálódik. Megoldódik tehát a „népességrobbanás” problémája?
A valóságban a stabilizálódás veszélyes következményeket rejtő átrendeződéssel is együtt jár. Míg 1900-ban a „nyugati világ” demográfiai súlya – különösen a gazdasági fejlettségét tekintetbe véve – jelentős volt, ez 2000-re lecsökkent, és 2100-ra pedig marginalizálódik. Csak egyetlen példa: miközben Afganisztán népessége a 2017-es 33 millióról 2100-ra 129 millióra növekszik, Közép-Európáé 114 millióról 52 millióra fogy. Régióinak alapvető problémájává éppenséggel az elöregedés és meghatározott térségeinek demográfiai „kiürülése” válik. Közben fokozatosan felértékelődött Kína, India, Dél-Amerika demográfiai és gazdasági részesedése, következésképpen hatalmi súlya. A XXI. század során ugyanakkor ezen országcsoport helyzete stabilizálódik, bár 2050 táján Kína helyét India veszi át mint a legnépesebb ország. Ugyanakkor, az ENSZ előrejelzései szerint, a föld legszegényebb térségeiben – alapvetően Afrika Szahara alatti területein – valóságos népességrobbanás következik be. 2017 és 2100 között előreláthatólag 1 milliárdról több mint 3 milliárdra nő itt a népesség (www.thelancet.com Vol. 396 October 17, 2020).
Ilyen körülmények között a világunk fenntarthatósága alapvetőn ezen országcsoport stabilitásától függ. Ezt csak e térségek békéje, prosperáló gazdasága és társadalmi fejlődése teremtheti meg. Elgondolkoztató azonban, hogy az ehhez szükséges gyökeres átalakulás – ami a fejlett világban előbb a népesség növekedését, majd lassulását hozta – alapvetően új társadalmi, gazdasági és politikai intézményeket igényel. Ehhez a „Nyugatnak” – a forradalmakról és háborúkról nem beszélve – 25-30 nemzedékre volt szüksége, míg Kelet-Közép-Európa 15-20 nemzedék óta még mindig úton van. Ugyanakkor a népességrobbanás térségeiben a XXI. században megszületőknek legfeljebb 1-2 nemzedéknyi idő áll a rendelkezésére, hogy létrejöjjön a demográfiai stabilitás, az ezt biztosító fenntartható életfeltételek és városi civilizáció. Ennek megvalósulása alapvetően a migrációs folyamatokat befolyásoló további két tényezőtől: a környezet állapotától és a közösségek „válságállóságától” függ.
Mára tudományos konszenzus jött létre: a globális környezet olyan mértékben sérült, hogy a változások túlkerültek a billenési ponton. A billenési pont az a küszöbérték, amelyen átlépve a folyamatok visszafordíthatatlanok (Gladwell, Malcolm: The Tipping Point, 2002). A természeti környezet esetén ez nem idéz elő szükségszerűen azonnal összeomlást, de a következmények már elkerülhetetlenek, és csak idő kérdése a súlyos katasztrófa. A migráció szempontjából aggodalmat keltő: a globális felmelegedés súlyos következményei a földnek éppen azon a részein érvényesülnek a leginkább, ahol az elkövetkező évtizedekben a legtöbb ember születik! Vagyis az itt élőknek számítaniuk kell pusztító szárazságokra, súlyos árvizekre, gyakori erdőtüzekre, romboló viharokra vagy a járványokra. Bár az efféle események végigkísérték a történelmet, a billenési ponton túl számuk, hatásuk és következményeik megsokszorozódik. A XXI. század új normalitása az állandósuló krízisek lesznek.
Ebben a helyzetben az eseményeket az érintett közösségek „krízisállósága” határozza meg. Az, hogy a társadalmak ellen tudnak-e állni a sorozatos válságoknak, alapvetően két tényezőtől függ: a közösségek fejlettségétől és szervezettségétől, valamint a támogatástól, amit a fejlett világ nyújt segítségként adaptációjukhoz. Ha egy térségben az ott élők nem képesek hatékony választ adni a kihívásokra, akkor a közösségek szétesnek, és ez szükségszerűen kiváltja a migrációt. Az állandósuló válságoknak való ellenállást, a szervezetek és társadalmak „krízistűrését” egy összetett képesség, az ún. resilience, a rugalmas alkalmazkodóképesség alapozza meg (Taleb, Nassim Nicholas: Antifragile, 2012). Ezt azonban – ellentétben a hagyományos logikával – nem a hatalmas méretek, a merev struktúra, a szigorú hierarchia biztosítja, hanem a közösségen belüli bizalom, együttműködési készség, és az egyének hajlandósága, hogy hozzáigazítsák életmódjukat és viselkedésüket a változásokhoz.
Ám a resilience szemszögéből éppen kevéssé fejlett, demográfiailag instabil és a váratlanul kialakuló krízisek miatt átalakulni kényszerülő társadalmak a leginkább sebezhetők. Ezeket ugyanis egyaránt sújtja gazdaságuk fejlettlensége és társadalmi elmaradottságuk. Az ebből fakadó rejtett problémákat számomra a legszemléletesebben egy, alig féloldalas Márai-novella tárta fel (Márai Sándor: A cigánylány. Ég és föld, Helikon, 2001): „…A szüleim mindig aggódva féltettek az emberektől – idézi Márai a lány szavait –, akiknek házuk van és egy helyben laknak. Nekünk volt szép zöld kocsink… és minden éjjel más város határában aludtunk. Nálunk mindenkinek tanult mestersége volt… Így éltünk, rendezett és nyugodt életkörülmények között… De atyám, a vajda, gyakran mesélt a gonosz emberekről, akik kőházban laknak, s elrabolják a tisztességes cigánygyermekeket, gonosz mesterségre kényszerítik őket… Vigyázni kell a világban, mert tele van kóbor csendőrökkel…” Ami megdöbbentett, az a félelemmel teli rácsodálkozás a modern világra, amelyet fenyegető veszélyekkel telinek lát a lány, mivel megszokott életmódja megváltoztatására akarja kényszeríteni.
Ám a népességrobbanás térségeiben megszülető tömegek túlélése azon múlik, hogy a törzsi társadalom körülményei közé születve néhány évtized alatt képesek-e ipari civilizációt alkotni és alkalmazkodni annak városi életmódjához. A XXI. század ugyanis csupán azok számára kínál demográfiai stabilitást biztosító komfortzónát – kényelmes lakást, egészséges életkörülményeket, biztonságos környezetet és növekvő életesélyeket –, akik képesek felcsatlakozni a globális ellátási láncra és elfogadják az egyéni szabadság, valamint a demokrácia intézményeit. Ám az a milliárdnyi ember, aki a felbolydult XXI. században az állandó veszélyekkel küszködő kis közösségek egyikébe születik – mint Márai cigány lánya –, minden erejével ragaszkodik az örökül kapott és az ősök által szentesített életkörülményeihez. A túlélést jelentő változást, pusztán saját erejükre támaszkodva, nem tudják végbevinni. Mivel pedig az egész globális rendszer stabilitása múlik ezen, a fejlett világnak önérdeke az összehangolt és jelentős forrásokat mozgósító, folyamatos segítség.
Ugyanakkor ezt a nyilvánvaló, ám a maga teljességében még át nem gondolt követelményt fenyegeti egy, még csak homályosan érzékelhető hatás: a nagy lelassulás (slowdown) (Dorling, Danny: Slowdown, 2021). Az elmúlt évszázad a történelemben példa nélküli, robbanásszerű növekedést hozott. Ennek a növekedésnek feltétele volt előbb a regionális, majd a globális piacgazdaságba való bekapcsolódás, ugyanakkor elkerülhetetlen következménye lett a környezet növekvő terhelése is. A természeti korlátok létezését és a folyamatok fenntarthatatlanságát a Római Klub bestsellerré váló publikációi tették általánosan ismertté (Meadows, D. et al: The Limits to Growth, 1972). A világ ekkor szembesült a népesség- és fogyasztásnövekedés miatt bekövetkező környezeti válságokkal, amelyek társadalmi összeomlással is fenyegettek. Az 1980-as évektől egymást követték a tanulmányok, a könyvek, a filmek, a tv-műsorok apokalipszisszerű jóslatai. Az emberek többsége egyre jobban szorongott, de folytatta megszokott életét. Vagyis, egészében az emberiség a „megfőtt béka”-szindrómát mutatja: fokozatosan belenyugodott a fenyegetettségbe, de nem változtatott viselkedésén.
A következmény: bár az innovációs folyamat nem lassul, mégis egyre nehezebb a dinamikus növekedés fenntartása. Pedig a gyors növekedés sokáig segít elfedni és enyhíteni a társadalmi problémákat. A globális lassulás viszont amellett, hogy a fejlett világban is felszínre hoz problémákat, lecsökkenti a hajlandóságot az elmaradottak támogatására. Ez pedig – a demográfiai előrejelzés alapján – népességkatasztrófát vetít előre. Ám, miközben jól azonosíthatók a veszélyeket előidéző összetett hatások, egyértelmű: a veszélyek enyhítésére nincs gyors, olcsó és hatékony megoldás. A migrációs válság sikeres terápiájához hosszú távon kitartó, sok területre kiterjedő és összehangolt akciók rendszerszerű alkalmazása volna szükséges. Lényegében ugyanez mondható a többi, hasonlóan globális jellegű problémára is: csak a rendszer egészének komplexitását figyelembe vevő, következetesen végrehajtott és a várható kudarcokból tanuló terápiával gyógyíthatók. Vagyis valamennyi globális probléma az emberiség közös problémája: a krízisek mindenkit érintenek, és emiatt a megoldás is csak közös lehet.
Amikor 1975-ben először olvastam a 2035 után bekövetkező katasztrófákról, azok beláthatatlan messzinek látszottak. 2021-ben éppen ilyen távolinak tűnhet 2100, de csak azért, mert elfelejtkezünk arról: a XXI. században születettek nagy valószínűséggel megélik a 100 évet! (2017, Stanford Center on Longevity). Az olvasó gyerekei és unokái tehát elkerülhetetlenül szembesülnek azzal a világgal, amit közösen alkotunk. Mindebből egy olyan „szomorú történet” látszik kibomlani, amely – Amos Oz megfogalmazásával – vagy a shakespeare-i, vagy a csehovi forgatókönyvet követi. A shakespeare-i végkifejlet: halottak hevernek szerteszét. Esetünkben ez azt jelenti, hogy minden ország, szuverenitását fitogtatva, egymás provokálásával van elfoglalva, és elmaradnak az előrete kintő, hosszú távon következetesen folytatott és hatékonyan végrehajtott közös akciók. Ennek következménye a megállíthatatlan menekültáradat és 300-400 millió halott. A csehovi végkifejlet: frusztrált emberek bóklásznak a színen, de legalább élnek. Esetünkben ez azt jelenti: mindenki jó szándékát hangoztatja ugyan, de saját nemzeti érdekeit helyezi az első helyre, a támogatás csekély, a segítség késlekedik, és nem is rendszerbe illő. A következmény: egy frusztrált globális világ és a legszegényebb térségekben 80-100 millió halott. A XXI. század nagy kérdése: nekiállunk-e végre kidolgozni a fenntarthatóság forgatókönyvét, és hajlandók leszünk-e azt követni?
Forrás: Élet és Irodalom via Újnépszabadság
