Noha a tíz nappal ezelőtti, szombati Hamasz-merényleteket a Hamasz vezetősége egyfajta közös erőfeszítés eredményének tulajdonította, az általam olvasott nemzetközi elemzések mind egy ember irányába mutatnak, aki az ötletgazda volt, és kidolgozta a merényletsorozat részleteit, valamint a titkosítás pontos mechanizmusait: Mohammed Deif.
Mohammed Deifről nem hallottam azelőtt. Most, a merényletek kapcsán olvastam róla elég sok elemzést. Ezek alapján a képregények, illetve a képregényfilmek elpusztíthatatlan szupergonoszának kontúrjai rajzolódtak ki előttem. Az illetőt az elemzések briliáns stratégának festették le, egyfajta egészen kimagasló sakkjátékosnak. (Most a lépések és válaszlépések kigondolásáról, megtervezéséről van szó – nem tudom, hogy Deif tud-e tényleg sakkozni).
Veszélyességét Izrael is idejében felismerte – Mohammed Deif ellen a Moszad hétszer kísérelt meg merényletet, mind a hétszer sikertelenül. A merényletekben Deif elveszítette három végtagját (egy kar, két láb) és egy szemét.
Ami a nemrégiben bekövetkezett tragikus eseményeket illeti, azok világosan mutatják, hogy Izrael így sem tulajdonított kellő fontosságot ennek az embernek. Az események tükrében azt kell mondanunk, Izraelnek minimum nemzetgazdasági léptékben is jelentős erőforrásokat, erőfeszítéseket kellett volna elkülönítenie csak ennek az egy embernek a játékból való kivonására.
A Hamaszban nyilván idejekorán felismerték Mohammed Deif agyának jelentőségét, tehát nyilván óvták, ahogy csak tudták.
Nekem úgy tűnik, hogy Deif részéről a legutóbbi merényletsorozat is egy sakkjátszma részét képezte. Nyilván kalkulált a minden korábbinál dühödtebb, elkeseredettebb izraeli válaszcsapással. A cél feltehetőleg az lehetett, hogy 1) a palesztin társadalom még esetleg közönyös, nem elkötelezett (értsd: csak élni akaró) részét is traumatizálja és radikalizálja az izraeli válaszcsapások révén. 2) Az arab világot minden korábbinál jobban összefogja Izrael ellen, szintén javarészt az izraeli válaszcsapások hevessége révén.
Ami a preferenciákat is világosan mutatja – már a Hamasz oldaláról is. (Akinek ez még nem lett volna a napnál is világosabb): Mindegy, hány palesztin hal meg, lesz földönfutóvá, válik nyomorékká – vesszen Izrael, bármi áron!
*
Ami magát a Hamaszt illeti, én a 2005-ös gázai kivonulást tartom e tekintetben alapvető hibának – Ariel Saronnak lehet megköszönni. Nyilván hiba volt otthagyni Gázát, amíg létezett olyan szervezet, mint a Hamasz, amíg nem gyengítették meg annyira, hogy soha többet ne legyen veszélyes Izraelre nézve. Remélem, most nem követik el megint ugyanezt a hibát, és addig nem állnak le a hadműveletek, amíg a Hamaszt teljes egészében, vagy szinte teljesen fel nem számolták – mindegy, mennyire mély gyökereket eresztett a szervezet a palesztin társadalomban.
Tudom, 2005-ben voltak választások a palesztin területeken, amelyeken a Hamasz győzött. E tekintetben pedig főként a palesztin társadalomnak a Hamaszra szavazó tagjaival kapcsolatban vagyok kritikus. A Hamasz a szélsőjobb.
Megértem, hogy a Fatah iszonyatosan korrupt volt, hogy a palesztin társadalom egy jelentős részének tele volt vele a hócipője, hogy a nemzetközi segélyek kézen-közön eltűntek a Fatah munkatársainak a kezei között, a palesztin adóbefizetések jelentős részével együtt. A palesztin társadalom helyzete nem javult, viszont a Fatah vezetőknél kinőttek a földbő luxusvillák, luxusautók, meg vastag nemzetközi bankszámlák. Még szép, hogy sok palesztinnak elege volt belőlük.
Mégis, ahogy mondtam, nincs olyan helyzet, hogy a szélsőjobbra szavazunk, bármennyire is haragszunk az alternatívára.
Aki a szélsőjobbra – itt Hamaszra – szavazott, azzal kapcsolatban megértő tudok lenni, együttérző nem. Tehát meg tudom érteni, ugyanazon a módon, ahogy meg lehet érteni egy traumatizált egyént, aki a traumái hatása alatt szörnyű dolgokat követ el. De együttérezni vele nem tudok igazán.
Ceterum censeo: a palesztin társadalomnak csak a Hamasz nélkül van jövője.
