„Jé! hiszen maga érti Heideggert!” – mondta nekem Bacsó Béla, amikor 2000
decemberében a szóbeli vizsgán Heidegger, „A műalkotás eredete” című művéről
beszélgettünk.
Egyike volt a legnagyobb tudású tanároknak. Hihetetlen elmélyültséggel,
részletességgel tudott szövegeket elemezni, néha sokat és sokáig köröztünk egy-
egy mű egy-egy mondata körül. De a műveket körülvevő kontextussal, a
diskurzusok vékony erezetű hálózatával is nagyon pontosan tisztában volt; ennek
részleteit, vagy akár a teljes összefüggésrendszert bármikor képes volt
mozgósítani.
Olvasatai időnként kreatívak, meghökkentőek voltak, de ha valaki az elemzett
szöveg mélyére ásott, akkor lehetett látni, hogy mindig meg voltak alapozva.
Husserllel kapcsolatban pont a 2000-es években különösen az „Erste Philosophie”
két kötetét tanulmányozta lenyűgöző elmélyültséggel (Husserliana VII-VIII).
Gondos eszmefuttatásokat szentelt annak, hogy szerinte miért nem szimplán
lineáris Husserl történelemfelfogása, és hosszan érvelt az ellen is, hogy az ego
szubsztanciális lét lenne, mint azt Husserl néhány tanítványa – Bacsó szerint
tévesen – vélte. (Ezzel kapcsolatban: „Az ego nem realitás”. Kellék, 2008, [36]:
33-40).
Egyetemi tanóráit és konferenciaelőadásait mindig a legmagasabb szintű
felkészültség jellemezte.
Tudósi kvalitásainál – amelyek meggyőződésem szerint a legnagyobb fokú
színvonalat jelentették –, azonban még fontosabb az általa képviselt emberi
minőség. Bacsó Béla hihetetlenül jóságos, kedves, törődő és figyelmes személy
volt. Szívén viselte a tanítványok sorsát, nem pusztán a doktoranduszokét, hanem
minden egyes hallgatóét, akivel csak kapcsolatba került. Korábban Kelemen
Jánosról, Jimmyről írtam ezt, de Bacsó Bélára is teljesen áll az, hogy különös
gondot fordított arra, hogy akinek csak tudott, segítsen. Adott esetben munkához,
bevételhez segítse – ajánlásokkal (nekem is adott), OTKA-val, illetve egyéb
módokon próbálta álláshoz, pozícióhoz juttatni diákjait, növendékeit.
Nem is tudom utólag, hogy volt minderre ideje. Ő is azok közé tartozott, akiknek
hihetetlen munkabírása volt, és munka mellett mindig jutott ideje diákjaira,
doktoranduszaira, kollégáira, barátaira, családjára.
Elképesztően kedves és törődő volt velem is – rendszeresen leveleztünk, időről-
időre beszélgettünk egymással. „Drága Bence!” – kezdte mindig leveleit. (Egy
legutóbbi előadásának kéziratát ezzel a megjegyzéssel küldte át nekem: „Tudom,
maga megért engem…” – Egyébként szintén egy gyönyörű nyelvezettel megírt,
világosan átlátható és befogadható szövegről van szó, mely Ricoeur elismerés-
fogalmáról szól).
Brutálisan indult ez az év (a tavalyi sem volt kíméletesebb), a Halál most már
igazán befejezhetné az aratást, és legalább egy időre letehetné a kaszát, mint
José Saramago „Halálszünet” című regényében.
Egy nagy nemzedék egyik kimagasló alakja távozott el megint közülünk,
betölthetetlen űrt hagyva maga után.
Kedves Béla, drága Tanár úr! Nyugodj békében!
Forrás: Újnépszabadság
