Magyar milliárdok, erdélyi hűbéresek és a nagy nemzeti átverés… (Egy erdélyi nő szemszögéből) Ajánlom felnőtt gyekeimnek, Szántai Kristófnak és Szántai Hannának és a sok-sok fiatalnak, aki körülvesz és kérdez.

Erdélyben, az elmúlt évtizedben, nem egyszerűen egy támogatási rendszer működött, hanem törvényesített korrupciós hálózat épült ki. Ez a gépezet magyarországi adófizetői milliárdokból tartotta fenn magát, miközben az erdélyi magyar közösség hálájára tartott igényt (azaz megvette azt) – holott a közösség csak a morzsákat kapta, a valódi hasznot pedig egy szűk, érinthetetlen elit fölözte le.
Félreértés ne essék: jómagam is örülök mindannak, ami szép és igazán hasznos. Legyen az: műemlékfelújítás, egyetem (Sapientia), iskolák, óvodák, kórházak vagy rendezvények.
Ott van például a Kolozsvári Magyar Napok, amit sokáig a legfontosabb közösségépítő eseménynek tartottam, és valamilyen szinten ma is annak látom.
Az első öt évben magam is szívvel-lélekkel implikálódtam mondhatni „kiharcoltam” a képzőművészeti vonalat, és a magyar kollégák mellé neves erdélyi román és magyarországi képzőművész kollégákat hívtunk meg, így bővítve az esemény palettáját.
Mindig azt tartottam, hogy a művészet bármely formája olyan, mint a szerelem: a legjobb ismerkedési mód.
Az elején még kevés pénzből, az RMDSZ hátszele nélkül működött minden.
Akkor még Gergely Balázs , az ötletgazda is hitelesnek tűnt számomra , aki abba az időbe az EMNP (volt ellenzéki erdélyi magyar párt, oda sem iratkoztam be, pedig tetszett az irányvonala) országos alelnöke volt. (Az Erdélyi Magyar Néppárt egy 2011-ben alapított, jobboldali, autonomista és keresztény-konzervatív romániai magyar politikai párt volt, od sem iratkoztam be, pedig tetszett az irányvonala.)
Aztán jött a 2016-os év, és történt egy váltás.
Gergely Balázs lemondott a tisztségéről, és a történelmi egyházak „javaslatára” felkerült az RMDSZ tanácsosjelölti listájára. ( Ahogy mondani szoktuk: „Van az a pénz.”.)
Én ezután kezdtem eltávolodni a rendezvénytől, míg végül aztán kiszálltam – magánemberként is, és mint az Origo Egyesület elnöke és az Insomnia kávéház tulajdonosa; így megszűntem a KMN napok társszervezője lenni, mert – mint már írtam – sosem voltam „jó kislány”, és hamar rájöttem, honnan fúj a szél.
Igaz, nem küldtek el, mentem magamtól.
Mert ez egy szabad ország.
Aztán valahogy „feledésbe” merült az Insomnia is mint magyar rendezvény tér a KMN-nél (Mátis Jenő próbálkozott még bevonni egy-két általa hozzánk szervezett eseménnyel, aztán az is elmaradt.).
Az tény, hogy az Insomnia fennállása óta a „divattól függetlenül” mindig multikulturális identitással azonosuló közösségi térnek vallotta magát, de attól még erdélyi magyar vállalkozó(k), által üzemeltetett kávéház és bisztró, amely sokáig szorosan együtt működött a KMN-nel .
(Talán az „elfelejtés” oka összefügghet azzal is, hogy az Insomnia harminc év alatt nem volt hajlandó beállni csatlósnak semmilyen politikai párt mögé, legyen az magyar vagy román?! Talán ezért nem kapott utcai teraszra sem engedélyt a város házától, pedig „hősiesen” kibírta a pandemia utáni két év építőtelepet is az utca felújításakor, ahol épp a bérleménye áll, de erről majd máskor.)
De ez a történet nem egyetlen rendezvényről szól, és nem is az Insomniáról, hanem arról, hogyan született meg az elmúlt tizenhat év alatt a magyarországi adófizető és az erdélyi magyar polgár között a gyűlölet. Hogyan lett Orbán Viktor Erdély (elsősorban Székelyföld) „koronázatlan királya” – egy olyan rendszerrel, ahol a korrupció nem hiba, hanem a struktúra maga.
És mi lett a következmény? Egy mély szakadék magyar és magyar között.
A düh egymás felé irányult, és a bizalom magyar és magyar között megsérült.
Ahogy a Diktátorok kézikönyve tanítja a nemzeti uszításról: „a hatalom megtartásának legegyszerűbb módja a „mi” és „ők” közötti gyűlölet szítása.”
Ha a népet sikerül egymás ellen fordítani – jelen esetben a magyarországit a határon túli ellen, a magyarországit a magyarországi ellen, a határon túlit a határon túli ellen, és így tovább –, akkor senki nem felfelé néz a vezetőkre, hanem oldalra, a szomszédjára.
És sikerült. Ez a megosztottság lett a rendszer túlélésének záloga.
Sosem hittem volna, hogy lehet überelni a romániai korrupciót, de a magyarnak sikerült.
A módszer egyszerű és nagyszerű: a román „zsebes” korrupciót lepipálták egy „törvényesítettel”. Magyarországon a korupció átalakult legálissá (KVK törvény).
Míg a román korrupció egy „nagy színház”: nálunk, Romániiában a DNA olykor műsorokat rendez, sittre vágnak egy-két minisztert, „hajtóvadászatot rendeztetnek” egy Kövesi (hm, magyar) nevű nővel, aztán az mikor úgy gondolták túl sokat megtudott, „felbuktatják” Brüsszelbe… szóval nálunk megy ez a műsor, a nép egy kicsit megnyugszik, aztán marad minden a régiben. Magyarországon ellenben szépen, csendesen, törvényesen tették, „struktúrába” a rendszert.
Nagy úr a kétharmad (na lássuk most, hogy nyal vissza a fagyi).
Ugyanilyen szép rendszerben struktúrálva közvetítették az erdélyi magyaroknak szánt közpénzből létrejött állami támogatást is: a közvagyonból szépen „kiszervezték” olyan romániai–erdélyi magánalapítványokba, ahol a pénz „elveszítette közpénz jellegét”.
Zseniális. Megszűnt a magyar állam vagyona lenni, egy másik országban, más törvények alatt magántulajdonná vált.
Csak néhány példa ezekből az alapítványokból, mondanom sem kell, mind RMDSZ-közeli: Iskola Alapítvány (Nagy Zoltán), Sapientia Alapítvány (Kató Béla), Eurotrans Alapítvány (Nagy Zoltán), Pro Economica Alapítvány (Kozma Mónika), Bethlen Gábor Alap kirendeltsége (Tibád Zoltán), Communitas Alapítvány (Sófalvi László), vagy a médiát letaroló Erdélyi Médiatér Egyesület (Mohácsi László Árpád). Ezek mind a Bethlen Gábor Alap milliárdjain hízó, politikai kontroll alatt álló „kifizetőhelyek”.
A „struktúráknak” nevei is vannak. A teljesség igénye nélkül két fontosat megemlítek:
– Orbán Balázs az MCC élén stratégiai ingatlanokat vásárolt fel, mint a Melody Hotel vagy a Belvedere szálló, de más épületeket is;
– Demeter Szilárd pedig a kultúrát és médiát hallgattatta el.
A helyi hátteret pedig Kelemen Hunor és az RMDSZ mint párt biztosította: a lojalitásért cserébe övék lett a pénzosztás kontrollja. Aki kívül maradt a körön, az megszűnt létezni.
A 2026. évi magyarországi választási eredmények ígérete: a rendszerváltás. Szép.
Az én látásmódom szerint csak akkor lesz valódi rendszerváltás Magyarországon, ha nem csak ott, hanem itt, Erdélybe is összedől a „struktúra.” Ha eltörlik a vagyont átjátszó törvényeket, és ha végre minden pénzmozgás átláthatóvá válik.
A rendszerváltás ott kezdődik, amikor a pénz nem kegy, hanem közösségi juss.
Mindenért, ami itt Erdélyben – valóban – épült, szépült, megtartott és Magyarországról pénz adomány formájába jött és az átlag erdélyi polgárnak, közösségünknek szólt, mi, erdélyi magyarok köszönettel tartozunk a magyarországi adófizető polgároknak — de csak és kizárólag nekik.
Nem az RMDSZ-nek.
Nem a FIDESZ-nek.
Nem a történelmi egyházaknak.
Nem Kelemen Hunornak.
Én, mint református erdélyi magyar, nem Kató Bélának.
És legkevésbé sem Orbán Viktornak.
Kérdezhetitek tőlem: miért vagyok ennyire szkeptikus? Habár végtelenül örvendek a magyarországi változásnak, itt van a hátam mögött a harminchat éves tapasztalatom.
Mi itt, Romániában rengetegszer váltottunk már kormányt, de rendszert még egyszer sem sikerült.
Sőt, még most sem.
Nézzétek csak a mi kis „szimpi”, alig megválasztott Nicușorunkat: máris „kimatekozta”, hogy mégiscsak jobb, ha koalíciót köt a PSD-vel. Tudjátok, nekünk majdnem minden államelnök megígérte már legalább huszonöt éve (talán csak Iliescu nem ), hogy szakít végleg a „vörös vírussal”, de mégsem tette meg egyik sem.
Erre én már csak annyit mondok: „Hát hajrá, elvtársak”??!!! – éljen a
Román Kommunista Párt!? Istenem… Na, ezért.
Én rég csendben figyelek.
De most már szólok is.