A jehovistákat üldözték a kommunisták. Margit néni talán prédikátor volt, bár nem tudom, a jehovistáknál lehetnek-e a nők prédikátorok. Nem találkoztam vele kisgyerekként, mert börtönben volt. Sanyit, a fiát ismertem. Ő is prédikátor lett. Ezek javíthatatlanok. Most viszont nem róluk akarok beszélni, sőt, nem is Nelli keresztanyámékról. Ez csak captatio benevolentiae. Volt a családunkban mindenféle ember. Csendőrök is, csempészek is. Például apám öccse, Laji bácsi, aki alaposan kihasználta, hogy a bécsi döntéskor tőlük délre húzták meg a határt, és Észak-Erdélyben magyar világ lett. Sajtot csempészett. Északról délre vagy délről északra? Fogalmam sincs. Ennek ma már legfeljebb gazdaságtörténeti jelentősége van. Inkább délről északra, a románoktól a magyarokhoz. A románok többnyire juhászok. Nem hiszem, hogy Laji bácsi nekik adott el sajtot, akármilyen tehetséges volt is. Megvan neki is a története. De most keresztapámról szeretnék mesélni.
Biztos, ami biztos, két keresztanyám volt. Apám húga, Nelli néni, és anyám nővére, Etus néni. Mindkettőt keresztmamának szólítottam. Ebből semmiféle zavar nem támadt, mert apám olaszteleki volt, anyám kőröspataki, felváltva nyaraltam hol itt, hol ott. Néha eljöttek hozzánk Kézdivásárhelyre, de nem egyszerre. Így aztán nem kellett megszámoznom őket. Első keresztmama? Második keresztmama? A két keresztapám között tehettem volna esetleg különbséget. Nelli néni férje fogatos volt a kollektív gazdaságban, vagyis a téeszben. A háború idején kakastollas csendőr volt valahol a Bácskában. Kettesével járőröztek, kerékpárral. Mesélt a partizánokról. Néha. Óvatosan. Az ötvenes évek elején került haza az orosz fogságból, a csendőröket sokáig ott tartották. A nővére jehovista volt. A jehovistákat üldözték a kommunisták. Margit néni talán prédikátor volt, bár nem tudom, a jehovistáknál lehetnek-e a nők prédikátorok. Nem találkoztam vele kisgyerekként, mert börtönben volt. Sanyit, a fiát ismertem. Ő is prédikátor lett. Ezek javíthatatlanok. Most viszont nem róluk akarok beszélni, sőt, nem is Nelli keresztanyámékról. Ez csak captatio benevolentiae. Volt a családunkban mindenféle ember. Csendőrök is, csempészek is. Például apám öccse, Laji bácsi, aki alaposan kihasználta, hogy a bécsi döntéskor tőlük délre húzták meg a határt, és Észak-Erdélyben magyar világ lett. Sajtot csempészett. Északról délre vagy délről északra? Fogalmam sincs. Ennek ma már legfeljebb gazdaságtörténeti jelentősége van. Inkább délről északra, a románoktól a magyarokhoz. A románok többnyire juhászok. Nem hiszem, hogy Laji bácsi nekik adott el sajtot, akármilyen tehetséges volt is. Megvan neki is a története. De most keresztapámról szeretnék mesélni. Nem a lófogatos olasztelekiről, hanem az ökörszekeres kőröspatakiról. Etus néni férjéről. Aki nem volt csendőr, de volt a Don-kanyarnál. Óvatosan mesélt ő is. Soha nem lőtt emberre. Körülöttem sokan megjárták a frontot, egyik sem lőtt soha emberre. Ezt többször hangsúlyozták. Hamar megtanultam, hogy ilyen a békeharc. Két hatalmas ökre volt keresztapámnak. Ahogy értettem, forradalmár volt. Ő is, keresztanyám is. Mint Petőfi Sándor és Szendrey Júlia? Talán. Keresztapámnak amúgy is sok köze volt a költőkhöz. Úgy hívták ugyanis, hogy Költő Béla. Ez nem gúnynév. Ez volt a becsületes neve. Mekkora szerencsém van, hogy nem engem hívtak így. Ugyanis költő akartam lenni, és egy ilyen név ebben nem segített volna. A Béla még elmegy. Az sem vall túl nagy fantáziára. Apám, nagyapám, unokabátyám, tele volt a rokonság Bélával. És Lajossal. Nemcsak apám öccsét, hanem anyám bátyját is Lajosnak hívták. Anyai nagyapámat is. Nehéz volt eligazodni ebben az egyhangúságban. Volt még egy-két Berta, Julianna, Imre, és kész. Én már amolyan elkésett Béla vagyok, a gyenge családi képzelőerő és a makacs hagyományőrzés bizonyítéka. Én is Béla, te is Béla, ilyen alapon lettem Béla. Mára megszoktam. A románok nem. Most is azt hiszik, hogy ez a vezetéknevem. Nekik nem volt Béla nevű királyuk. Kevés királyuk volt, de ahhoz képest sokra vitték.
Visszatérve Költő Bélához, nem volt igazi rokonom, csak nagynéném férje, az ő bélaságát nem vállalhatom. Őt magát igen. Mármint a forradalmárságát. A többit fenntartásokkal. Kőröspatakon egyébként sok a Költő, volt a szomszédban is egy kislány, az ő költőségét is vállaltam volna. Nem tudom, honnan jön ez a név. Ezek mind verset írtak valamikor? Petőfi Alszegen, Petőfi Felszegen? Nem hiszem. Próbáltam utánanézni. Költeni azt is jelentette egykor, hogy fantáziálni. Ne szépítsünk: füllenteni. Vagyis: hazudni. Kel, megkel. Nem is rossz. Megdagasztani az igazságot, mint a kenyeret. Elkölteni, tehát eltüntetni. Ezt már Arany János is megmondta: „Költő, hazudj” stb. Persze olyasmit is jelent a szó, hogy ébreszteni. Lehetett hajdanában egy ilyen mesterség: az ébresztő. Ébredj, magyar! Ismét ugyanoda jutottunk. A forradalomhoz. Mindjárt elmondom, mi van ezzel a forradalommal. De addig is kell még egy-két vonás Költő Béla portréjához. Például, hogy Hitler-bajusza volt. Bár az is lehet, hogy Hitlernek volt Költő Béla-bajusza, de ez kevésbé valószínű. Sok ilyen bajusz volt a középkorú férfiak között. Csak akkorra már kiment a divatból. Mint ma a kivénült rockerek. Varkocsos vénemberek. Az én gyerekkoromban már a tömött, nemcsak az orr alatt, hanem a száj egész hosszában végighúzódó bajusz volt az igazi. Munkásbajusz. Sztálin-bajusz. Igaz, Sztálin is hamar kiment a divatból. Ki Hitler, ki Sztálin szőrzetét igazgatta ollójával reggelente a tükör előtt, miközben ezt is gyűlölték, azt is utálták szívből. Hitler-bajusszal, hosszú rúdra szegezett német katonasisakkal merte a trágyalét keresztapám a trágyadomb melletti ülepítőből. Mindent hasznosítani kellett, messze volt még a fogyasztói társadalom. Kergetőztünk az udvaron a szomszéd fiúval, Pistivel. Sok volt a Pisti is arrafelé. Átugortam az ülepítőt, ő utánam. Beleesett nyakig. Kihúztuk, cuppogva igyekezett hazafelé, folyt a pulóveréből, a nadrágjából a sötétbarna trágyalé.
Igen, újrahasznosító világ volt. Mentünk keresztapámmal a lassacskán ballagó ökrös szekér után, ugyanis nemcsak Petőfi Sándornál, hanem Költő Bélánál is lassacskán ballagtak az ökrök. Lehajolt, felvett egy rozsdás szeget vagy gumiabroncsdarabot az útról. Még az üres konzervdobozt is. Mind jó volt valamire. Kertkapu sarkának, miegymásnak. Hagyom, hogy kitaláljátok. Költsetek ti is! Közben egyfolytában mesélt keresztapám. Költő volt tényleg. Tudhatta, hogy a szavaknak új értelmet kell adni: „hallgasd meg, keresztfiam, ez aztán a lavina!” És elmondott egy történetet. Hétszáz kilométerre a Magyar Tudományos Akadémiától megváltozik egy-két szónak az értelme. A lavina nem lavina. Hanem minden, ami különös. A műalkotás különössége. Keresztapám nem olvasta Lukács Györgyöt. Hányféle különösség! A Don-kanyarnál is. Mást jelent a föld. Az Isten. Sokat beszélt keresztapám, anyám le-leintette, keresztanyám is gyakran. Én nem. A keresztfia voltam. Nem volt gyermekük. Később örökbe fogadták az egyik unokatestvéremet. De az lány volt. Csak mondom. Lehet, ma már nem kellene mondanom. „Hallgasd meg ezt a lavinát, keresztfiam!” A költők módosítják a szavak jelentését. Végül is ilyen az igazi történet. Betemet. Amíg véget nem ér. Néha tovább is. Sok lavinát elmondott keresztapám. De azt a legkeservesebbet nem mondta. A forradalmat. Keresztanyámtól tudom. Néhány évvel azelőtt megváltozott az életük. Az övéké egyfelé, a nagybátyáméké másfelé. A forradalom után. Milyen forradalom? Nyilván nem az 1989-es, az még messze volt, ők meg sem érték. Nem is az 1956-os, az nem itt volt Erdélyben. Ez viszont kőröspataki forradalom volt. Kicsi. Helyi. Megváltoztatta a sorsukat. Ugyanis az ötvenes évek legelején volt nálunk egy előzménye a kollektív gazdaságnak. A társasgazdaság. Külön tulajdon, közös művelés. Külön föld, közös szántás. Működött. Már-már tradicionálisan. Költő Béla lett a társas elnöke. Sokan beálltak. Aztán kiderült, hogy ez csak az első lépés, közös tulajdon kell. Kollektív gazdaság lesz. Mondta a párt. És a Szekuritáté. Kitört a forradalom. Összegyűlt a falu, elindultak be Sepsiszentgyörgyre. Négy kilométer az egész. Akkor is volt telefon. Félúton már szembejött a katonaság. Vége volt a forradalomnak. Keresztapám pünkösdi királyságának is. Nem állt be a kollektívbe. Egyedül maradt a földjeivel. Mások beálltak. Lajos bácsi brigádvezető lett a közösben, méhészkedett is, volt telepes rádiójuk. Villanyuk még nekik sem. Költő Béláéknál vakációztam. Szegényebbek voltak. Kecskét tartottak, kecsketejet ittunk. Megtanított kecskét nyúzni. Mentünk a két irdatlan ökörrel a mezőre. Minden nyáron más helyre, mert egyre kijjebb adtak neki földet. Ami beljebb volt, az zavarta a közöst, kerülgetni kellett a traktorral. A végén már a földjei az erdő szélén voltak. Majd a következő nyáron ott sem. Elállamosították.
Kamaszodtam, gondolkoztam. Hogy van ezzel a forradalommal? Hát a román Octav Băncilă 1907 című festményén is felkeltek a parasztok, „rettenetes, nagy dühvel”, ahogy Ady Endre írta az ilyen felkelésekről. De azok a földesurak ellen lázadtak. Ezek? Nem mindegy. 1956-ot is ellenforradalomnak nevezték, aztán kiderült, hogy forradalom volt. Hát a keresztapámék lázadása? Ellenforradalom? Vagy mégis egy egészen kicsi forradalom? Senki sem hallott róla. Elment Költő Béla dolgozni a brassói rendező pályaudvarra. Takarította a sínek környékét. Kaptak szabadjegyet a Román Vasutaktól, utaztak minden nyáron a bánáti rokonokhoz. Felmásztam egyszer vakációban a padlásra, elszörnyedtem. Beszakad-e a mennyezet? Óriási ládák tele mindenféle vassal. Karvastagságú rozsdás csavarok, félméteres pléhvágó olló. Amit takarításkor összeszedett Költő Béla. Szárnyalt a képzelete. Lehet, épített volna mozdonyt vagy egész vonatot, időgépet vissza a forradalom előttre. Nem volt már rá ideje. Ki emlékszik Költő Bélára? Talán még annyira sem, mint Nagy Imrére, pedig őt sem szokás emlegetni újabban. Betemetett mindent a lavina.
Megjelent az Élet és Irodalom LXVII. évfolyama 19. szám-nak Próza rovatában 2023. május 12-én.