Volt egyszer egy udvari költő. Nem úgy, mint Tinódi Lantos Sebestyén. Vagy mint Vlagyimir Majakovszkij, aki miután megírta, hogy Lenin élt, Lenin él, Lenin élni fog, öngyilkos lett. Bár a szájhagyomány szerint öngyilkossága előtt ezek voltak az utolsó szavai: ne lőjetek, elvtársak! Nos, az udvari költő, akiről én beszélek, túlélte a pártfőtitkári udvart, és szenátorként halt meg ágyban, párnák közt. Pedig tényleg tehetséges volt valamikor. Igazán kiérdemelt volna legalább egy Szibériát. Hiszen feltalálta a kommunista popfesztivált. Esetleg rockfesztivált. Ebben kissé bizonytalan vagyok. Nem értek a zenéhez. Nem eléggé. Volt benne folk is, ezt legalább azonosítani tudom. Egyébként Adrian Păunescunak hívták. A Flacăra című lap főszerkesztője volt.
Magyarul azt jelenti: A láng. De szerencsére nem volt magyar változata. Sok mindennek volt, sok mindennek nem. Ezt az egyet nem hiányoltuk. Szóval támadt egy ötlete ennek az udvari költőnek. Hogy lehetne ennél is udvaribb. Országszerte Flacăra-esteket szervezett több tízezres stadionokban, afféle pop-, rock- és folkfesztiválokat. „Éljen a szabadság, / éljen Románia, / éljen a trikolór, / éljen Ceaușescu!” Kiállt a színpadra, vezényelt, verset is mondott. Csupa dübörgés. Taps. Csápolás. Eksztázis. Fiatalok. Akik aztán néhány év múlva szembementek a tankokkal. Csak annyira akartak emlékezni a refrénből, hogy éljen a szabadság. Adrian Păunescu bujkált néhány napig. Keresték életre-halálra. Főleg halálra. Majd elmúlt a forradalom. Előjött ő is. Ismét igény volt udvari költőkre. Bekerült a parlamentbe. Vezérszónok lett ott is. Kértem a miniszterelnököt, léptesse hátrébb. Másfajta értelmiségre van most szükség. Bólogatott, és nem tett semmit. Azt hiszem, hasznos idiótának tartotta.
De előreszaladtam egy kicsit. Most még a forradalom előtt vagyunk. A népfelkelés előtt. Az államcsíny előtt. És máris túl sokszor írtam le a nevét. Ritkítani fogom. Bár nem biztos, hogy el kell felejteni. A felejtés csábító. Ha felejtünk, minden meg fog ismétlődni. Nem kellene. Mesélek még arról is, hogy mi lett azután. Egyelőre még ott tartunk, hogy mi volt azelőtt. Azután? Azelőtt? Nem biztos, hogy ugyanarra gondolunk. Nyári időszámítás, téli időszámítás? Lehet ide-oda igazítani az órát. A nap úgyis megy a maga útján. Tehát ez a szolgalelkű lázadó, a stadionok és sportcsarnokok hőse feltalálta a kormánypárti eksztázist. A legtisztább drogot. Kokain, heroin, LSD, Ceaușescu. Akkor még nem emlegették az amfetamint, ezért nem soroltam. Ne mondjátok, hogy nem tudjátok, mire gondolok. Hogy ez egy célzás. Áthallás. Allegória. Költők vagytok? Lehet. Értelmiségiek vagytok? Lehet. Kormánypártiak vagytok? Igen. De tudnotok kell, milyen ez. Éppen olyan, mint annak idején. Felséges királyom, életem, halálom kezedbe ajánlom? Dehogy. Akkor már inkább akasszátok fel a királyokat!
Járta az országot ez a tehetséges demagóg. Próbálta megrontani az ifjúságot. Nem egyet-kettőt, mint az elnöki kegyelemért esedező pedofilok, hanem lehetőleg több tízezret is egyszerre. Így adódott aztán valamikor a nyolcvanas évek elején, hogy szólt nekem a szerkesztőség titkárnője, telefonáltak a szomszédból, vár Gidófalvi elvtársnő. Kit vár? Magát. Hogyhogy? Mit akar? Nem tudjuk. Majd átmegyek később. Szerkesztőségben dolgoztam én is, nem Láng volt a neve az irodalmi folyóiratnak, hanem Igaz Szó. Csak láng, csak tűz, csak igazság volt akkoriban a kultúra. Közvetlenül a megyei pártbizottság székhelye mellett volt a szerkesztőség. Útba esett jövet-menet. Rajtunk tartották a szemüket. Most várják magát, nem később. Átmentem. A megyei művelődési bizottság elnöke volt az elvtársnő. Jó napot, Gidófalvi elvtársnő! Jó napot, Markó elvtárs! Kötelezően elvtárs vagy elvtársnő volt mindenki Romániában. Kivéve a papokat és az orvosokat. Bár a papoknál állítólag bele-belevétettek a pártfunkcionáriusok. Plébános elvtárs. Jól hangzik. Majd 1989 decembere után urak lettünk mindannyian. Állítólag. Gondolom, hallotta, Markó elvtárs, hogy lesz nálunk Flacăra-est. Nem hallottam. Mindegy, Păunescu elvtárs azt üzente, hogy szeretné, ha felolvasna egy verset a hazáról. De nekem nincs olyan versem, amit ott fel lehetne olvasni. Nem írok felolvasni való verseket. Hát menjen haza, és írjon. Az nem úgy megy. Holnapig gondolkodjék, és majd ismét keresem. Hazamentem, és gondolkodtam. Nem a versen, hanem hogy miképpen tudnék kibújni. Semmi sem jutott eszembe. Másnap megint szól a titkárnő. Isăroiu elvtársnő hívatja. Nocsak! Ő meg a megyei pártbizottság még főbb kultúrfelelőse. Mindig frissen fodrászolt, gondosan kisminkelt asszony. Hosszú körmű kisujját a többitől eltartva időnként belekotort a fülébe. Aztán diszkréten megvizsgálta a körmét. Mi a helyzet, Markó elvtárs? Az a helyzet, hogy nincs mit felolvasnom. Az nem lehet. Nem szereti a hazáját? Dehogynem. Adrian Păunescut nem szeretem. Hosszú csend. Kisujj. Menjen haza, és gondolkodjék. Hazamentem. Eddig nem tudtam, hogy a párt azt akarja, gondolkodjam. Azt hittem, csak egyvalakinek kell gondolkodnia. Másnap megint hívnak. Másik emelet, másik iroda. Franz Kafka, hol vagy? Ceaușescu-portré előtt, íróasztal mögött a propagandatitkár, a megye második embere, Chiorean elvtárs. Mondom, nincs vers, nem is lesz. Néz rám, mint egy csudabogárra. Kezdem magyarázni, hogy a költészet más. Leint. Úgy látom, ennek még esze is van, elkezd káromkodni: Az Isten így meg úgy izélje meg ezt az Adrian Păunescut, jön a nyakunkra hívatlanul, üzenget itt nekünk, mindenféle igényei vannak. Menjen haza, Markó elvtárs, felejtse el az egészet! Megyek lefelé a piros szőnyeges lépcsőn. Hát ez még azt sem mondta nekem, hogy gondolkodjam. Szinte hálás vagyok. Aztán elszégyellem magam. Napok óta rángatnak engem, hogy a fene egye meg őket! De valami mégis repedezik, ha így beszél egy propagandatitkár. Négyszemközt persze.
Ezek szerint nem volt szerencsém megismerkedni a hírhedt poétával. Legalábbis akkor. Annál inkább megismerkedett vele főszerkesztőnk még többé-kevésbé virágzó neje. A színésznő. Nevezzük B.-nek. Helyi erőkre mindenképpen szüksége volt a bukaresti dalnoknak. Főszerkesztőnk beajánlotta a csinosnak csinos, tehetségesnek nem annyira tehetséges B.-t. Akkora sikerrel, hogy a turné következő állomására, Szatmárnémetibe is magával vitte őt a lobogó sörényű, búgó hangú mester. Lett is baj belőle. Jól ment minden, de másnap reggel kiderült, hogy B. szállodai szobájából eltűntek az ékszerei. Ellopták nyilván. Sírás-rívás. Rendőrség. Éjszaka nem volt a szobájában, kedves művésznő? Hol volt? A nagy költő szobájában. Nyilatkozatot is adott erről B. Aláírta. Ékszer sehol. Családi cirkusz. De nem ezért. Hanem azért. Írásba adni azt, hogy máshol mással? A „szocialista etikát és méltányosságot” lábbal tiporva? Ha ez a szigorú erkölcsű Elena Ceaușescu elvtársnő fülébe jut! Időzített bomba. Főszerkesztőnk kapkodott fűhöz-fához. El kell tüntetni a nyilatkozatot. Hetekig ezzel foglalkozott.
Aztán a rendszerváltás után Adrian Păunescu a szárnyai alá vette. Nem B.-t, hanem volt főszerkesztőnket. Még tanácsadónak is alkalmazta szenátori irodájában. Volt köztük kémia. No, nem olyan. Politikai. Kiadtak ellenem egy röpiratot. Természetesen csak a szenátor úr neve alatt. Románellenes. Revizionista. Irredenta. Satöbbi. Már egyikük sem él. Ezt viszont el kellett mondanom. Nem egyébért, de a béketüntetések korában miért ne emlékeznénk meg a Flacăra-estek tisztítótüzéről. Idézhetnék egy másik költőt réges-régi elemista tankönyvemből: „Hősnél többek, győztesek voltak.” Majd vesztesek lettek. De nem sokáig.
Megjelent az Élet és Irodalom LXVIII. évfolyama 51–52., karácsonyi számában 2024. december 19-én.
A nagy költő szobájában.”
