Még tartott a Ceaușescu-diktatúra bukása utáni román-magyar eufória, a győzelem jelét, a V betűt formázó kezek is fent voltak még a levegőben, nem lankadt a remény, hogy itt van a szabadság és egyetértés nagyszerű korszaka, de már a kétségek is megjelentek azokban a karácsonyi napokban. Fogyókelléknek bizonyult a bizalom, és beférkőzött közénk a gyanú. Túl gyorsan jött létre a Romániai Magyar Demokrata Szövetség, hangoztatták Marosvásárhelyen a szintén szervezkedő románok. Ennyi idő alatt lehetetlen egy ilyen hatalmas szervezetet megalakítani, rég megvolt ez a földalatti mozgalom, és most csak kihoztuk úgymond a föld alól, hajtogatták a román újságírók. Utólag hízelgőnek tartom a feltételezést, hogy mi egy szörnyű zsarnokság körülményei között képesek lettünk volna egy ilyen többszázezres illegális szövetséget működtetni, amikor még a légy sem zümmöghetett ebben az országban úgy, hogy a lehallgató készülékek ne rögzítsék a zümmögést. Akkor indulatosan tagadtuk ezt a vádat, nehéz megérteni, hogy miért. Talán azért, mert a gyanú szerint ez a megnyomorított magyar
közösség néhány nap alatt nem művelhetett ekkora csodát, és ki tudja, honnan jön az RMDSZ, talán nem is a föld alól, hanem a határon túlról. Pedig nem.
Megismételhetetlen élmény volt, hogy még lőttek többfelé az országban, de már
reggeltől estig sorban álltak a megújult Igaz Szó, vagyis a Látó titkárságán az RMDSZ-be beiratkozó magyarok. Van igazság mégis abban, hogy akkor is volt már ez a szövetség, amikor nem volt. Megszületett még születése előtt. Több helyen, más-más időpontban, hol csak a fejekben, hol meg már a ”négy-öt magyar összehajol” életveszélyes tradícióját követve. Igen, 1989 őszén már úgymond ott volt láthatatlanul ez a szövetség Bukarestben, Temesváron, Kolozsváron, Marosvásárhelyen, sokfelé.
Én a marosvásárhelyi történetet ismerem igazán. Nagy titkolózva hívott meg októberben egyik barátom, a magyar szakos Lázok János a lakására, hogy próbáljuk néhányan megtervezni a jövőt. A gorbacsovi peresztrojka kora volt az, a szétvágott szögesdrótkerítés, a nagy robajjal lehulló vasfüggöny időszaka. Különös tragikomédia. A titkolózás is mit jelentett? Lázok Jánossal és kisfiával, akit a látszat kedvéért magával cipelt, a Somostetőre kellett fellihegnünk, hogy esetleges megfigyelőinket lerázzuk. Csak ott mondta el János, hogy mit is akar. Nem részletezem, a lényeg az volt, hogy „itt az idő” Ebben egyetértettünk. Lázokék tágas lakókonyhájában gyűltünk össze egy este, talán egy tucatnyian lehettünk. Béres Andrást, a Színművészeti Intézet tanárát jól ismertem, vele is barátok voltunk. Akárcsak az Ungvári-Zrínyi házaspárral, Imrével és Ildikóval. Viszont András Imrével, a későbbi parlamenti képviselővel ott találkoztam először. És Könczei Csillával is, azt hiszem. Sikerülhetett a konspiráció, mert tudtommal
egyikünk szekuritátés dossziéjában sem volt ennek nyoma később. A szervezet akkor még nem alakult meg ténylegesen, de az RMDSZ-t máig végigkísérő dilemmák már ott is felszínre kerültek. Röpcézzünk, mondta András Imre, nincs mire várni, cselekedni kell. Egyelőre hozzunk létre egy szövetséget mondtam én, mert hamarosan szükség lehet rá. Rendben van, fejtette ki racionális érvekkel Béres András, aki az érzelmeket és a rációt mindig szét tudta választani, de azelőtt még kellene néhány hasonló beszélgetés, mit akarunk, milyen jövőt tervezünk. Mindenkinek igaza volt persze. Végül közös nevezőre jutottunk, és elhatároztuk, hogy következő találkozónkon, novemberben megalakítjuk a szövetséget. Játék a tűzzel? Családapák, családanyák jóval túl már a Pilvax-forradalmárok korán. Nem, egyáltalán nem voltunk gyermetegek. Csak a végsőkig elkeseredettek. Aztán a novemberi találkozó halasztódott, de decemberben mégis elindult az, amit októberben csak elképzeltünk. Ugyanúgy, ahogy Erdély-szerte mások is,
ugyanazzal az érzülettel és lelkülettel, ahogy mondani szokás.
Miután Ceaușescu elmenekült, 22-én Marosvásárhelyen is megalakult Király Károly vezetésével az új megyei tanács, amelynek tagja voltam én is. Majd aznap este már össze is ültünk Lázok János lakásán ismét, Béres András és én, illetve negyedikként Gálfalvi György. Megbeszéltük a szövetség megalakulásához szükséges teendőket. Abban is megegyeztünk, hogy másnap estére még hárommal kiegészítjük a kezdeményező bizottságot, Brassai Zoltán orvosprofesszorral, Fülöp Dénes református lelkésszel és Tófalvi Zoltán újságíróval. Ez a héttagú bizottság állította össze 23-án este azt az Ideiglenes Intéző Bizottságot, amely karácsony előestéjén, 24-én már meg is tartotta első ülését a Látó szerkesztőségében. Akkor már tudtuk, hogy Bukarestben Domokos Géza vezetésével létrejött a Romániai Magyar Demokrata Szövetség, és közben hívott engem Kántor Lajos Kolozsvárról, Varga Gábor Nagyváradról, Veres István Szatmárról, hogy mi hogyan csináljuk. Csak lelkesedés, csak tettrekészség, csak egyetértés. Ilyenek voltak az első napok, kétely nélkül. Meg félelem nélkül is.
Az RMDSZ születésének misztériumát többen, többször is elmeséltük. Most valójában arról a másik csodáról kellene beszélnem, ami nem csupán a múltat, de hátha az eljövendő harmincöt évet is megmagyarázza. Az erdélyi magyar összetartás csodájáról van szó. Arról a különös szolidaritásról, amelyet mindmáig nem lehetett szétverni, pedig sokan próbálkoztak vele. Románok is, magyarok is. Meggyőződésem, hogy ismerem a receptet. Ám ki tudja. Másoknak is lehet egy receptjük. Hogy például szeretni kell az Európai Uniót. Vagy nem kell szeretni. Szeretni kell Amerikát. Vagy mégsem. Szeretni kell a Fideszt. Esetleg nem kell szeretni. A jobboldalt. A baloldalt. És így tovább. Az én receptem ennél sokkal egyszerűbb. Kezdve azzal, hogy nem az enyém, hanem majdnem mindannyiunké. Legalábbis így volt ez ebben a harmincöt évben.
Szóval nálam ez úgy kezdődött, hogy kételyem sem volt, szövetségre van szükségünk. 1989 december 23-án reggel tartottuk az első megyei tanácsülést – a Testvériség Tanácsának neveztük, micsoda reményteljes naivság! – csak úgy állva, Király Károly tágas irodájában. Azelőtt egy-két nappal még a megyei első titkár irodája volt. Az ülés után szóltam Király Károlynak, hogy beszélni akarok vele. Arrébb léptünk egy kicsit. Miről van szó? A tegnap este eldöntöttük, mondom neki, hogy szövetséget hozunk létre. Bukarestben is kezdeményezték már Domokos Gézáék. Itt kik? Béres, Gálfalvi, Lázok és én. Szövetséget? Igen. Jobb lett volna pártot. Néz rám szemrehányólag. Szerintem szövetség kell, ismétlem meg. Fogalmam sincs, mi van a fejében. Talán a Magyar Népi Szövetség története? Attól irtózik? Utólag is hallottam néhányszor másoktól, hogy az MNSZ így, az MNSZ úgy. Társutasok voltak? Lehet, de az elnökük, Kurkó Gyárfás tizenöt évet ült börtönben, nagyrészt magánzárkában. 1964-ben engedték ki, zavart elmével.
Most ez nem kerül szóba. Csak találgatok magamban. Mondom neki, hogy a két világháború közti Erdélyi Magyar Párt kudarcot vallott. Nem szól semmit. Fogalmam sincs, érti-e, mire utalok. Mindegy, úgyis csak tájékoztatni akartam, nem jóváhagyást kérni tőle, ezt ő is tudja, de attól fogva van köztünk némi feszültség. Ráadásul csak később jöttem rá, hogy Király Károly nem nagyon szerette Domokos Gézát. Egy ideig tagjai voltak a központi pártvezetésnek, de más-más úton kerültek oda, egyikük értelmiségiként, másikuk
pártfunkcionáriusként. Hiába lettek később az erdélyi magyar közösség emblematikus személyiségeivé mindketten, az ellenszenv megmaradt. Visszatérve dilemmánkra, létre is jött hamarosan Marosvásárhelyen a Független Magyar Párt, ennek Király Károly nem volt tagja, nem is támogatta nyíltan, de a pártalapítók próbáltak a kegyeibe férkőzni, nem teljesen sikertelenül.
Nos, ez volt az első nagy próbája az RMDSZ-nek Erdély-szerte: szövetség vagy párt? Bevallom, akkor nem is igazán tudatosult bennem, hogy mekkora különbség ez. Király Károly viszont tudta, hogy mit jelent egy erősen hierarchizált párt egy sokszínű szövetséggel szemben. Én inkább csak ösztönösen, a szó jelentését értve, értelmezve jelentettem ki határozottan: szövetség! Ezt akarták Domokosék, Kántorék és a többiek is. De maga Sütő András is. Hamar kiderült, hogy nemcsak nyelvi kérdés ez, hanem éppenséggel a lényeg maga. Akkor is, később is minden pártalapítási kisérlet elbukott a szövetséggel szemben, és ennek így kellett történnie. Lehet, hogy nem is mi voltunk jobbak a pártalapítókhoz képest – bár szeretném hinni, hogy igen –, de az erdélyi magyar választók tudták minden pillanatban, hogy nekünk szövetség kell, nem párt. Az elején még inkább csak érzelmi különbség volt ez, szövetkezni egymással valami fontosra. Még az alalpszabályzatunk sem különbözött igazán a pártokétól. Az első egy-két évben nem is volt erre szükség. De különféle ideológiákat, jobboldalt és baloldalt,
konzervatívokat, kereszténydemokratákat, liberálisokat, szociáldemokratákat egybefogni, nem beszélve a regionális ellentétekről, tömbvidékről és szórványról,
mindehhez nem elég a jószándék, kellenek a szabályok is. Másféle szabályok, mint
a pártokban. 1991 vége felé már fogytán voltak az érzelmi tartalékok, nehezen fértek meg egymással a más-más ideológiájú csoportok, és ehhez még hozzá kell képzelni azt is, hogy etnikai ügyekben a parlamenti küzdelem csak kivételesen hozott addig eredményt a világon bárhol. Egy párt nem alkalmas ezeknek a dilemmáknak a feloldására. Viszont egy olyan szervezet, amelyben kellő hely van egyrészt a nagy belső önállósággal bíró megyei szervezetek, másrészt a jobb- és baloldali platformok számára, valóban alkalmas lehet a megegyezésre és kiegyezésre. Egy nagyon nehéz időszakban Domokos Gézának óriási érdemei voltak a romániai magyar politika alakításában, de 1992 tavaszán már tudni lehetett, hogy belefáradt az állandó válságkezelésbe, nem vállal újabb elnöki mandátumot, és ha nem sikerül egy olyan elnököt találni, akit a szembenálló táborok, vagyis a mérsékeltebb és radikálisabb RMDSZ-politikusok is elfogadnak, akkor kettészakadhat a szövetség. Így esett rám a választás, miközben még mindig nem terveztem tartós politikai pályát, és mielőbb szerettem volna visszatérni az
irodalomhoz. De saját csapdámba estem úgymond, mert azelőtt elég gyakran hangoztattam, hogy egy felelős értelmiséginek bele kell szólnia a közéletbe. Most
aztán beleszólhattam. Kollégáim meggyőztek, hogy integrálni tudom a két – vagy
több – tábort, és őszire már nyilvánvaló volt, hogy hamarosan a saját bőrömön fogom érezni a sokat idézett Gellért Sándor-sorokat: „Nagy vihar jöttekor, / – bármi legyen bére – / valakinek állni kell a / tornác küszöbére.”
Igen, a személyes felelősség pátoszával terveztük a jövőt akkoriban, és úgy gondoltuk, hogy sok múlik azon, kik vezetik a szervezetet. Ez igaz, sok múlik a vezetőkön, de nem minden. Legalább ennyit számít, hogy valóban szövetség vagyunk-e, nem pedig párt. Így ült össze 1992 őszén az Egyeztető Kerekasztal az RMDSZ-ben, amelynek végül is meghatározó szerepe volt ebben a kárpát-medencei magyar csodában, az RMDSZ konszolidálásában és kisebb-nagyobb megingásokkal, de máig tartó stabilitálásában. Szilágyi N. Sándor vezette végtelen türelemmel, céltudatosan azokat a megbeszéléseket, amelyeken végül is kidolgoztuk a szövetség új „alkotmányát”.
Ha idézőjelben is, nem véletlenül nevezem alkotmánynak azt, ami valójában természetesen alapszabályzat vagy működési szabályzat. Ugyanis máig úgy vélem,
hogy az a kerekasztal, amely aztán némiképpen módosult összetételben később is
összeült minden országos tanácskozás előtt, döntő volt ennek a szövetségnek a
megtartásában. Bármennyire is hízelgő nekem arra gondolni, hogy mindez csak
rajtunk múlt, akik éppen vezettük a szervezetet, úgy vélem, ennél sokkal fontosabb
az az RMDSZ-alaptörvény, amely tél-túl módosított formában ma is érvényes.
Fellengzősen „állammodellnek” hívtuk akkor – igazság szerint főleg a szövetség
radikálisabb politikusai –, arra hivatkozva, hogy az erdélyi magyar közösségnek
szüksége van a „belső önrendelkezésre”. Valamiféle naiv, már-már forradalmi
romantikát sejtet mindez utólag, egy olyan idézőjeles álomvilágot, amely eltűnt
rég, és egy pragmatikus politika foglalta el a helyét. Pedig éppen ez volt az igazi
pragmatizmus, ez az „állammodell”, mert szabállyá tettük a sokszínűséget, a
konzultációt, a korporatív elvet, a megyei és helyi szervezetek önállóságát, de
cserébe kötelező volt a közös fellépés Bukarestben, Budapesten, Brüsszelben és
mindenütt, ahol az egész közösség érdekében szólaltunk fel. Az is hamar kiderült,
hogy a sokszínűség nemcsak ideológiai, hanem regionális pluralitást is jelent.
Folyamatosan egyeztetni kellett például a székelyföldi és szórványbeli érdekeket. De volt ehhez egy alaptörvényünk, ezt kellett betartanunk, vagy ezt szegtük meg olykor, ami szintén előfordult, de ezt rögtön szankcionálta az RMDSZ belső „közvéleménye”.
Úgy látom, mostanában nyűg lett sokaknak ez a szövetségi elv, elsősorban: a
pluralizmus. Nem, egy egész közösséget nem lehet begyömöszölni egyetlen pártba,
nem lehet egyetlen ideológiára, sem jobboldalira, sem baloldalira kényszeríteni. A
kommunizmusban már megtapasztaltuk, hogy ez milyen. De egy szövetségbe
minden tisztességes vélemény belefér. Szövetség voltunk évtizedeken át, hála
annak a hajdani Egyeztető Kerekasztalnak, és igen, annak a tíz-tizenöt embernek,
akik azt az „alkotmányt” kidolgozták. Maradjunk szövetségben továbbra is, ezt
tudom tanácsolni mindannyiunknak.

A publicisztika (emlékezés), a 35 éves az RMDSZ című kiadványban jelent meg október elején.