Képtelen vagyok újat kitalálni. Írom, amit hoztam magammal. A gyerekkorból. A kamaszkorból. A katonaságból. Izgalmasak a katonaemlékek. Akkor is, ha békeidőben voltál katona. Gyűjtenem kellett volna ezeket is. Lusta voltam. Inkább verseket írtam. Meg nyilván gyűjtöttem. Hogy majd legyenek összegyűjtött verseim. Ez is veszélyes szenvedély, de legalább nem töltöd meg verssel a házat, mint az egyik barátom festményekkel, szobrokkal és mindenféle régiséggel. Nekifogtam bélyeget gyűjteni, aztán abbahagytam. Rájöttem, hogy nem lesz meg a kék Mauritius. Még a moldvai ökörfejes sem. Az igazi gyűjtő a gyűjtésért gyűjt. Alkalmatlannak bizonyultam. Pedig mindenki gyűjtött körülöttem. Régi pénzt, színészképet, lepkét. Az egyik osztálytársammal elkezdtünk cserebogárszárnyat gyűjteni egy cipősdobozba. De azt is üzleti céllal. Egy kiló cserebogárszárnyért állítólag adtak egy focilabdát. Aztán abbahagytuk. Félig volt a cipősdoboz, megmértük, tíz deka sem volt. Több napi mészárlás eredménye. Ráztuk reggel a fákat, hulltak a dermedt cserebogarak, téptük a szárnyukat. Meggyónom nyilvánosan. A bűn mindenképpen bűn. Bár a cserebogár kártékony. És az ember nem az?
Egyvalamit gyűjtöttem lelkesen később. Ez már tényleg katonatörténet. Gyűjtöttük az eltelt napokat. Lassan, de gyűltek. Hat hónapig voltam katona. Akkoriban az egyetem elvégzése után hívták be a fiúkat hat hónapra. Nem rögtön, csak egy-két év múlva. Hosszú volt a hat hónap is, de cserébe tartalékos alhadnagyként szereltünk le. Főtörzszászlósként. Azt hiszem, ti így nevezitek. Kiejteni sem lehet tisztességesen. Ezzel a rangfokozattal maradtam. Hetven év fölött nem akármi, hogy nem lettem tábornok. Errefelé az a teljesítmény, ha megúszod az ilyesmit. Valamit mindig meg kellett úszni. Lippán voltam katona. Valójában Máriaradnán, de rég egybenőtt a kettő. Igen, ezt a Lippát adta át Bethlen Gábor a töröknek, cserébe Erdély nyugalmáért. Nyugalom ide, nyugalom oda, ha akkor felhagy a politikával, ma árulóként emlegetnénk. Közel van a dicstelenség a dicsőséghez, Közel volt Júdás is Jézushoz.
Számolgattuk hát a múló napokat ott a Mária-templom mellett 1975-ben. Márciustól szeptemberig. Szétszedtük, összeraktuk a Kalasnyikovot ezerszer. Meg tudnám tenni ma is. Jobb, ha mégsem. Fegyvert lábhoz, fegyvert vállra! Nem ismerem a vezényszavakat magyarul, csak amit olvastam itt-ott. Magam ellen készítettek. Magunk ellen. Voltunk többen is magyarok. Sok román, néhány szerb. Közel volt a jugoszláv határ. A magyar is. Utáltam őrségben állni. Mindenki utálta. Volt egy alezredes, tudományos szocializmust adott le nekünk. Némi taktikával és stratégiával fűszerezve. Szeretett ijesztgetni minket. Mit kell tenni, ha jönnek a magyarok. Vagy az oroszok. Mi, magyarok már ott voltunk. Néztek ránk ilyenkor a többiek. Azóta sem jött senki. Az oroszok sem. Kimentek Romániából még az ötvenes évek végén. Ők most mintha jönni akarnának mégis. Olvassátok el Dino Buzzati Tatárpuszta című regényét! Körbeültük a fűre kiterített sátorponyvát, szereltük a Kalasnyikovot. Agrármérnökök, tornatanárok, zenészek, egy-két bölcsész és színész is. Gyalogosok mindannyian. Volt egy tömzsi agrármérnök, román hazafi éjjel-nappal. Ha vegyesen voltunk, románul beszéltünk természetesen. De most, szerelés közben magyarul váltottam néhány szót a barátommal, még Kolozsvárról ismertük egymást, verset is írt. Ornitológus volt, éveken át járta az erdőt-mezőt. Madárhangokat gyűjtött. Néha elfütyülte, hogy így a hím rigó, úgy a nőstény. Ezúttal talán egy versét mondta el nekem. Ránk szólt a hazafi, beszéljünk románul. Mi bajod? Talán éppen megegyeztek, hogyan szúrjatok hátba. Abban már megegyeztünk, mondtam. Temesvár mellől jött ő is. Összeverekedtek a barátommal. Szétválasztottuk őket. Többnyire mégsem egymást, hanem a tiszteket utáltuk. Nem mindegyiket. Az olyanokat, mint az a folyton vizslató tudományos szocialista alezredes. Egymással inkább csak élcelődtünk. Büszke román volt az agrármérnök. Nem szerettem, pedig apám is agrármérnök volt. Mesélt a falujáról ez a bánáti fiú, hogy mennyire román ott minden. Fű, fa, ház, ember. Kérdem tőle, hogy hívják náluk a teheneket. Hát például „Iambor”, „Virag”. Az jó, akkor ti románok vagytok, de a teheneitek magyarok. Tudod, mit jelent, hogy Jámbor és Virág? Ebből majdnem verekedés lett megint. Gyorsan az alezredest kezdtük szidni. Ilyenkor azt kell keresni, ami összeköt. Hány nap van még hátra? Gyűlt a múlt, fogyott a rossz jövő. Így gondoltuk, nem jól gondoltuk, ma már tudom. Semmit sem kell siettetni. „Csak a derűs órákat számolom” – írták a napórára valamikor. Számoltuk mi a borús órákat is. Akkor is, amikor rám esett a konyhaszolgálat. Minden huszonnegyedik napon. Huszonnégyen voltunk egy szakaszban, békeidőben ennyi a létszám. Hadititok? Elévült már, remélem. Balul ütött ki az első konyhaszolgálatom. Rohanás a konyhára, félszemmel odalesni az elnyűtt szakácsnék meztelen hónaljára vagy lábikrájára. Szegény ember vízzel főz. Ez eddig rendben. De a vizet ne emlegessük! Kezembe nyomtak egy hatalmas kondér levest, huszonnégyfelé kellett elosztanom az alagsori kantinban. Méricskéltem a merőkanállal. Boldog hetvenes évek! Tehetséges diktátorunk nem szerette az oroszokat. Őt viszont szerette ezért a Nyugat. Volt hús a levesben, de hamar elátkoztam a bőséget. Felénél elfogyott a hús, maradt a leves. Kétségbeesetten töltögettem ide-oda. Kötetes költő, házasember, nemrég még magabiztos franciatanár. Jött le a szakasz a lépcsőn nagy lábdobogással, ki-ki a maga helyére. Hangos káromkodás. Magyarellenes tekintetek. Oka van a nacionalizmusnak. Kevés hús, sok lé. Álltam ott verejtékezve. Az ornitológusnak több esze volt. Vacsora előtt már lejött ő is velem a konyhába, együtt osztottuk az adagokat. Ezt nem tiltotta senki. Egyébként ő mintha sikeresebben nézegette volna a szakácsnék hónalját és lábikráját is. Én annyival maradtam, hogy szép az, ami érdek nélkül tetszik. Ebben az esetben szép az, aminél éppen nincs szebb. Állítólag brómot is tettek a reggeli teánkba. Mindegy, hogy miért, de csak sóhajtoztam. Viszont a konyhaszolgálatot attól fogva ketten végeztük. Azt hiszem, békeidőben ezt nevezik bajtársiasságnak.
Gyűlt a múlt, fogyott a konyhaszolgálat és az éjszakai őrség. Meséltünk lefekvéskor, meséltünk sorakozókor, meséltünk padlósúroláskor. Sok történetet elfelejtettem. De nem azt, amit levesporciózó bajtársamtól hallottam, miközben négykézláb keresgéltük az üres töltényhüvelyeket a fűben. A lövészárokból kiugorva mozgó célpontra lőttünk sorozatot a géppisztollyal. Utána össze kellett szednünk a töltényhüvelyeket. Kúsztunk, másztunk a békavirágok között, meresztettük a szemünket az ugyancsak sárga rézhüvelyek után. El kellett számolnunk velük, nehogy egy golyót is zsebre vágjunk, hogy megdöntsük vele a rendszert. Vagy legalább lelőjük a zsarnokot, vagyis a pártfőtitkár elvtársat. Úgyis lelőttük. Igaz, csak másfél évtized múlva. Sok tanulságot összegyűjtöttem addig. Bár vannak olyan történetek, amelyeknek máig sem tudom az értelmét. Annak sem, amit ott a mezőn mesélt a barátom, aki éppen válófélben volt. Lehetett indiszkrét. Az apósa egy székely kisvárosban volt költő. Akkoriban a székely kisvárosokban mindenből csak egy volt. Egy költő, egy festő, egy futóbajnok, egy őrült motoros. Esetleg egy gitárzenekar. Nos, annak a költőnek a verseit én is olvastam. Nem igazán emlékszem rájuk. Annál inkább a gyűjteményére. Képzeletben persze, a barátom után szabadon. Érdemes volt elképzelni. Ugyanis az a költő szőrszálakat gyűjtött. Titkos légyottok emlékét. Kért egyet minden szerelmétől. Arról a bizonyos helyről. Előtte? Inkább utána. Lehetett kapni egészen kicsi, negyedes borítékokat. Egy szőrszál egy boríték. Akkurátusan feliratozva. Csak a keresztnév. Éva, Mária, Gizella, Márta stb. Ilyen női nevek voltak akkor. Hát a szőrszálak? Szőke, barna, fekete, vörös. Talán egy-két őszülő is? Egyenes vagy göndör. Ilyenek a kisvárosi költők. Sok nő jut egyre. Perverz Székelyföld! Ma már ez sem lehetséges, ahogy értettem. Mivel a borotválás a divat. Válságban lehetnek a bélyeggyűjtők is. Tönkreteszi az üzletet a sok e-mail.
No, ez csak kitérő volt. A csattanó előtt. Persze minden mondat kitérő. Történet az, aminek van kezdete és vége. A mondatnak van. Az életnek is. A halálnak nincsen. Csak kezdete. De a hathónapos tragikomédiának közeledett a vége. Valamikor nyáron, hajnali négykor fülsiketítő trombitaszó a hálóteremben. Riadó! Nem először. Tudtuk, mi a dolgunk. Kiugrom az ágyból, közben a naposok pokróccal sötétítik az ablakot. Villanyt gyújtanak. A mellettem levő ágyban fejére húzza a takarót másik magyar barátom, klarinétos a marosvásárhelyi filharmonikusoknál. Eltávozáson volt két napig, az éjjeli vonattal érkezhetett, bejött, lefeküdt, észre sem vettem. Megrázom, kelj fel, riadó! Nem érdekel, motyogja, és átfordul a másik oldalára. Felkapom a fegyverteremben a géppisztolyt, sisakot, ásót, gázmaszkot, sátorlapot, ráadásul a három páncélököl egyikét is nekem kell cipelnem. Néhány kiló plusz. Amire visszaérek a hálóba, hogy felöltözzem, áll a bál. A terem közepén üvölt az alezredes, tisztára olyan, mint egy pocakos Führer. Már lila az arca, mindjárt megüti a guta. Zenész barátom felült az ágyban, és értetlenkedve hallgatja. Majd elismétli, hogy ő tulajdonképpen nincsen itt, neki reggel hétig eltávozása van, előhúzza az ágy alól a bőröndjéből a papírt, csak azért jött be hamarabb, mert egy órakor érkezett az utolsó vonata. Az alezredes szeme kidülled, alig kap levegőt. Aztán nagy nehezen magához tér. Riadó van, maga idióta! Kikérem magamnak, alezredes elvtárs! Újabb dühroham. Hátha bejöttek az oroszok! Vagy a magyarok! És maga alszik? Eltávozáson van, amikor ég a ház? Magának vége! Megértette? Vége! Közben felöltöztünk, futás le az udvarra. Négyszög. Menetfelszerelés ellenőrzése. Húsz kilométer erőltetett menet. Az a kurva páncélököl! Az alezredes ott maradt, folytatta a jogi vitát a művésszel. Aki végül megúszta három nap fogdával. Ültünk megint a fűben, hallgattuk fejtegetését a demokráciáról. Béke vagy háború, a jognak érvényesülnie kell. Dőltünk a nevetéstől. De mostanában mind gyakrabban gondolok arra, hogy talán az egyetlen igazán erkölcsös író Jaroslav Hašek volt Kelet-Közép-Európában. Az egyetlen erkölcsös katona pedig Švejk.
Megjelent az Élet és Irodalom LXVII. évfolyama 47. számának Próza – Tárcatár rovatában 2023. november 24-én.