Ismétli a fennvaló a történelmet. Megbánás, remény, vér, halál. Újra meg újra. Ha ő megteheti, nekem sincs jogom többet képzelni magamról. Meg szoktam kérdezni, hogy meséltem-e már. Nem. Aztán erőltetett nevetés a végén. Szólhattatok volna, hogy már hallottátok. Egy könyvbemutató előtt odajön hozzám valaki. Megismersz? Mintha régi ideálom. Hát persze. Hogy vagy? Köszönöm, jól. Majd látom, ott áll a dedikálásra várók között. Ebből baj lesz. Írj be nekem is valamit! Örömmel. Milyen névre? Hát az én nevemre. Jézusom, hogy hívnak?
Az Isten okosabb. Nem kockáztat. Nem szégyenül meg. Tudja, hogy tavasz jön a tél után. Ezerszer csinálta. Nem kérdezi a kedves olvasót. Ő bezzeg fejből tud mindent. Neki az új is olyan, mint a régi. Rendszert is váltott sokszor, az is ugyanolyan lett. Ilyen az öröklét. Oda-vissza. Vagy körbe-körbe. Ő sem szégyelli, én sem. Élem, amit éltem. Mondom, amit mondtam. Ha képesek vagytok újdonságként fogadni a sokadik tavaszt, hallgassátok ezt is úgy, mintha először. Az is lehet, hogy tényleg.
Mert hát eddig nekem sem jutott eszembe, hogy csak a módszerek különböznek. Mi például Kőműves Kelemennének a hamvait kevertük a mészbe. A románok élve falazták be Manole mester feleségét. A cél ugyanaz volt. Megállítani a várat, illetve a kolostort. Itt is, ott is tragédia. A babonákkal is hasonló a helyzet. Tanulni kell a másiktól. Például otthon Háromszéken, ha valahova elutazott a család, szólt anyám indulás előtt: üljünk le egy pillanatra. Ültünk némán. Hallottam később, orosz szokás. Kár. Egyébként tetszett nekem. Miért kellett ezeknek az oroszoknak is megőrülni? Ha meg gyereke születik valaki rokonnak vagy szomszédnak, illik radinába menni. Szláv szó ez is. Születést jelent. Vagy ilyesmit. Ezek szerint ezt is másoktól vettük. Egy kis gyenge húslevest visznek a gyermekágyas asszonynak. Rogyina? Haza? Éppen az oroszoktól? Hátha mégis egy másik szláv néptől. De ezek egyformák, ha jobban meggondolom. A csókolózás is. Abban is lehet valami babona. Nem tudni, hogy mi. Például, hogy nem omlik össze Déva vára. Vagy a kommunizmus. Babonás csók. Nem egyszer, nem kétszer, hanem háromszor. Honecker elvtársról most ne beszéljünk! Brezsnyev elvtárs és Kádár elvtárs. Egy puszi jobbról. Két puszi balról. Vagy fordítva. Gondolom, van egy szabály. Brezsnyev elvtárs és Ceaușescu elvtárs? Erre nem emlékszem. Ők is csókolózhattak. Utálták egymást. Kézfejjel titokban megtörülték az arcukat. Viszont a babona az babona. A hitetleneknél is. A sorssal nem kell ujjat húzni. Csak tudnám, miért éppen három. Honnan ez az aránytalanság? Zavaró. Szentháromság. Talán ez. Atya, Fiú, Szentlélek. Ne bántsuk Istent, mondtam már, neki több esze van. Amit azzal is bizonyít, hogy amíg imádkozunk, vigyáz ránk. Hogy ne fusson ki a tej! Ha még emlékszik valaki, milyen az, ha kifut a tej. Vagy ha odakozmál. Szóval oda akarok kilyukadni, hogy a babona nem ördögtől való. Hanem Istentől.
Ha netán a trianoni béketárgyalások idején minden magyar keresztbe tette volna a mutató- és középső ujját, nem végződik ilyen csúnyán az egész. Főleg az első világháború alatt lett volna hasznos a két keresztbe tett ujj. Folyamatosan. Hadüzenet helyett is.
Nyilván nem a hármas csók a legfontosabb. Nem ez a gond az oroszokkal. Szerencsepatkót sem szegezek az ajtómra. Holott ez lehetne saját babona is. Hiszen lovasnemzet vagyunk. De most festettük újra az ajtót. A közös Európában természetesen helyük van a közös babonáknak is. Meg a külön hiteknek és tévhiteknek. A csuklós busz állítólag magyar találmány. Ikarus. Nem tud repülni, de jól kanyarodik. Mint mi. Akkor is, ha nem kellene. A csuklónál állni felejthetetlen élmény. Utólag megtudtam, hogy nem teljesen magyar, de magyar is.
Ha viszont jártatok Bukarestben, láthattátok, hogy a románok már réges-rég feltalálták a vezető nélküli buszt. Igaz, még csak négy-öt másodpercig működik. De van remény. Ugyanis az ortodoxok egy templom előtt elhaladva keresztet vetnek. Márpedig majdnem minden rendes román ortodox. A keresztet ők fordítva vetik, vagyis homlok, mellkas, jobb váll, bal váll, míg a katolikusoknál homlok, mellkas, bal váll, jobb váll. Én hitetlen reformátusként csak nézem. Bukarestben sok a templom. Nagyon sok. Vetik a keresztet az elhaladók, nem egyet, hanem legkevesebb hármat, vagy amennyi a templom egyik sarkától a másikig szükséges. Gyalog, villamoson, autóban. Ha busszal utazol, ó, idegen, ne lepődj meg, hogy körülötted mindenki sűrűn veti a keresztet egy-egy templom előtt. A sofőr is. Nem tudom, miért, de mindkét kezével elengedi a volánt. Megy a busz magától, amíg ő veti a keresztet. Néhány másodpercig Isten vezet. Legalább olyan biztos kézzel, mint a sofőr. Ez nem babona persze, ez csak hit. Vagy hagyomány. Szép mindenképpen.
Ha magyar vagy Bukarestben, ismerned kell a vezető nélküli buszok titkát. Meg a román babonákat. A közös babonákat is. Például a fekete macskával. Hogy ez mennyire közös? Errefelé mindenképpen. Bár tartok tőle, hogy nem polkorrekt. Mert fekete. Csakhogy a babona többet ér, mint egy golyóálló mellény. Mindjárt elmesélem a történetet. Többször meséltem, de már nagyanyám is tudta, hogy egy történetet addig kell ismételni, amíg van valaki a néhány milliárdból, aki nem hallotta.
Mielőtt belevágnék, még egy-két szó az identitásról. A románról és a magyarról. Utaltam már rá, meg kellett tanulni nekem is a bukaresti babonákat. Fontos ember fontos táskában fontos titkokat cipelt. Mármint én. Volt fontos táskám. És fontos titkaim? Ki tudja. De voltak fontos adjutánsaim. Kormányőrök kormányautóban kormányfegyverrel. Valahányszor letettem a degeszre tömött táskát magam mellé a földre, már ugortak is kétségbeesetten, hogy inkább ők vigyáznak rá. Mi a csoda? Gyanakodnom kellene? Az egyik százados, a másik őrnagy, felváltva voltak szolgálatban, egy törzsőrmester vezette az autójukat. Militarizált demokrácia. Hozták utánam a táskámat, nem tűntek el vele. Akkor meg mi ez a szolgálatkészség? Csak nem von Stauffenberg emléke, aki szintén a földre tette a táskáját, az asztal alá, Hitler közelébe? A bomba felrobbant, Hitler megúszta, a vezérkari főnököt kivégezték. Ezek szerint mégsem lehet közös európai babona, hogy ne tedd a földre a táskádat. Inkább román. De babona. Vajon miért? Talán elszívja a föld, ami benne van? A titkokat? Többé nem tettem le én sem. Hadd higgyék, hogy vannak titkaim.
Szóval, amikor védett férfiú lett belőlem, külön autóval kísértek mindenhova a kormányőrök. Nekem civil gépkocsivezetőm volt. Oprișannak hívták. Apró emberke volt, a vállamig ért. Leste minden szavamat. Többnyire vele jártam Erdélyben is. A kormányőrök utánunk. Elgondolkoztam időnként, hova jutottam. Ha pedig nem én, elgondolkozott más. Összefutottam idős marosvásárhelyi orvos barátommal egy kampányrendezvény előtt. Látom, erősen méregeti Oprișant. Te, csak ez jutott neked? Hogyhogy? Csak egy ekkora testőrt adtak a románok? A testőreim ott hátrébb vannak, mutatom tettetett sértődéssel. Aztán elnevetjük magunkat. Nyugodj meg, ő a legjobb terrorelhárító. Mindig ott visz Bukarestben, ahol senki sem gondolná. Abbamarad a beszélgetés. El-elfog a kacagás, ha Oprișanra gondolok. Hordozott mindenféle mellékutcákon. Szidták a kormányőrök. Mi van, ha beragadunk valahol? Mitől féltem volna? Kaptam én már levélbombát is néhány évvel azelőtt. Ám az sem az volt. Vagy mégis? Vastag zárt boríték, benne kitapinthatóan egy könyv. Ausztriából jött a küldemény. A labancoktól. De jött akkoriban minden mindenhonnan. Felvágom a borítékot. Tényleg egy könyv. Német. Valami krimi. Gyilkolni könnyű. Vagy hasonló. Kinyitom a könyvet. Jaj! A belső borító közepén kivágva egy ablak, nyilván egészen a hátsó fedőlapig. Kék, zöld, piros huzalok és ezüstös fémlapocskák benne. Rémülten becsukom. Sok minden eszembe jut. De hála istennek, nem pereg le a szemem előtt az egész életem. A bécsi polgármesternek nem sokkal azelőtt roncsolta össze a kezét egy levélbomba. Hát ilyen? Hátralépek. Nem csinál semmit. Hallgat. Akkor még nem voltunk kormányon, de jöttek hamar a tűzszerészek. Nem merték kinyitni. Kivitték Bukarest mellé a mezőre. Távcsöves puskával szétlőtték. Ajánlom az újsütetű fóliázók figyelmébe. Nincsen puskátok, fiúk? Az agyonlőtt könyv. Nem robbant. Nem volt benne töltet. Csak gyújtószerkezet. Figyelmeztetésnek szánták.
Igen, nyitott könyv az életünk. A halálunk is. Visszatérve Oprișanra: tényleg vigyázott rám. Most következik az a bizonyos történet. Sokszor elmondtam. Nem baj. Majd még mondom. Visz egy szűk mellékutcában Oprișan, utánunk a kísérők villogó bóbitával. Messze előttünk átsétál egy fekete macska. Óriási fék, megkapaszkodom nagy nehezen. Hangos fékcsikorgással majdnem belénk csúsznak a kormányőrök. Mi volt ez? Félrehúzunk. Elmegy mellettünk egy másik autó, talán egy fiatal nő vezeti. Áthalad a fekete macska által húzott képzeletbeli vonalon. Oprișan ravaszkásan hátrafordul: miniszterelnök-helyettes úr, megoldottuk a problémát. Milyen problémát? Hát ezt, mutatja a kerítésen éppen átugró macskát. Nagy nehezen leesik a tantusz. A könyvet kivégeztük, a terrorista macskát átvertük.
De mi lett vajon azzal a fiatal nővel? Hiszen a szerencse és balszerencse aránya a világban nem változhat. Ezek a románok! Ha képesek lettünk volna tanulni tőlük, talán Trianont is ki tudtuk volna játszani.
Megjelent az Élet és Irodalom LXVII. évfolyama 31. számának Próza rovatában 2023. augusztus 4-én.
