Elég régóta ismerjük egymást, sokféle helyzetben voltunk már együtt Gálfalvi Zsolttal, Marosvásárhelyen, Bukarestben, Budapesten vagy éppen Barcelonában. Találkozhattam vele 1989 előtt és után, különböző feladatok, felelősségek, vállalások és vállalkozások közepette, irodalomkritikusként, főszerkesztőként, a Romániai Magyar PEN Klub elnökeként vagy a Román Televízió ideiglenes vezetőjeként, de már-már álmélkodva kell belegondolnom, hogy ugyanazt a Gálfalvi Zsoltot láthattam minden helyzetben. Nagy volt a forgalom a damaszkuszi úton a kilencvenes évek elején, akkor lett a sok-sok zsiványból pandúr, vagy legalábbis elvtársból presbiter, de néhány fontos emberünknek nem volt szüksége ilyesmire, mert érdekes módon nem ők szoktak a körülményekhez igazodni, hanem a körülmények igazodnak őhozzájuk. Gálfalvi Zsoltnak nem kellett öltönyt és nyakkendőt vennie magára 1989 után, mint nekünk, botcsinálta politikusoknak, mert ő azelőtt is abban járt. Csakhogy ez voltaképpen polgári viselet volt számára akkor is, amikor elvtársi világban éltünk, és természetes módon az maradt később is, amikor viszont egyszerre csak kezét-lábát törte mindenki, hogy polgár lehessen, de legtöbbjüknek máig nem sikerült.
Nem tudom, Gálfalvi Zsolt mit gondol arról a mondásról, hogy: varietas delectat, de meg vagyok győződve, hogy számára a tartásosság és a tartósság szinonimák. Nyolcvan év? Szinte értelmetlen ezt a pályát így mérföldkövezni. Hiszen a nyolcvanéves Gálfalvi Zsolt szellemében, erkölcsében ugyanaz, mint a hetvenéves, hatvanéves vagy ötvenéves. Változtak az életkorok, változtak a rendszerek, változtak a megbizatások és tisztségek, de az ő emberi, közéleti tartása változatlan. Annak az értelmiségi-típusnak a megtestesítője, aki műveltségét, filológiai tudását, esztétikai értékek közötti tévedhetetlen tájékozódását soha nem helyezte ellentétbe az Erdélyben olyannyira nélkülözhetetlen közéleti szerepvállalással. Soha nem irtózott a feladattól, és túl azon, hogy mindig tisztességgel tette a dolgát, időről időre meghökkentő magasságokat tudott elérni még a legváratlanabb feltételek közepette is. Közelről láthattam – mert nekem mondták el más televíziós vezetők –, hogy amikor el kellett vállalnia korelnökként – minő véletlen! – a Román Televízió elnöki tisztségét, nem csak egyszerűen helytállt, hanem mindmáig úgy emlegetik sokan, mint a legjobbat ebben a tisztségben. Az életmű biztosan megszenvedte ezeket a vállalásokat, hiszen lett volna bőven megírnivalója, azt gondolom, akkor is, amikor energiáit a minden bizonnyal kínzó kötelességtudat kötötte le. De ilyen Erdély! Ilyen erdélyi elődei vannak Gálfalvi Zsoltnak, írók, tudósok, értelmiségiek, akiknél a feladatvégzés és felelősségvállalás, az intézményvezetés és az intézményépítés is az életmű része. Vesztettünk talán sok meg nem írt kritikát és tanulmányt, és ezek egy részét, illetve valamiféle memoárt is még meg kellene írni, de nyertünk is valami fontosat: egy példát. Hogy egy alakoskodó, alkalmazkodó világban a jellem átjárást, hidat jelent korok, rendszerek vagy akár ideológiák között.
Gálfalvi Zsolt – most látom, gálfalvizsoltozom én is; ilyen a tekintélytisztelet, pedig tán elfogadna barátjának –, szóval Zsolt megfontoltságával, bölcsességével mércét teremtett. Gesztusaiban, közéleti megszólalásaiban nincsen neglizsé, csak öltöny, nyakkendő, de érdekes módon ez mindig a helyén van. Ugyanis, ismétlem, az ő esetében nem a hely alakítja az embert, hanem az ember a maga helyét. Éppen ezért ezt a nyolcvan esztendőt is helyesen kell értelmeznünk: Zsolt alakította úgy, hogy esetleg észre sem vesszük az eltelt idő súlyát. Mégis: írni kellene, Zsolt! Papírra kellene még vetni sok mindent. Alakítsd úgy a helyet és a helyzetet!
2013. július 7.
A marosvásárhelyi Lector Kiadó gondozásában 2013-ban megjelent Gálfalvi Zsolt 80 éves című emlékfüzet írása.