Már egy hete felállványozták a Városházát, cserepeznek. Szép mázas cserepek, sárgák, zöldek, fehérek. Színes minden. Korán van még, de néhány munkás mászik éppen lefelé. Lent milicisták és civilben titkosszolgák, messziről meg lehet ismerni őket. Kérdem a mellettem állókat, mi van. A zászló, mondják. Valaki az éjjel kitűzött a toronyra egy magyar zászlót. Piros-fehér-zöldet. Atyaisten! Ilyen sem volt mostanában. Hiszen annak idején az iskolában még a házi feladatot sem szabadott zöld tintával írni. Nehezen jöttünk rá, hogy miért. Ha a tanár belejavít pirossal, mi lesz a fehér füzetlapon? Hát piros-fehér-zöld.
Mindig vannak előjelek. Csak többnyire utólag vesszük észre. Ilyen volt a sűrű írógépkopogás, amely megelőzte a forradalom gépfegyverropogását. Forradalom? Népfelkelés? Államcsíny? Ahogy tetszik. A maga idejében alig hallottuk, hogy az éjszakában itt is, ott is kopognak az írógépek. Vadonatújak vagy oldtimerek. Consulok, Continentalok, Olympiák, Erikák, Remingtonok, Mercedesek. Behemót irodagépek, fürge táskagépek. Csupa gyönyörűség. Egykor. Ma már ki ismeri ezeket? Váltják egymást a generációk. Én is voltam Z generációs. Egy másik ábécé szerint persze. Összetársultunk a barátommal az egyetemen, vettünk egy kicsi Consult, vagyis nem az irodagépet, hanem a hordozhatót. Megegyeztünk, hogy azé lesz, aki hamarabb kivásárolja. Az enyém lett. A rendszerváltáskor még megvolt. Egy fél életmű tudója. Töltőtollal írtam, aztán írógéppel lemásoltam. Ma meg golyóstollal írok, majd bemásolom a laptopba. Mi a különbség? Az égvilágon semmi. Egy másik barátom, aki majdnem tíz évvel idősebb nálam, töltőtollal írt, aztán gépírónőhöz vitte. Volt ilyen mesterség. Ma golyóstollal ír, és keres valakit, aki lemásolja. Nem írógéppel, hanem laptoppal. Ebben is mi változott? Annyi azért mégis, hogy egy írógéppel négy-öt másolatot lehetett készíteni csupán. Indigónak hívták a másolópapírt. Hártyaszerű ív, sötétkék festékkel bevonva az egyik oldala. Fehér papír, indigó, egymásra helyezve négyszer-ötször. Ennyit bírt a gép, az utolsó már halványabb volt. Lassan jött így a forradalom. A népfelkelés. Az államcsíny. Sokat kellett dolgozni, hogy elterjeszd a szubverziót. Diverziót. Inverziót. Revíziót. Nehezen ment. Nálam is kopogott hajnalig az írógép a negyedik emeleten. Inkább csak verset írtam. Micsoda pazarlás! Bár a cenzornak időnként nem ez volt a véleménye. Akárcsak a géppisztoly, bizonyos értelemben az írógép is működhetett automata üzemmódban, de ehhez tízujjas kiképzés kellett. Bonyolult rajz, hogy melyik billentyűhöz melyik ujjadat használd. Vakon. Hogy oda sem nézel. Én csak afféle félautomata gépelésig jutottam, két ujjal vertem fel az alvó lakótelepet. Új negyed volt, sokkal több román, mint magyar. Legalább idegesítettem a románokat. Azt a néhány magyart is, de ahogy mondani szokás, ők csak kollaterális áldozatok voltak. Ez mindig így van, áldozatot kell hozni a nagy célért. Ebben az esetben a magyar költészetért. A kétujjas gépelés teljesen ritmustalan, nem olyan, mint a tízujjas. A szomszédok még belealudni sem tudtak. Viszont a vége felé már harmadik, negyedik ujjal is besegítettem, kezdett zenéje lenni. Tanultam, gyorsultam, tobzódtam. A billentyűk orgazmusa. Ropogtak a fegyverek a marosvásárhelyi Tudor Vladimirescu negyedben akkor is, amikor még nem. Ám a titkosszolgák fantáziája beindult már. Tudtak, amit tudtak. Amit nem tudtak, azt elképzelték. Úgy hívják ezt, hogy paranoia. Pontosabban a paranoia sajátos formája. Ebben a városban ugyanis minden másképpen van. Most például az új bevásárlóközpontban baloldali közlekedés van a mozgólépcsőn. Baloldalt fel, jobboldalt le. Miközben egész Európában a jobboldal megy felfelé éppen. Egyelőre. De térjünk vissza a hajdani paranoiához! Csakis papíron. Szóval élt itt állítólag egy Glatzmann nevű gyógyszerész, akinek az volt a kényszerképzete, hogy a felesége csalja. Igaz volt. Ezt hívják mifelénk Glatzmann-féle paranoiának. Képzelődni veszélyes. Legalább annyira, mint kihajolni a vonatablakon: E pericoloso sporgersi. Moszkvában nem csak a vonatablakon. A diktátoroknak is az okozza a vesztét, hogy összetévesztik az írógépzajt a puskaropogással. Előjel, amit mi nem értettünk. Pedig a nyolcvanas évek második felében, vagyis a célegyenesben már minden világos volt, azt hiszem. Nekünk cél, a zsarnoknak egyenes. Mármint egyenes út. Tudjátok, hova. Elrendelték, hogy az írógépeket nyilvántartásba kell venni. Készítettünk a szerkesztőségben is egy listát az írógépeinkről, év elején bejött egy rendőr, akkoriban milicistának nevezték ezeket, hozott egy román nyelvű szöveget. Minden évben ugyanazt. Lemásoltuk az írógépünkkel a szöveget, ráírtuk a nevünket, mint az iskolában, aztán a milicista összegyűjtötte. A forradalom, népfelkelés és államcsíny előtt egy évvel változott a módszer. Kegyvesztettek lettünk. Nekünk kellett bemenni a rendőrségre. Tehát a milíciára. Reggel nyolcra hívtak, téli szürkület volt még, ültem az előcsarnokban az asztalnál, és bepötyögtem a szöveget. Szóról szóra, mint tavaly. Sokáig törhették a fejüket, hogy előforduljon minden betűkombináció. Az írógépnek ujjlenyomata van, másként kopnak a betűk. Ezzel sem írok röpcédulát, gondoltam. Szamizdatot sem. Legfeljebb csupa ö, ü, ő és ű betűkkel. Ugyanis valamiért megfeledkeztek arról, hogy nekünk magyar nyelvű mintát is gyártsanak. Talán nem akarták még így sem hivatalosítani. Ami nincs, az nincs. Így aztán az a néhány magyar betű nyugodtan megdönthette volna a rendszert. Öüőű! Elég fenyegetően hangzik. Egyébként volt így is bőven fenyegetés a román mintában. Nem minket fenyegettek, hanem a romló Nyugatot. Ismerős? Újra? A véletlen műve. Vagy mégsem. Nem felejthetem az éveken át ismétlődő szintagmát valahol a szövegben: marasmul economiei capitaliste. Vagyis: a kapitalista gazdaság összeomlása. Már akkor is omlott. Rothadt. Bűzlött. Küszöbön állt. Ott áll ma is.
Leírtam a szöveget, odaadtam a szolgálatos milicistának. Visszatettem az írógépet a tokjába, és elindultam gyalog a szerkesztőségbe. Fél kilenc körül volt. Látom, többen is állnak az úgynevezett Városházával szembeni járdán, figyelik a század eleji magyar szecesszió remekművének a tornyát. A Városháza akkor a megyei pártbizottság és néptanács székháza volt, ma pedig a kormánymegbízott hivatala és a megyei önkormányzat működik benne. A tulajdonképpeni városháza, vagyis a polgármesteri hivatal valamivel arrébb van. Nálunk már legalább száz éve semmi sem az, aminek mondják. Megállok én is a bámészkodók közt. A szerkesztőség ott van a Városháza közvetlen szomszédságában. Már egy hete felállványozták a Városházát, cserepeznek. Szép mázas cserepek, sárgák, zöldek, fehérek. Színes minden. Korán van még, de néhány munkás mászik éppen lefelé. Lent milicisták és civilben titkosszolgák, messziről meg lehet ismerni őket. Kérdem a mellettem állókat, mi van. A zászló, mondják. Valaki az éjjel kitűzött a toronyra egy magyar zászlót. Piros-fehér-zöldet. Atyaisten! Ilyen sem volt mostanában. Hiszen annak idején az iskolában még a házi feladatot sem szabadott zöld tintával írni. Nehezen jöttünk rá, hogy miért. Ha a tanár belejavít pirossal, mi lesz a fehér füzetlapon? Hát piros-fehér-zöld. És ha egy gyűlésen a zöld asztalterítőt piros és fehér rózsával díszítették, abból mi lett? Botrány. Most meg ez a zászló! Ebből is mi lesz? Ha elkapják az éjszakai alpinistát. Az egyik ácsorgó félhangosan mond valamit. A zászló már nyilván nincs ott, mert levették, de ő még látta az imént. Az nem magyar zászló volt. Hogyan? A magyar zászló felülről lefelé, vízszintesen piros, fehér és zöld. Miket tudnak ezek! Nekem elég, hogy asztalterítő és virág. Vagy tinta és füzet. Attól is megdobban a szívem. Minek ezt ragozni? Hát ez bolgár zászló volt, suttogják. Vigyorog mindenki. Nem mernek nevetni. A balfék. Akkor így mondták. Ma lúzernek mondanánk. Ekkora kockázatot vállalni. Nem tudta, hogy a bolgár színek is ugyanazok, csak más sorrendben, vízszintesen fehér, piros, zöld, felülről lefelé. Összetajkolt titokban egy magyar zászlót, de az sem az volt, ahogy Švejk mondaná. Kitörhette volna a nyakát egy bolgár zászlóért. De lássuk csak! Akkor ez nem egy magyar nacionalista. Törvényesen semmiképpen. Ez egy bolgár irredenta. Talán bolgár kertész. Voltak ilyenek Marosvásárhely mellett. Sokan. Például Marosszentannán, ahol két évig tanítottam. Hoppá! Ezt most nem kell emlegetni. Retek, paradicsom, uborka. Bolgár színek. Van is a közelben egy park, úgy hívják, hogy Bolgár tér. Bokrok, fák. Összeesküvésre kiválóan alkalmas. Ezek Bulgáriához akarják csatolni Erdélyt. Az sem lehet véletlen, hogy a város közelében, a náznánfalvi dombtetőn jó időben állítólag lehet fogni hordozható készülékkel a bolgár televíziót, ha az ember mást is akar látni, nemcsak Ceaușescut. Bolgár kommunistákat. De futballmeccset is olykor. A magyar televíziót csak Bánffyhunyadtól nyugatra lehetett nézni, szintén valamelyik dombról. Hordozható írógép, hordozható televízió. Felkészültünk. Furcsa, hogy itt van nálam ez a kicsi Consul. Aztán belém nyilallik az is, hogy néhány éve Bulgáriában voltam valami költészeti fesztiválon egy írószövetségi küldöttséggel. Ez sem jó most. Minden bolgár kapcsolat gyanús. A milicisták közelebb jönnek. Elszélednek a bámészkodók. Nincs mit látni. Talán nem is olyan balfék, aki kitűzte azt a zászlót. Úgy magyar, hogy bolgár. Mit fognak ezzel kezdeni? Bemegyek a szerkesztőségbe, leteszem a táskagépet. Diktatúra ide vagy oda, rendes napokon későn járunk be, csak én vagyok még, és a titkárnő. Hamarosan megérkeznek a többiek is. Még jó, hogy nem az olasz zászlót tűzte ki valaki, az is piros-fehér-zöld, csak balról jobbra. Nézem a Wikipédián. Nem akkor, most. Akkor még sem kamerák, sem Wikipédia. Bizony kapitális tévedés ezeket a zászlókat összekeverni. A magyar zászlón a piros az erőt, a fehér a hűséget, a zöld a reményt jelképezi. Most hallom először. Vén fejjel, ahogy mondják. Én nem mondom. A hűséget még értem. Annak idején ez még hűtlenség volt. Ha rajtakaptak. A bolgár zászlón a piros a bátorság, a fehér a béke, a zöld a termékenység szimbóluma. Az olaszon a piros a szeretet, a fehér a hit. A zöld viszont a remény, akárcsak a magyar zászlón. Hááát! Akkor már inkább zöld füvön fehér gólya piros csőrrel. Az legalább gyereket hoz. Nem hal ki a nemzet. Csak ne legyen a csőr narancssárga! De mindenképpen szerencse, nyugtatom magamat, hogy nem az olasz zászlót tette ki ez a marosvásárhelyi Dugovics Titusz. Jobban mondva a török, akit most le kellene rántani, ha még ott lenne. Azért fontos, hogy nem olasz zászlóról van szó, mert az én őseim onnan jöttek Károly Róbert idején. Itáliából. Gyanúba keveredhetnék.
Ilyen a mi hazafiságunk. Bolgár. Vagy olasz. Mindig eltévesztjük a színeket. Színtévesztők vagyunk. Évtizedek teltek el, és ma sem tudom, hogy megúszta-e annak idején az a bolgár. Aki magyar volt nyilván. Vagy ki tudja. Huszonöt év múlva Szófiában együtt vacsoráztam II. Simeon bolgár cárral, aki akkor éppen miniszterelnökként uralkodott ismét egy rövid ideig, Szimeon Boriszov Szakszoburgotszki néven. Most dicsekszem természetesen. De így volt. Gondoltam, elmesélem neki ezt a történetet. Aztán mégsem. Ugyan minek? Ő nálam is többször tapasztalhatta, amit már említettem az imént, hogy errefelé senki sem az, akinek látszik. Ettük a cárral a töltött káposztát, miután a pincér lelkesen felhívta a figyelmemet, hogy ez hagyományos bolgár étel. Mondtam, hogy tudom, és nagyon szeretem.
Megjelent az Élet és Irodalom LXVIII. évfolyama 28. száma Próza rovatában 2024. július 12-én.
