Mi jut eszembe az áthallásról? Már nem az. Vagy még nem az. Ebben a pillanatban inkább a vénember a szemben levő házból, aki nyilvánvalóan nem tud aludni. Mi viszont tudnánk fent a manzárdban még ebben a kánikulában is. A migránsok hozták, azt hiszem. Meg a mélyzöldek, akik addig ijesztgettek a globális felmelegedéssel, amíg igaz lett. Jó, de mi van az áthallással? Az van, hogy az álmatlan vénember, aki becslésem szerint néhány évvel fiatalabb nálam, hajnalig hallgatja a televíziót. Leeresztett redőnnyel, nyitott ablakkal. Hőség van, érthető. Kellett nekünk arról álmodozni, hogy Erdély szívében is foghatók legyenek a magyar csatornák. Sikerült. A Nyugaton gyártott szappanoperáktól a Nyugat rothadásáról szóló hírekig mindennel napirenden vagyunk. Csak túl hangosan rothad a Nyugat az éjszakában. Ezt nevezem áthallásnak! Régebb nem ez volt, legfeljebb a panellakások vékony falán átszűrődő nyögdécselés, szerelmes óhaj, aztán még szerelmesebb sóhaj. Persze akkor nem volt éjjeli tévéműsor. Nappali sem nagyon.
Persze már Petőfi megmondta, hogy csendesebben vigadjunk. De közben történt egy és más. A kocsma sem kurta már. Esetleg a szoknya. Meg aztán a kommunisták is elrontották a szótárat. Békeharc, ilyesmik. Viszont izgalmasabb lett a kommunizmusban az irodalom. Tiszta kvíz. Nem víz. Hadd lám, ki találja el, hogy mi mit jelent. Áthallásos, jelentette ki a felelős elvtárs. Nem a falra, hanem a versre tapasztotta a fülét. Tintás fül. Vagy nyomdafestékes. Néha meghallotta a célzást, néha nem. Volt egy író barátom, ugyanabban az évben születtünk, semmiben sem hasonlítottunk. Mégis ragaszkodott hozzám. Ugyanannyi év, ugyanannyi illúzió, ugyanannyi hazugság. Értettük egymást. Többnyire. Akár a számozott viccek, mondasz egy számot, és már a hasunkat fogjuk. Ez egyébként most nem irodalom, hanem valóság. Hiszen nem vagyok képes kitalálni egy történetet. Szerencsére sok minden megesett velem, egy ideig van még mesélnivalóm.
Tehát Palotás Dezsőről van szó. Meg lehet nézni a Wikipédián. Nagyszerű prózát írt. És nagyszerű verseket. Groteszk, ironikus, abszurd, amit csak akartok. Cinikus író. Ha ez elképzelhető. Csupa gúny, csupa lefitymálás, csupa borízű mese. Kolozsvári volt, ráadásul Pata utcai. Azok másképpen beszélnek. Rövid magánhangzók, rövid mássalhangzók. A feleségét Gyulakutára helyezték tanárnak, kapott ő is néhány órát az iskolában. Kati matematikát, Dezső rajzot tanított. Nem győzöm hangoztatni, nálunk senki sem az, aminek látszik. Dezső sem volt az a nagy vagány. Erre később jöttem rá, kellett hozzá egy éjszakai autóút. De még nem tartunk ott. Bejött a szerkesztőségbe, nekem szegezte a kérdést: mondj egy rímet arra, hogy porcelán! Paul Celan, vágtam rá. Elismerően bólintott. Máig büszke vagyok erre. Pedig hol van már szegény Dezső! A nyolcvanas évek végén kitelepült, alig hallottam róla, aztán meghalt negyvenhét évesen. Mulandó barátság volt. Vagy csak haverság? Cincogó egerek ugyanabban az egérlyukban. Van tőle egy idézetem. Nálam ez a mérce. Akinek évtizedek múltán is tudom legalább egy sorát, az költő. Palotás Dezsőnek egy egész strófájára emlékszem. Írt egy bestiáriumot, megjegyeztem az egérről szóló versszakot: „Macska piszkál, bagoly elkap, / Kutya is megkerget, ha lát. / A jobb állások mind foglaltak, / Patkány lehetnék legalább!” Igen, egyesek patkányságig vitték akkoriban. Palotás Dezső megmaradt egérnek, azt hiszem. „Bátor egérnek”, ahogy Bajor Andor írta emlékezetes gyerekmeséjében.
Hogy mit jelentett ez a bátorság? Szavakat természetesen. Áthallásos szavakat. Mint a patkány is. Benne van az akkori verseskönyvében. De azelőtt? Ma ezt jelenti egy szó, holnap mást. A diktatúrában csak a diktátor a szavak ura. Amíg le nem lövik. Mert hát azt írja 1981. január 11-én szerkesztő kollégám, a marosvásárhelyi Igaz Szó kiváló versszerkesztője:
„Kedves Dezső!
Ijedten, elnézést kérve írom ezt a levelet. A mai napon továbbítottam Kis bestiáriumát (illetve annak elfogadott részét) a főnökségnek, és az a kellemetlen meglepetés ért, hogy három további versét kiselejtezték a sorozatból, két újabb sorban pedig – jelentéktelen – szóváltoztatást hajtottak végre. A »sokoldalúan« helyett »sokféleképpen« lett és »e nemzetiség« helyett »ez a nemzetség«. Mégpedig azért, mert az említett helyeken kellemetlen célzásokat véltek felfedezni aktuális viszonylatokra.
Kérem, Dezső kedves, ne nehezteljen meg a dologért, s főleg rám ne haragudjék, amiért nem tudtam helyesen megítélni a lehetőségeket. Mea culpa.
További három versét fiókomban őrzöm valamelyik későbbi számra.
Szeretettel üdvözli: Székely János”
Az áthallás titka, hogy ne hallja mindenki. Ami elég nehéz. Reménykedjünk a nagyothalló zsarnokokban! Mi lehetett a baj azzal, hogy „sokoldalúan”? Nekem még könnyű kitalálni. Abban az időben a „sokoldalúan fejlett szocialista társadalmat” építettük. Foglalt volt a szó. Telítve optimizmussal. Mintha ma valaki fintorogna annak hallatán, hogy „békemisszió”. Persze nem minden hivatásos olvasó olvasott egyformán. Nem minden ügyeletes ügyelt ugyanúgy. Lapozom Dezső 1982-es kötetét, és láss csodát, ott van a a bestiáriumban, a lónál: „Kentaur vagyok, pegazosz, / Horsz, sövál, paripa, rossz, / Hátas vagy igás, konzul, bármi, / sokoldalúan tudok járni.” Megvan a „nemzetiség” is, amellyel szintén nem lehetett tréfálni. Hiszen a kisebbséget nevezték nemzetiségnek. Együtt élő nemzetiség. A vadnyúlról írja Dezső: „A pörkölt s a paprikás végett / Pusztítják e nemzetiséget. / Anyukám, el fogunk fogyni – / Apu szól – nyomás szaporodni!”
Rosszul kezdődött Dezső számára az az év. Most nem a versszerkesztő mentegetőzésére gondolok. Az kódolt beszéd volt. Dezső sem először hallott ilyent. Kellett is a cinizmusához. Megjött, elszívott egy-két cigarettát, elsütött egy-két poént, majd visszament Gyulakutára. Vagyis Gyalakutára, ahogy a helybéliek mondják ronda „Maras menti” nyelvjárásban. Sőt, nemcsak mondják, hanem már írják is a falu bejáratánál. Kiharcolták maguknak. Még mindig jobb, mint rovásírással. Vagy csak románul: Fântânele. Szóval olvasom tovább az 1981-es szerkesztőségi levelezést. 1980-ban nagy nehezen megjelentettünk egy antológiát. Ötödik évszak volt a címe. Fiatal írók, kritikusok, képzőművészek. Tízezer példány. Nem semmi. Túl jól sikerült. A „főnökség” ijedtében lesújtó kritikákat íratott ugyancsak a folyóiratban az antológiáról néhány idősebb pályatársunkkal, akik még az ötvenes években megtanulták, miként rúgja fenéken saját magát az ember, ha nem akarja, hogy mások rúgják seggbe. Szebben nem tudom ezt mondani.
Nos, volt Dezsőnek az antológiában egy sziporkázó krimi-paródiája: A Burgunc-féle kettős gyilkosság, avagy Szorel Gyula tündökletes pályafutása. Csupa gúny, csupa vitriol. Csupa áthallás. Megúszta a tintás fülű cenzort, és az 1981-es levelezésből az is kiderül, hogy a tízezer példányból legalább egy a gyulakutai olvasókhoz is eljutott. Emiatt nehéz napok elé nézett sört, bort, pálinkát kedvelő barátunk. Vagyis többek közt fogyasztóvédelmi célja is lehetett az alábbi átiratnak. Hogy a Pata utcából Gyulakutára száműzött ifjú mégse szenvedjen hiányt semmiben. Nem én írtam a levelet, pedig vállalnám a szerzőségét. De valószínűleg a prózaszerkesztőt, a tengerésztisztből íróvá lett Nemess Lászlót bízták meg vele. Tengerésztiszt Erdélyben? Miért ne? Tengerészeti akadémiát végzett, másodtiszt volt egy óceánjárón, aztán abbahagyta. Tengerünk nem volt, tengerészünk igen. Illetve van tengerünk, amióta Romániát Erdélyhez csatolták. Meg aztán a kollégánk csak az íróságig vitte, nem lett belőle kormányzó. Nem nyújtom tovább a szót, idemásolom az átiratot. Csak rá ne kapjak a vendégszövegekre! Ezt mások úgy hívják, hogy dokumentumpróza. Vagy még elegánsabban, valóságirodalom. Legalább száz éve nincs már mifelénk jelző nélküli irodalom. Ha a jelzőt levágjuk róla, és a vérzést elállítjuk, úgy is lesz jelzője: csonka. Mint Magyarország. Tehát:
„1981. február 13.
A Vörös Zászló szerkesztőségének,
Marosvásárhely, Dózsa György u. 9.
Tisztelt elvtársak!
1981. február 7-én keltezett levelében Moldovan Nicolae, a gyulakutai »Tîrnava« vendéglő egységfelelőse tiltakozik Palotás Dezsőnek az általunk kiadott Ötödik évszak című antológiában megjelent írása ellen, amelyben az általa vezetett vendéglátóipari egység bírálatát véli felfedezni. Sajnálatosnak tartjuk ezt a félreértést, hiszen antológiánk szépirodalmi kiadvány, amely verseket, novellákat, esszéket tartalmaz, és ezek a művek nem konkrét közügyi problémákat, hanem általános társadalmi kérdéseket tárgyalnak. Mi újságcikkeket nem közlünk, így Palotás Dezső írása nem bíráló cikk, hanem novella, fikció, vagyis kitalált történet. Egy ilyen fiktív történetben a szereplők és helyszínek is kitaláltak, tehát nem értjük, hogy miért kellene magára ismernie a gyulakutai vendéglő felelősének egy novellában, amely egy kisvárosban játszódik, anélkül, hogy a helységet megnevezné a szerző. A szövegben szereplő vendéglő díszítése részben hasonlíthat ugyan a »Tîrnava« díszítésére, de valószínűleg sok más vendéglő belső elrendezését is fel lehetne ismerni a részletekben, hiszen a leírásban sem konkrét nevek, sem konkrét adatok nem szerepelnek. A szövegből egyébként is félreérthetetlenül kiderül, hogy a történet a múltban, a két világháború közötti időszakban játszódik. Úgy, ahogy Gyulakután valószínűleg nem létezik egy Szorel Gyula nevezetű személy, a novella főhőse, nem létezik a leírt helyszín sem, csupán a szerző képzeletében.
Sajnáljuk, hogy Palotás Dezső kitűnő novelláját egyesek újságcikknek hitték, pedig erre semmi okuk nem volt. Moldovan Nicolae panaszát megértjük, de nem tartjuk jogosnak, hiszen mi nem bíráltuk az általa vezetett egységet, ez nem is feladatunk. Palotás Dezső Gyulakután él ugyan, de ez nem jelenti azt, hogy novellája Gyulakutáról szólna. Alaptalannak tekintjük a vádakat, amelyekkel Moldovan elvtárs, egy fiktív műből kikindulva, Palotás Dezsőt illeti.
Tisztelettel: Az Igaz Szó szerkesztősége”
Kár, hogy nem én írtam: „Palotás Dezső Gyulakután él ugyan, de ez nem jelenti azt, hogy novellája Gyulakutáról szólna.” Én például 2024 nyarán írom ezt a történetet, de ez sem jelenti azt, hogy a máról szólna. Vagy mégis? Áthallás a múltból? A télből a nyárba? Ugyanis azon a télen, amikor Moldovan Nicolaétól menteni kellett a menthetetlent, vagyis Szorel Gyulát, egy napon ismét beállított a szerkesztőségbe Dezső. Engem keresett. Baj van, nem tudnál elvinni Szebenbe? Néhány hónapja szereztem meg a jogosítványt, volt egy Trabantom. Megőrültél? Mit akarsz Szebenben? A feleségem eltörte a lábát, ott van a kórházban. Hogyan? Sízni volt. És te? Én nem tudok sízni. Nem kommentáltam. Könyörögve nézett rám. Erre is képes volt. Ritka pillanat. Jól van, hazamegyek, összeszedem magam, találkozzunk itt a szerkesztőség előtt délután ötkor. Amikor elindultunk, már lemenőben volt a nap. Telefüstöltük a Trabantot. Dezső egyfolytában beszélt. Este nyolc körül értünk az erdélyi szászok fővárosába. Már akkor sem nagyon voltak ott szászok. Magyarok még igen. Megtaláltuk a kórházat. Én mentem elöl, jött utánam Dezső, végig a folyosón. A kórterem ajtajában magam elé engedtem, de beléptem utána én is. Fogalmam sincs, hogy miért. Kati hanyatt az ágyon, a begipszelt lába felhúzva egy csörlővel jó magasra. Parányi bugyi rajta, nem sokat takart. Meglepődve nézett Dezsőre. Hát te miért jöttél? Ez jó, gondoltam, és kihátráltam. Kisvártatva jött Dezső is, mehetünk, mondta zavartan. Elindultunk visszafelé. Egy későig nyitva tartó üzletben vettünk egy csomag kekszet. Alig beszéltünk. Teljesen besötétedett, kezdő vezető voltam, figyelnem kellett. Szólt, hogy Balavásárnál tegyem le, hazavergődik valahogy. Ülj veszteg, hazaviszlek. Még mindig hallgatag volt. Nem mondott vicceket. Betértem, elvittem Gyulakutáig, letettem, megfordultam. Minden történet mögött van egy másik, gondoltam. Áthallásos út volt. De ma sem tudom pontosan, mit hallottam ott a kórteremben. Zakatolt a Trabant az éjszakában. Székelyvaja bejáratánál, a cigányházaknál elkezdett akadozni. Éjfél is elmúlt már. Leállt, újraindítottam, megint leállt, de csak eljutottam a falu közepéig, ahol a vegyesbolt előtt égett a villany. Egyszerű szerkezete volt, értettem hozzá valamennyire. A benzintartályt úgy helyezték el a motor fölött, hogy szabadeséssel folyjon le a benzin. Gyakran eldugult. Kiszereltem a tartályt, megtisztítottam a szűrőt. Talán egy órába telt. Senki sehol. Hajnal előtt otthon voltam. Sokszor elmeséltem már, de úgyis csak én tudom, mi az igazság. Lehet, hogy így történt. Csupa áthallás az életünk. „A jobb helyek már mind foglaltak.” Ismét.
Megjelent az Élet és Irodalom LXVIII. évfolyama 34. számának Próza rovatában 2024. augusztus 23-án.
